Az ember itt csak vendég

2013.03.03. 14:00

Galápagos nem tartozik a pálmafás, luxusszállodás, hawaii inges szigetek sorába. A nap gyilkosan süt, árnyék sehol, a vízparti homok fekete vagy vörös, a talaj olyan köves, hogy fáj rajta járni. A legközelebbi civilizált hely az ecuadori partokon, úgy 1000 kilométerre található, éjszakai életnek nyoma nincs. Ez a kis vulkanikus szigetcsoport az egyik utolsó hely a földön, ahol még szinte érintetlen a természet.

 

Kéttucatnyian szálltunk fel a Beluga (bálna) nevű hajóra, rajtam kívül csupa angolszász utas. Az utazás első óráiban nem tudtam rájönni, mi olyan furcsa. Aztán megtudtam a matrózoktól, hogy csodaszép, elegáns, fehér hajónk technikailag nem tökéletes, elromlott benne valami kütyü, ami miatt akkor is imbolyog, amikor tükörsima vízen állunk. A többiek a hajó gyomrában laktak, én viszont egy aprócska kuckóban a felső szinten, ahol szebb a napfelkelte, jobb a levegő, háborítatlan a nyugalom, csak épp kétszer olyan erősen érzékelhető minden kilengés. Hiába, valamit valamiért.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Magányos kabin a napozódekken, dupla kilengéssel

Ahol az állatok nem félnek az emberektől

Kirándulásunk első célpontja a Black Turtle Cove (spanyolul Caleta Tortuga Negra) volt, ahol rájákban és kéklábú szulákban gyönyörködhettünk. Ahogy kis gumicsónakjainkkal eveztünk az öbölben, megkapóan békés volt a hangulat. Később kiszálltunk North Seymour szigetén, ahol néhány órás sétánk alatt újabb állatfajokkal találkoztunk: fókákkal, fregattmadarakkal és tengeri gyíkokkal.

A galápagosi tengeri gyík a világ egyetlen vízben élő gyíkféléje, de számos más szokatlan állatfajta található ezen a vidéken. A Galápagos-szigetek speciális mikroklímája több növényt és állatfajt is átváltoztatott: a kaktusz akkorára nő, mint egy fa, a leguán megtanult úszni, néhány madár elfelejtett repülni, és akad olyan hal, amelyik képes járni a földön.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Sütkérező fóka

Nem véletlen, hogy egyes vélekedések szerint ez a környezet inspirálta Charles Darwint az evolúciós elmélet kidolgozására. Bizonyos állatfajok eltérően fejlődtek az egyes szigeteken. Az óriásteknős például Santa Cruz szigetén rövid lábú és rövid nyakú, mert így is eléri táplálékát a dús növényzetben, míg a dombosabb szigeteken élő óriásteknősök hosszabb nyakat és a lábat növesztettek maguknak.

Elképesztő az állatok szelídsége, vagy ahogy a vezetőnk mondja, ártatlansága. Ők nem leküzdötték az embertől való félelmet, hanem már eleve meg sem tanulták. A Galápagos-szigeteken ugyanis a XX. századig nem volt számottevő emberi település, csak elvétve vetődtek ide hajósok, felfedezők, kutatók. Nekem eddig az volt a természetes, hogy a madár elrepül, a fóka megriad, a rák visszahúzódik, ha ember közeledik felé. Itt azonban egészen közel mehettünk hozzájuk, sőt vigyázni kellett, nehogy rájuk lépjünk. A leguánok meg sem mozdultak, ahogy átléptünk rajtuk, a madarak az orrunk előtt párosodtak, a fókák utánunk úsztak a vízbe. Ezt a csodálatos kis univerzumot egy cseppet sem zavarta csapatunk látogatása.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Kirándulás a szigetvilágban

Csak a lábnyomaink maradhatnak a szigeteken

Megérinteni persze nem szabad őket, ez a szigorú előírások egyike, amelyből itt igen sok van. A szigetvilágban csak a lakott szigeteken lehet magányosan kószálni, az igazán izgalmas, kisebb szigetekre kizárólag idegenvezetővel, szervezett hajós kirándulások keretében, lehet eljutni, amelyekből hatalmas a kínálat. A hajós kirándulások során jellemzően naponta egyszer-kétszer lehet partraszállni a kijelölt helyeken, no és persze úszkálásra, búvárkodásra is van lehetőség.

