Az USA karibi mostohája

2013.12.08. 17:49

Puerto Ricót mindenképpen meg akartuk nézni. Egyrészt a salsa miatt, amelyet annak idején New Yorkban élő Puerto Ricó-i zenészek indítottak el világhódító útjára, másrészt azért, mert szerettük volna látni, mi várhat Kubára egy politikai fordulat után.

Puerto Ricóba kevés európai turista megy. Ha ugyanis a Karib-térségbe vágynak, számukra sokkal egyszerűbb eljutni Kubába, a Dominikai Köztársaságba vagy Jamaicába. Elég kevés légitársaság repül oda Európából, mi az Iberiával mentünk Bécsből egy madridi ott alvással, amit a légitársaság fizetett. A terv az volt, hogy Puerto Ricóból tovább repülünk majd Dominikán keresztül Kubába (mivel San Juan és Havanna között nincs közvetlen járat), és onnan térünk majd haza.

Kém vagy drogdíler?

Mivel Puerto Rico az Egyesült Államok társult állama, kicsit macerásabb bejutni oda, mint más karibi országokba. Minket például már a madridi reptéren a szokásosnál is alaposabban vizsgáltak át, de az igazi tortúra a belépéskor volt. Ujjlenyomatok, fénykép, alapos útlevél-ellenőrzés. Korábban voltam már néhányszor az USA-ban, de ez annál is szigorúbbnak tűnt. A határőröknek nyilván kicsit sok volt egyszerre a havannai visszaút, meg a szíriai és iráni pecsét az útlevelemben, ezért rögtön gyanús lettem.

Némi várakozás után az egyik tiszttel elvonultunk egy szobába, és jó alaposan kikérdezett mindenről: mennyi pénzem van, otthon mit csinálok, hol lesz szállásom, mit csináltam az „ellenséges" országokban, miért megyek Kubába, stb. A tiszt az összes adatomat leírta kézzel egy A4-es lapra (a csúcstechnológia ezek szerint még nem ért el ide), de mivel semmibe nem tudott belekötni, ezért mentünk a csomagokért. Persze mindent kipakoltattak, de hát tényleg nem kémek vagy kábítószercsempészek voltunk. Hozzáteszem: végig normálisak voltak velünk, és végül is ez a dolguk. (Bár volt két idős apáca is, akiket szintén gyanúsnak találtak, az talán már túlzás volt.)

A másfél órás kitérő után végre beléptünk az országba, és a reptérről kilépve megcsapott a meleg. Hallottam, hogy errefelé a nyár nagyon durva, de más az, ha az ember a saját bőrén érzi. Mintha belépne egy szaunába, csöpög róla a veríték, csak itt nem lehet tíz perc után lezuhanyozni.

Itt van Amerika

Szállásunk a város Condado kerületében volt. Ez egy új építésű része San Juannak a tengerparton, tele hotelekkel, kicsit olyan, mint Miami Beach. A szobánk korrekt volt, légkondival 90 dollár (a fizetőeszköz a két nép nagy barátságára való tekintettel az USA dollár). Ez első hallásra húzós, de olcsóbb lehetőség csak hosszabb távra lett volna. Mindenestre a hotel a viszonylag szerény reggelit leszámítva rendben volt, minden reggel adtak helyi újságot, a strand 30 méterre volt, és még strandtörülközőt is kaptunk.

Condado tengerpartján szállodák sorakoznakForrás: AFP/Getty Images/Christopher Gregory

Nem vagyok nagy strandrajongó, de ez a beach egészen rendben lett volna. Ha nem lett volna olyan meleg a víz, hogy az semmilyen felfrissülést nem okoz, illetve, ha lett volna valami büfé a környéken, ahol frissítőt (értsd sört) lehetett volna venni. Nem volt mit tenni, elsétáltam a 10 percre lévő boltba, majd visszatértem két ihatatlan amerikai sörrel, persze diszkréten elrejtve az erre a célra rendszeresített kis papírzacskóba, épp úgy, ahogy Amerikában szokás.

Condado egyébként tele van amerikai turistával. Az éttermek is amerikai mintára működnek, nem beszélve a gyorséttermekről, meg minden egyéb másról. Az amerikai hatás abban is megmutatkozik, hogy szinte mindenki (legalábbis amerre mi jártunk) kétnyelvű, és a spanyol mellett angolul is kiválóan beszél. Láttunk olyan párbeszédet, ahol az egyik ember csak angolul, a másik csak spanyolul beszélt a másikhoz, és jól elvoltak. Nekem is jól jött ez, amikor nem találtam egy-két spanyol kifejezést.

