Elképesztő élmény volt a vidéki Japán

2017.03.20. 18:35

Japán nevének puszta említése is ellentmondásos képzetek egész sorát idézi fel az emberben. Ősi szentélyek és hatalmas felhőkarcolók, kocka alakú autók és áramvonalas, villámgyors vonatok, kimonós gésák és öltönyös üzletemberek, nádtetős falvak és vibráló, neonfényben úszó városi dzsungelek. Hagyomány és modernitás furcsa egyvelege ez az ország, de éppen ettől felejthetetlen élmény. 

Saját szervezésű, háromezer kilométeres kerékpártúra során jutottam el Japánba 2016 nyarán. Tokióban szálltunk le, és nagyjából tudtam, mire számíthatunk. A Föld legnagyobb urbanizációs területén, egy 36 milliós metropoliszon kellett átverekednünk magunkat. Egy szál biciklin. 

Japánban alapvetően két környezeti tényező határozta meg a túrát. Ha az óceánparti, viszonylag sík részeken kerekeztünk, összefüggő nagyvárosokon át vezetett az utunk. Ezen a szűk sávon él a 127 milliós lakosság 78 százaléka.  A Japánba látogató turisták túlnyomó többsége bele sem gondol, hogy a hatalmas felhőkarcolók, a mértani pontossággal rendezett japánkertek és a többsávos utak mögött is van élet. Ám ha a sziget belseje felé vesszük az irányt, hatalmas, szinte áthatolhatatlan dzsungellel benőtt, gyakran ködbe burkolózó hegyvonulatok várnak ránk. Számomra az igazi Japán itt kezdődött.

A császári palota kertjének látszólagos nyugalma TokióbanForrás: Puskás Zoltán

Csak csodálni vagy utálni lehet

Mintha elvágták volna, úgy ért véget a város. Ahogy letértünk a tengerparti főútról, egy csapásra eltűntek az autók, a házak, az emberek. Megváltás volt, hiszen már roppant elegünk volt a végeláthatatlan autósorok és piros lámpák garmadájából. Helyettük csak a kabócák éneke töltötte be a tájat. Meredeken kapaszkodtunk felfelé egészen az Asi-tó partvidékéig, melynek kristálytiszta vizén hajók ringatóztak. Az este már egy nyirkos, hűvös erdőben köszöntött ránk, ahol a tábortűz fényénél próbáltuk kiértékelni az elmúlt napok történéseit. 

Japánért vagy rajong valaki, vagy ki nem állhatja, vagy nem érdekli semmilyen szinten”  – írta nekem egy régi, gyerekkori barátom, aki már többször járt az országban. Sokszor eszembe jutott ez a mondat, miközben a biciklitúrát terveztem. Rengeteget olvastam az országról, útikönyveket és szubjektív beszámolókat egyaránt, de nem lettem sem rajongó, sem Japán-ellenes. Az érdeklődésem viszont megmaradt. 

Hegyvidéki falu rizsföldekkel. Számomra ez az igazi JapánForrás: Puskás Zoltán

Az első napokban nagyon ellentmondásos kép alakult ki bennünk az országról. Láttunk csodálatos szentélyeket italautomatákkal és zsibvásárral, zöld parkokat eszméletlen forgalommal és kipufogófüsttel, valamint pompás, ívelt tetős épületeket kockaházakkal elrondítva. Így minden, ami egy kicsit is „japános” volt, annyira hatott eredetinek, mint a budapesti Városligetben a Vajdahunyad vára. Ahogy elhagytuk a milliós nagyvárosokat, úgy tért vissza a remény, hogy talán Japán igazi arcát is megismerhetjük. 

Meg sem álltunk az ország tetejéig

Nem kellett sokáig várnunk az első kihívásra, hamarosan előttünk magasodott az ország egyik jelképe, a Fudzsi szabályos kúpja. Gotemba városától 34 kilométer hosszan emelkedik az út a 2400 méteren található parkolóig, ahonnan már csak gyalog lehet továbbmenni. 