Egyszerre csak két csoport léphet egy szigetre, maximum 15-15 fővel. A cipőket két partraszállás között le kell mosni, nehogy egy-egy mag, toll, vagy valami hasonló átkerüljön a másik szigetre. Természetesen semmi szemetelés nem megengedett. A szigetvilág mottója szerint csak a lábnyomaink maradhatnak a szigeteken, és az sem mindegy, hogy hol. Csak a kijelölt ösvényeken közlekedhetünk, minél kevésbé zavarva az állatokat. Szigorúan hangzik, de a helyszínen mindez természetes, magától értetődő.

Forrás: Kisgyörgy Éva
A madarakhoz egészen közel lehetett menni

Este fenséges vacsorával lepett meg minket ifjú szakácsunk, Luis. A báros, George elképesztően figyelmes fickó volt: ebédnél megjegyezte, ki hány cukorral issza a kávét, ki kér citromot, tejet a teába, és este már így szervírozta az italokat.

Az első éjszaka a hajón kevés alvással, ám annál több pakolással telt. A holmim folyton szanaszét repült a kabinban, időnként felkeltem, hogy rendet rakjak, de ekkor meg a gyomrom tiltakozott. Már kezdtem szégyenkezni, hogy ennyire nem bírom a gyűrődést, de aztán reggel megpillantottam a vezetőnket, és megnyugodtam. Már vagy 30 éve csinálja ezeket a túrákat, de most ő is halálsápadtan került elő a kabinjából.

A lenyűgöző napfelkelte hamar feledtette a kínokat, és izgatottan vártam a következő partraszállást Rabida szigetén. Rengeteg fóka napozott a parton, és amikor belegázoltunk a vízbe, a játékos teremtések ott úszkáltak körülöttünk. Délután egész másfajta táj fogadott minket Santiago szigetén, Puerto Egasban. Igazi vulkanikus hangulat gyönyörű vörös rákokkal és tengeri gyíkokkal a fekete lávaköveken.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Tengeri gyíkok

Aki áthajózza az Egyenlítőt, az áldozzon Neptunusznak

Vacsora közben felfedeztem az imbolygó hajó egyik előnyét: nem kell megdönteni a tányért, mikor a leves aljához érünk, mert a maradék magától is a szánkban landol, vagy szerencsétlenebb esetben a pólónkon. A vacsora után viszont elszabadult a pokol. Kiderült, hogy éjjel átszeljük az Egyenlítőt, ami azt jelenti, hogy a helyi tengeri hagyományok szerint meg kell választanuk Neptunuszt, a tenger királyát, akinek áldozatokat kell bemutatnunk.

Sorsot húztunk, és Fortuna választása egy négygyermekes ausztrál apukára, Gregre esett. Kartonpapírból és alufóliából készítettünk neki koronát, majd ünnepélyesen megkoronáztuk. A hölgyek - persze csak jelképesen - felajánlották a királynak szüzességüket, a férfiak pedig italokkal kedveskedtek neki. Mondanom sem kell, a társaság hamarosan teljesen elázott.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Neptunusz, a tenger királya az Egyenlítő átszelését ünneplő szertartáson

