Hullócsillagok, űrállomás, fényes bolygók a hét végén

Szombatról vasárnapra virradó éjjel lesz a Perseida meteorraj maximuma, láthatjuk a fényes űrállomást, valamint a két legfényesebb bolygót a hajnali égen.

Minden év augusztusának elején látványos hullócsillagokat figyelhetünk meg az éjszakai égen, amikor bolygónk találkozik a Perseida meteorrajjal. A csillaghullás maximuma idén augusztus 11-ről 12-re (szombatról vasárnapra) virradó éjszaka lesz, a legtöbb meteor az előrejelzések alapján 12-én kora hajnalban várható. A Hold most nem fogja zavarni az észlelést, sőt az éjfél után felkelő hold vékony sarlója igen szép látvány lesz. Az időjárási előrejelzések sajnos nem a legjobbak, de mindenhol lehet esély a jelenség megfigyelésére. Sötét, zavaró lámpáktól távoli helyekről óránként 30-40 hullócsillagot is láthatunk (köztük néhány fényeset is).

Aki kitart a kora hajnali órákig, a Jupiter, a Vénusz és a keskeny holdsarló hármasában gyönyörködhet a keleti égen (az égbolt képét vasárnap hajnalban lásd itt). Látványosak lehetnek a Nemzetközi Űrállomás átvonulásai is, amelyek 11-én este három alkalommal is láthatók, főleg az első kettő lesz látványos (az első este fél 9, a másik este 10 után néhány perccel, pontosabb adatok Budapestre itt, de más település is beállítható az adatbázisban).

Hogyan várjuk a hullócsillagokat?

A meteorok megfigyelése szabad szemmel végezhető tevékenység. Optikai segédeszköz nem kell hozzá, azonban a sötét, zavaró fényektől mentes égbolt fontos tényező. Míg kivilágított nagyvárosokból hosszú órák alatt is csak egy-két meteort láthatunk, sötét ég alól ugyanekkor több tucat hullócsillagot pillanthatunk meg. Próbáljunk tehát minél messzebb kerülni a zavaró fényforrásoktól.

A Perseidák gyors, útjuk mentén zöldes-kékes nyomot hagyó meteorok. Nyomuk akár 1-2 másodpercen át is látható marad. Ez a maradandó nyom részben a felizzott test elporladásából származik, részben az ionizált levegő marad elég forró a sugárzáshoz a hullócsillag útja mentén. Ritkán a felsőlégköri szelek hatása is megfigyelhető, amelyek elfújva a meteornyomot, látványosan eltorzítják azt. A legszebb látványt természetesen a legfényesebb meteorok adják, amelyeket külön névvel is illetnek: ezek a Vénusznál is fényesebb tűzgömbök. A Perseidák csillaghullása során több tűzgömb is várható, amelyek közül a legszebbek robbanásukkor bevilágíthatják az éjszakai égboltot.

A meteorok és meteorrajok keletkezése

A meteorrajok az űrben keringő törmelékáramlatok, amelyeket üstökösök vagy kisbolygók szórnak szét pályájuk mentén. A Föld Nap körüli keringése során minden év augusztusában találkozik a Perseida meteorrajjal, melynek darabjai a Swift-Tuttle-üstökösről váltak le. Amikor apró szemcséik 60 kilométer/másodperces sebességgel haladva elérik a Föld légkörét, a légköri atomoknak és molekuláknak ütköznek. A súrlódás miatt saját anyaguk is 1000 Celsius-fok fölé hevül, így sugározni és darabolódni kezd, és az égen gyorsan áthaladó szemcse útja mentén fénycsíkot húz. A jelenség csak néhány tizedmásodpercig látható, közben a test anyaga elfogy, és a meteor, avagy hullócsillag kialszik.

A meteorrajokkal kapcsolatban figyelhető meg az úgynevezett radiáns jelenség: a meteorok látszólag az égbolt egy pontjáról érkeznek. Ez a perspektivikus hatás következménye - az egymással párhuzamosan repülő szemcsék látszólag a végtelenből, egy pontból indulnak, akárcsak az egymással párhuzamos vasúti sínek. Radiánsnak nevezzük azt a területet, ahonnan a meteorok érkezni látszanak. Ez esetükben a Perseus-csillagkép területére esik - ezért is nevezik a rajt Perseidáknak.

A Perseidák radiánsa környékén 2010-ben rögzített meteorokból készült montázs (Tepliczky István, MCSE)

A Perseida-meteorraj jelentkezését a VIII-XI. században jegyezték fel rendszeresen, később azonban csak szórványosan említették. A "hivatalos" nyugati tudomány számára Adolphe Quételet (1796-1874) belga csillagász fedezte fel újra a rajt 1835-ben. Az áramlat 1839-ben óránként 160 meteort adó maximumot produkált.

A Szent Lőrinc könnyeinek is nevezett csillaghullás 1993-ban és 1994-ben 300-500 meteort adott óránként, ami a Swift-Tuttle legutóbbi, 1992-es napközelségének volt köszönhető. A szülőüstökös közelében ugyanis sűrűbb a porfelhő, mint attól távol. Azóta mérsékeltebb, de még így is nagyon látványos maximumok vannak, bár 2008-ban egy nappal a hivatalos maximum után egy nagyobb kitörés örvendeztette meg a kitartó észlelőket.

A Perseida meteorraj radiánsának helyzete a csillagképekhez képest