A kanyargós erdei úton nem sok autóval találkoztunk, csak néhány turistabusz kaptatott fel lelkes turistákkal, akik szem előtt tartották a régi japán mondást: „Mindenkinek meg kell másznia a Fudzsit egyszer életében, de csak a bolond mássza meg kétszer.” 

A Fudzsi tetejére vezető rögös útForrás: Puskás Zoltán

Bár őrültségnek tűnt, követtük a japán szokásokat, és hajnali kettőkor, hidegben, teljes sötétségben és szemerkélő esőben vágtunk neki a meredek ösvénynek, hogy a napfelkeltében már a csúcsról gyönyörködhessünk. Erre július-augusztusban van a legnagyobb esély, ilyenkor nem kell attól tartanunk, hogy egyedül leszünk a hegyen. 

A Fudzsi megmászására négy tradicionális útvonal alakult ki.  Az egyes utak tíz állomásra oszlanak, mindegyiken egy-egy menedékházzal. Mivel mi aszfalton jöttünk fel, csak az ötödiktől kapcsolódtunk be a mászásba. Maga a mászás nem igényelt sem felszerelést, sem komolyabb tapasztalatot, gondosan kijelölt, kordonnal lekerített ösvényen baktattunk felfelé. 

A japánok egy része a szent hegy megmászásakor is követi a hagyományokatForrás: Puskás Zoltán

A nagy magasság és a meredek út viszont jócskán próbára tette az állóképességünket. A felhőzet sajnos ezen a szépnek nem igazán mondható júliusi napon nem kedvezett a napfelkeltének, de már világos volt, amikor feljutottunk a 3776 méter magas csúcsra. Megcsodáltuk a hatalmas krátert és az itt felépített szentélyt, és délben már ismét kerékpárunk nyergében száguldozhattunk lefelé. 

Japánban is van Alpok

Következő állomásunk az ország legmagasabb vidéke volt, a háromezres csúcsokban, bővizű folyókban és kristálytiszta tavakban bővelkedő japán Alpok.  Eleinte széles, forgalmas folyóvölgyekben haladtunk, melyekben hatalmas, elárasztott rizstáblák terpeszkedtek. Megcsodáltuk Macumoto város híres kastélyát, amely igazi alpesi környezetben épült, és amelynek ötszintes lakótornya a legrégibb az országban. 

Macumoto kastélya egyedi építményForrás: Puskás Zoltán

A város után aztán ismét eltűnt a civilizáció. Itt már a Csúbu-Szangaku Nemzeti Park hegyei zöldelltek, tetejüket baljós felhőtakaró borította. Volt okunk tartani a felhőktől, hiszen nem kisebb feladatra vállalkoztunk, mint hogy feljussunk a Norikura Skydrive-ként emlegetett alpesi úton az ország legmagasabb aszfaltos hágójára (2718 méter). 

Elhagyatott, apró üdülőfalvak kerültek csak utunkba néhány régies faházzal, melyek állapota arról tanúskodott, hogy a mai japán embereknek már nem igazán fér bele az idejükbe a pihenés. Autók idáig sem merészkedtek már fel, csupán néhány busszal találkoztunk. Kevés ember jött szembe velünk, de mind azon a véleményen voltak, hogy forduljunk vissza, mert cudar idő van fent, és a hágót éjszakára különben is lezárják.

Csak a hegyek és mi – útban felfelé a NorikuráraForrás: Puskás Zoltán

Nekünk persze eszünk ágában sem volt visszafordulni, csak űztük, hajtottuk megpakolt gépeinket a felhők irányába. Nem sokkal a hágó előtt aztán nyakunkba szakadt az ég. Japánban nyáron nem ritka a hatalmas cseppekben hulló, monszunszerű esőzés, mely több centi vastagságban elborítja az utat. Némely vízátfolyásnál komoly patakokon kellett átkelnünk. Szerencsére hamar túljutottunk az esőzónán, és másnap már újra napos idő köszöntött ránk a japán Alpokban.