Hajnali három óta tájban kiültünk a hajó orrába, bámultunk előre a vaksötétben, hallgattuk a hullámok csattogását, és vártuk a kapitány jelzését, hogy pontosan mikor szeljük át az Egyenlítőt. Egyszer csak meghallottuk a legénység visszaszámlálását, majd megszólaltak a kürtök, pukkantak a pezsgősdugók, mi pedig vidám koccintással köszöntöttük az eseményt. Majd fergeteges tánc vette kezdetet, ahol végre hasznát vehettem a salsaóráknak, és remek páros táncot mutathattam be az ifjú szakáccsal. Lefekvés előtt már rutinosan bepakoltam a szappant, fogkefét, sampont, miegymást a mosdóba, hogy ne repüljenek szanaszét, és felkészülve vártam az éjjeli hullámvonatozást.

A második éjszaka még erősebb hullámzást hozott, két kézzel kellett kapaszkodnom az ágy szélébe, hogy le ne guruljak. Azon morfondíroztam, hogy a gyerekágyak mintájára rácsos ágyakat kellene rendszeresíteni a Belugán.

A következő napon Genovesa szigetén kötöttünk ki egy elsüllyedt kráter belsejében ahol fél karéjban emelkedett körülöttünk a vulkán széle. Felmásztunk a tetejére, és útközben rengeteg érdekes madarat láttunk. A Galápagos madárvilágának fele sehol másutt a világon nem található. Az egyik legkülönösebb fajta a közel egyméteres szárnyfesztávolságú, repülni képtelen kormorán. Alkonyatkor kifejezetten ijesztő volt, ahogy az óriásmadarak százai köröztek felettünk a félhomályban.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Pompás fregattmadár

Másnap délelőtt ismét Santiago-szigeten kötöttünk ki, ezúttal a Bartolome nevű helyen. Elvileg itt tanyáznak a pingvinek, de most csak egyetlen példányt sikerült felfedeznünk. Egy idő után feladtuk a pingvinkeresést, és megmásztuk a sziget 379 lépcsőből álló kilátóját. Megérte a fáradságot, gyönyörű látványt nyújtottak odafentről a fekete lávaerdők, amint körülölelte őket a sötétkék, tiszta víz.

Az ebéd utáni program Cerro Dragon, azaz a Sárkányhegy volt, amely Santa Cruz szigetén magasodik, és micsoda különbség. Mint egy édenkert: buja, dús zöld növényzet, elképesztő virágok, kaktuszok, kis tavak, és különleges állatok mindenfelé. A fő attrakció a szárazföldi leguán (azaz a varasfejű gyík), egy nagyon színes, de elég ijesztő jószág. Alig lehet észrevenni, zöldessárga színével teljesen belesimul a környezetébe.

Később találtunk egy kis öblöt, ahol békésen úszkáltunk, mígnem a vezetőnk felhívta a figyelmünket néhány jellegzetes fehér uszonyra, amelyek tőlünk nem messze meredtek ki a vízből. Bizony, kis cápák úszkáltak a szomszédságunkban. Bár a vezetőnk megnyugtatott minket, hogy nemigen támadnak, azért inkább spuriztunk kifelé.

Születésnapi tánc a fehér ruhás hajóskapitánnyal

A hajón ért a születésnapom, ez alkalomból a többi utas megengedte, hogy én zuhanyozzak le elsőként. A szokott menetrend ugyanis az volt, hogy nekiláttam a fürdésnek, majd amikor már beszappanoztam-samponoztam magam, hirtelen megszűnt a víznyomás, én pedig ott álltam félig megfürödve. Ha odalenn is megeresztették a csapot, nálam azonnal elfogyott a víz. Most azonban enyém volt az elsőbbség, így szép tisztán mehettem le a vacsorához, ahol igencsak nagyot néztünk: az asztalokon hófehér abroszok, a legénység ünneplőruhában, a szakácsfiú óriási homárokat és virágalakú zöldségeket szervírozott, olyan volt a teríték, akár egy festmény.

Ingyen koktélokkal kínáltak minket, majd egy óriási tortát is kaptunk. Nem értettük, mi ez a nagy felhajtás, aztán kiderült, hogy a szakácsfiú tudomást szerzett a szülinapomról. A legénység igazán megadta a módját az ünneplésnek, George még csokornyakkendőt is kötött. Vacsora után először a kapitány táncoltatott meg hófehér egyenruhájában, majd a remek salsatáncos, Luis. Életem egyik legemlékezetesebb születésnapja volt, az biztos.

Reggel visszaértünk a kikötőbe, Puerto Ayorába, ahol meglátogattuk a Charles Darwin Kutatóállomást. Itt végre megnézhettük a szigetcsoport jelképét, az óriásteknőcöket. Ezek a bámulatos jószágok sajnos kihalófélben vannak, mert eredeti lakhelyükön elszaporodtak a patkányok, melyek megeszik a tojásaikat. Ma már csak úgy tudják biztosítani a fennmaradásukat, hogy pár éves korukig ketrecekben nevelik őket, és csak akkor szállítják vissza a teknősöket a többi szigetre, mikor már elég erősek ahhoz, hogy megvédjék magukat.

Az utolsó teknősmohikán

Az egyik teknőc, bizonyos Lonesome George az utolsó példány volt a galápagosi óriásteknőcök 11 fajának egyikéből. Szomorú történetét egy táblán olvashattuk: Lonesome George az egyik kis szigetről, Pintáról származik, ahol két veszély is leselkedett társaira. A 19. században az erre vetődő hajósok előszeretettel vittek magukkal teknősöket élelemnek. Az igénytelen jószágok akár egy évig is eléltek a hajó fenekében étel-ital nélkül. A szigeten maradó példányokat az 1950-és években idetelepült halászok kecskéi pusztították ki.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Galápagosi óriásteknős

George-ot 1971-ben találta meg hazánkfia, a természettudós Vágvölgyi József, és azonnal átszállították a Charles Darwin Kutatóállomásra. Összeköltöztették egy teknőclánnyal, amely a hozzá legközelebbi fajból származott, de hosszú várakozás után sem lettek utódaik. Egy svájci orvostanhallgató lány több hónapot töltött azzal, hogy spermát próbáljon szerezni a teknőctől, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult.

George tudományosan összeállított étrendet kapott, hogy minél tovább éljen. Felmerült a klónozás gondolata is, de először minden létező természetes szaporodási lehetőséget ki akartak próbálni. Az ecuadori kormány 10 000 dolláros jutalmat helyezett kilátásba annak a személynek, aki párosodásra alkalmas nőstény teknőst talál George számára.

2012 júniusában, nagyjából száz éves korában végül elpusztult a világ addigi legritkább állatfajtája, a szigetvilág jelképe. Tervezik, hogy újra átfésülik a szigetet további példányok után kutatva, de a bajt okozó kecskék eltávolítása után nagyon sűrű növényzet nőtte be a terepet, ami megnehezíti a kutatómunkát. 2012 novemberében az a hír járta be a világsajtót, hogy találtak 17 olyan teknőst, amely részben ebből a fajból származik, így nem kizárt, hogy Magányos George talán nem is volt teljesen magányos.

A hajóút végén úgy imbolyogtam a kikötőben kószálva, mint egy öreg tengerész. De nem csak emiatt éreztem magam úgy, mintha fejbe kólintottak volna. Az elmúlt napok látnivalói felfoghatatlanok voltak. A Galápagos-szigetek egészen varázslatos világ. Hol máshol lehet együtt úszkálni fókákkal és kis cápákkal, vagy napozni a parton, miközben leguánok bámulnak ránk, vagy épp fregattmadarak udvarolnak egymásnak? Itt megsejthetjük, milyen lehetett több száz éve felfedezőnek lenni, és a maga romlatlanságában átélni a természetet. Egy utazás ebben a különleges világban kicsit arra is rávilágít, mit tettünk a Földdel.