Condado nem rossz hely, de hamar meg lehet unni, pláne, hogy van a közelben egy óváros, tele több száz éves gyarmati épületekkel. Busszal mentünk be 25 centért, és bár nem volt nagy a távolság, 30-40 percig tartott az út. Eszméletlen sok autó volt az utakon, sokszor csak lépésben lehetett haladni, néha még úgy sem.

Tipikus utcakép San Juan óvárosábanFotó: Gaál Csaba - Origo

Az óvárosban végre egészen más kép fogadott minket. Baromi jó utcák, felújított épületek, hangulatos kocsmák, több helyről szól a salsa. Persze ez nem Havanna, annál körülbelül annyival sterilebb (értsd: tisztább, de visszafogottabb is), mint Bécs Budapestnél. De az utcákon mászkálva rá lehet bukkanni egy-két igazán jó helyre. Az első este például egy olyan kocsmába estünk be, ahol cd-ről nyomták a klasszikus salsákat, a helyiek pedig saját ritmushangszereken fokozták a hangulatot. A fülledt, párás levegőt a ventilátor lapátjai próbálták több-kevesebb sikerrel kitolni az utcára a hatalmas ablakokon keresztül. Buli volt...

Az önkiszolgáló söröző

Bár nem annak indult, egy másik, egész délutánt/estét betöltő kocsmaélményünk a San Francisco és a Cristo utca sarkán volt. Ez a hely arról nevezetes, hogy egész Puerto Ricóban csak itt láttam csapolt sört. Itt rögtön két fajta is volt, a helyi Medalla és dán Carlsberg. Utóbbinak különösen megörültem a helyi és amerikai lightos verziók után, örömöm azonban gyorsan szertefoszlott, amikor belekortyoltam a pohárba. Marcos, a paraguayi csapos srác felvilágosított, hogy nem fogy a sör rendesen, ezért sokáig állt a hordóból a csaphoz vezető vezetékben.

Mindenestre a kocsma hangulatosnak tűnt: kint az utcán kis asztalok napernyővel, bent a falakon Marilyn Monroe képei minden mennyiségben, még a pikánsabbak is, balra pedig egy kis szentély oltárral. Marcos elmesélte, hogy mindössze egy hónapja dolgozik a kocsmában, előtte az USA-ban volt, oda nősült, de elvált (Así son las mujeres /Ilyenek a nők - ahogy énekli a Gran Combo de Puerto Rico). Mivel vendég rajtunk kívül nem nagyon volt, jól elbeszélgettünk vele. Aztán amikor betette a DVD-lejátszóba Don Omar koncertjét (aki a sziget talán leghíresebb reggaetón-sztárja), már tartósan berendezkedtünk a kocsmában. A későbbiekről annyit, hogy a vége felé már magunk csapoltuk a sört, miközben Marcos hol a szentélyben elhelyezett nyugágyból mosolygott ránk elnézően, hol az utcán focizott a tulaj kislányával. Hát nem egy Ronaldinho...

Magunknak csapoltuk a sört, a háttérben Marcos, a csapos mosolyogFotó: Gaál Csaba - Origo

Hazajutni az óvárosból Condadóba külön sztori volt. Az éjszakai félórás (néha több) várakozás a buszpályudvaron a fülledt melegben, a szúnyogok vacsorájaként önmagában nem túl felemelő, némi DonQ rum elfogyasztása után azonban egészen szórakoztató tud lenni. A félhomályban egyre érdekesebb arcok jelentek meg. Volt például egy idős ember, aki szisztematikusan végigfésülte minden hajtincsét (nem volt sok neki), majd amikor tíz perc múlva abbahagyta, kezdte az egészet elölről. Kisebb riadalmat keltett, amikor az amúgy sem tiszta kőpadon megjelent néhány nagyobbacska csótány. Erre többen felpattantak, de belátva az ülőhelyek szűkösségét, meg a busz érkezéséig várható időtartamot, gyorsan vissza is ültek, legfeljebb nem dőltek hátra olyan nyugodtan.

Az idő haladtával egyre gyakrabban tört fel az „Ay Dios mío!/Jaj Istenem" sóhaj a jelenlévőkből, a fésűs öregúr pedig most meghatározott koreográfia szerint, mint valami sámán, elkezdte az esernyőjét nyitogatni (esőnek persze nyoma sem volt, amúgy is fedett helyen voltunk). Körülbelül 30 perc után megérkezett a busz, ami szemmel láthatóan nagy megkönnyebbülést okozott sorstársainknak. Az öröm korai volt, garázsmenet. Sebaj, 10-15 perc múlva újabb busz kanyarodott a kocsiállásra. A sofőr mindenkit megnyugtatott, hogy ez a busz már valóban elvisz minket Condadóba, csak épp nem most, mert ő már igen éhes. Amikor aztán felmérte a népharag lehetséges következményeit, módosította tervét, és megígérte, hogy csak egy kávét iszik a közelben. És tényleg, öt perc múlva jött, és indultunk. A pont az i-re az volt, hogy a fésűs-esernyős öregúr fel sem szállt velünk.

Civilizációk ütközése

A helyiek egyébként alapvetően nyitottak, segítőkészek. Persze tudja az ember, hogy nagy a bűnözés, a helyi újságban például egy oldal az előző napi gyilkosságokról szól, de én nem éreztem magam veszélyben soha. Persze nem voltunk durva helyeken, meg betartottuk az ilyenkor szokásos szabályokat, de Rio vagy Caracas után ez a béke szigete volt. Nem láttunk koldusokat az utcán, a helyi lapban 500-1200 dollárért kerestek napi pár órás munkára újságkihordót. Az életszínvonalról a rengeteg kocsi is árulkodott, persze viszonylag olcsó ott az autó és a benzin is. Látszott, hogy az USA nyomja bele a segélyeket rendesen. Nem tudom, hogy Kuba ilyen lenne-e egy fordulat után, de az biztos, hogy itt jóval kisebb volt a szegénység - a meglévő jövedelemkülönbségek ellenére. Tény persze az is, hogy az amerikai kultúra és életforma teljesen elárasztotta Puerto Ricót, de hogy ennek az áldásai vagy az árnyoldalai erősebbek-e, annak eldöntésére nem vállalkozom.

Ilyen tengerjárókkal érkeznek az amerikai turistákFotó: Gaál Csaba - Origo

Azért mégis csak a karibi térségről beszélünk. Történt, hogy az egyik délelőtt Condadóban hatalmas eső zúdult a nyakunkra, ezért gyorsan bemenekültünk a legközelebbi étterembe. Itt komoly családi élet folyt. A nagymama tartotta a vendégekkel a frontot, a lánya meg az asztalok közt rohangászó és kiabáló gyereket próbálta megzabolázni. A lakásuk az étterem felett lehetett, mert néha felvonultak. Az utcáról betérők általában törzsvendégek voltak, mindenki ismert mindenkit. Jól elvoltunk, mígnem az egyik asztalhoz leült egy fekete úriember. Beleillet az összképbe, bár tény, hogy Puerto Ricóban jóval nagyobb a fehérek aránya, mint Kubában. A családból csak a nagymama volt hadra fogható épp, a többiek fent voltak, így hát kisvártatva odament az úriemberhez, aki ékes angolsággal megkérdezte „Do you have breakfast?/Van reggelijük?" Na ez betett a néninek, ugyanis azon kevés kivétel közé tartozott, aki nem tudott angolul. Szerencsére jött a segítség, a mögöttünk ebédelő építőmunkás átkiabált felettünk, hogy „Quiere desayunar/Reggelizni akar", mire a nő vissza: „Y que quiere?/És mit akar?". Ekkor azonban valami megvilágosodás folytán a néni rájött, hogy azért így mégsem lehet felvenni egy rendelést, ezért felkiabált az emeletre a lányának, hogy legyen szíves már lefáradni. A néhány perc eltelte után felhangzó újabb üvöltés hatására a lány le is jött, és nagy nehezen megszületett a rendelés.

Mi már a harmadik sörünket fogyasztottuk (az eső csak nem akart elállni), mikor a vendég még mindig nem tudta enyhíteni éhségét, bár tény, hogy meglepően nagy türelemmel és elnéző mosollyal szemlélte az étteremben rohangászó kisgyereket és a helyi nevelési szokásokat. Hogy mi tartott olyan sokáig, azt mi is csak találgattuk, mígnem rájöttünk, hogy az illető amerikai (hosszú) kávét kért, ez pedig végképp zavart okozott az amúgy sem olajozottan működő gépezetben. A néni kissé tanácstalanul nézegette a kávéfőző gépet, majd a vendégek segítségével behelyezte a valahonnan előbányászott papírszűrőt. Időközben aztán kint elállt az eső, úgyhogy nem vártuk meg a végkifejletet, csak egy „Good luck/Jó szerencsét!" kívánsággal távoztunk az étteremből, amit az amerikai úriember a szája szegletében alig érzékelhető mosollyal nyugtázott.

Hétköznap leáll az élet

A főváros mellett szerettünk volna mást is megnézni Puerto Ricóban, amely egyébként nem nagy sziget, mindössze 9 ezer négyzetkilométer. Az országban vannak ugyan rendszertelenül közlekedő gyűjtőbuszok, de alig olcsóbbak, mintha autót bérelne az ember. Mi is az utóbbi választottuk hát, és leutaztunk délre Poncéba, Puerto Rico második legnagyobb városába.

Először azonban keletre vettük az irányt, hogy megnézzük az El Yunque nemzeti parkot, amelyet - némi túlzással - úgy reklámoznak, mint az Egyesült Államok egyetlen trópusi őserdője. Voltunk olyan hülyék, hogy a főútról letérve megvettük a belépőjegyet, ez azonban csak arra volt jó, hogy néhány képet meg filmet megnézhessünk a turistaközpontban, magába a parkba e nélkül is be lehet menni. A parkban elég sokáig autóval is lehet haladni, minél feljebb ér azonban az ember, annál több kocsit lát leparkolva az út mentén, néhol annyit, hogy már megállni sem lehet. Mivel nem volt sok időnk, ezért mi nem vállalkoztunk nagyobb sétára, mindenestre úgy láttuk, hogy a helyiek kedvelt időtöltése lehet ide egy egynapos kirándulás. Sokan vittek fürdőcuccot, biztos van egy-két jó patak, vízesés, mi csak egyet láttunk, meg felmentünk a kilátótoronyba. Szép volt, de izgalmasnak nem nevezném.

Poncéba délután 5 körül érkeztünk, és némi kavargás meg kérdezősködés után meg is találtuk az előre lefoglalt szállodánkat. A város csalódás volt. A főtéren valóban szép épületek álltak, például egy tűzoltóállomás az 1800-as évekből, de tőle kijjebb két utcával már semmi különös. A téren még császkáltak emberek, de az onnan kivezető bevásárlóutcában minden üzlet zárva volt, és egy lélek sem járt rajtunk kívül.

Korabeli tűzoltóautó PoncébanFotó: Gaál Csaba - Origo

Akkor már sejtettem, hogy ebből nem lesz nagy éjszakai élet. Kis szerencsével azért találtunk egy kocsmát, ahol a helyiek biliárdoztak. Nem volt rossz hely, de valami hiányzott. A zene! – hatolt belénk a felismerés, és amikor ezt szóvá tettük, többen is felpattantak, hogy pénzt nyomjanak a zenegépbe. Végül jól elvoltunk, de a helyiek elmondták, hogy csak hétvégenként van élet a városban (mi kedden voltunk). Akkorra már elegem volt a lightos sörökből, úgyhogy elhatároztuk, hogy megvacsorázunk, és egy üveg finom borral próbáljuk kissé feljavítani ezt az estét. Húszperces kérdezősködés után sikerült is megtalálni a környék egyetlen nyitva tartó éttermét (este 8-9 körül). A hely nem volt rossz, de a helyi specialitás sajnos ehetetlen volt, a hal meg az ausztrál chardonnay viszont tűrhető. Mivel több ígéretes kalandot nem tartogatott az este, hamar nyugovóra tértünk.

Másnap San Juanba visszatérve még elmentünk Marcos kocsmájába, de akkor épp tele volt, úgyhogy ki sem látott a munkájából. Így aztán csellengtünk egyet, átfúrtuk magunkat a tengerjáró hajókról épp megérkező amerikai turisták özönén, hogy vegyünk néhány szuvenírt a kubai barátainknak, majd korán visszamentünk a szállodánkba.

Másnap reggel indultunk tovább Kubába Santo Domingón keresztül. A reptéren még háromszor levették az ujjlenyomatunkat, majd felszálltunk az American Airlines kissé lepukkant, légcsavaros repülőjére. Itt a kapitány rögtön megkért öt utast, üljenek át hátra az első helyekről, hogy javítsák az egyensúlyt. Utolsó élményünk olyan volt hát az országról, mint maga Puerto Rico: amerikai géppel utaztunk, de maradt még valami karibi feeling is.