Itt minden nagyon japán

A Norikura túloldalán még körülbelül 140 kilométert tettünk meg a hegyek között. A hosszú, erdős szakaszokat apró falvak és kisvárosok tették változatossá. Ezek közül Takajama és Gudzso volt a legemlékezetesebb. 

A mindössze 90 ezres Takajama mai formája a 16. században alakult ki. Itt már bármerre néztünk, az igazi Japán köszönt vissza ránk a régi, fából ácsolt épületektől az ódon szentélyen át a hagyományos fogadókig és piacokig. 

Takajama hagyományos piacán mindent meg lehet kóstolniForrás: Puskás Zoltán

Nem voltunk restek, végigkóstolgattuk a folyóparti hagyományos piac teljesen szokatlan ízeit. Ittunk kávéízű zöldteát (ez borzalmas volt), ettünk hínárba csomagolt halszeleteket, fura kinézetű helyi édességeket és egy csomó mindent, amiről azt sem tudtuk, hogy micsoda. 

A takajamai asztalosok országszerte híresek, számos itteni ács vett részt a kiotói és narai paloták és templomok építésében. Hazai terepen is kitűnő munkát végeztek, rengeteg pompás, egyedi stílusban épült lakóházzal találkoztunk. 

Takajamában minden részlet nagyon japánForrás: Puskás Zoltán

A város után is folytatódott a varázslat. A terebélyesebb völgyekben a rendezett rizsföldek mellett jellegzetes japán épületek bújtak meg, mindegyik egy-egy műalkotás. Az út mentén ősi, faragott kövekre leltünk, de a táj épített elemeinek minden részlete nagyon japán volt. A falusi emberek – a nyelvi korlátok miatt – meglehetősen zárkózottak voltak, de azért néha kaptunk tőlük egy-egy mosolyt, biztató kézmozdulatot. 

Azt se tudtuk, mit eszünk

Gudzso a hihetetlenül tiszta és gyönyörű Nagara és Josimoto folyók összefolyásánál fekszik. A két folyó nagyon népszerű a horgászok körében. Nyári éjszakákon még ma is él a régi hagyomány: gyűrűzött kormoránokkal halásznak. Valaha lenyűgöző erőd magasodott a városka fölé, most már csak egy vár emlékeztet arra, milyen fontos kereskedelmi útvonal haladt át itt egykor. 

Hasonlóan Takajamához, Gudzso városának is minden részlete hiteles és eredeti. Az apró sétányok alatt kristálytiszta, mesterséges patakocskák csörgedeztek, a tradicionális éttermek bejáratát jellegzetes lámpácskák díszítették, csupán a rengeteg légkondicionáló berendezés jelezte számunkra, hogy a 21. századi japánok már nehezebben viselik a kellemetlenül forró és párás nyarakat.  

Folyóparti hangulat GudzsóbanForrás: Puskás Zoltán

Mivel estefelé érkeztünk Gudzsóba, a piacokon már minden feleannyiba került. A gyorsan romló készételeket inkább leárazzák zárás előtt, hiszen másnapra már eladhatatlanná válnának. Kihasználtuk a lehetőséget, és végigkóstoltuk a legjellegzetesebb japán fogásokat.  Hamar megkedveltük a könnyen emészthető, finom hal és zöldség alapú ételeket, bár legtöbbször nem is tudtuk igazán, miből készült a vacsoránk. 

Japán igazi arcaForrás: Puskás Zoltán

Japán iránt tényleg nem lehet közömbösnek maradni. Nagyon intenzív élményt nyújtó ország, amellyel mi is nehezen barátkoztunk meg. Sokszor nem tudtuk hová tenni az egymással szöges ellentétben álló jellegzetességeket. Igazából akkor adtuk meg magunkat neki, amikor elhagytuk a zsongó nagyvárosokat. A hegyi falvakban, a néptelen, kabócáktól zajos erdőkben, a meghitt szentélyekben ismertük meg Japán igazi arcát. 

A vidéki Japánt bemutató sorozatunk következő részében Sikoku szigetére látogatunk.  

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK