Megvolt a belépőm a Machu Picchura

2014.03.13. 12:11

Sok útleírást olvastam már Machu Picchuról. Tudtam, hogy vonattal vagy gyalogosan a négy napos inka ösvényen lehet megközelíteni. Amikor szeptemberben a szürke Limából a napfényes Cuscóba utaztam, hogy onnan induljak fel a világ egyik legvarázslatosabb építményéhez, még nem sejtettem, hogy ez az út lesz életem egyik legnagyobb kalandja.

Helyi ismerőseim lebeszéltek róla, hogy utazási irodával utazzak, mivel azok irreálisan magas áron kínálják csomagjaikat. A másik nyomós érvük az volt, hogy Európával ellentétben Latin-Amerikában nem lehet előre tervezni. Míg Európában az interneten keresztül kényelmesen megszervezhetjük az utat már jó előre, és az esetek nagy részében minden a terv szerint megy, addig a világ másik végén bármi megtörténhet, akár az utolsó pillanatban is változhatnak a dolgok. Bejött a jóslatuk.

Azért az én európai fejemben már jóval az út előtt összeállt a terv. A romokat körbeölelő parkba hónapokkal korábban meg kellett venni a jegyeket, és mivel az inka romok alatti települést autóval nem, csak vonattal lehet megközelíteni, ezért Cuscóból vonatjegyet is kellett foglalnom az adott időpontra. Úgy éreztem, jól felkészültem a nagy útra, aztán persze közbeszólt az élet. Az indulás előtti este fáradtan és gyanútlanul tértem vissza a szállásomra egy nehéz túra után, amikor odalépett hozzám az utazási iroda képviselője, és közölte a hírt, hogy Cuscó régiója 72 órás tömegközlekedési sztrájkot hirdetett.

A cuscói La Compañía de Jesús templom a San Blas városrészből

Forrás: Kun-Szabó Mariann

Több száz turista álma foszlott szerte azon az estén. Az összes utazási iroda törölte útjait, a vonatközlekedés leállt, három napig sem autók, sem buszok nem indultak a városból, mert a sztrájkolók kövekkel torlaszolták el az utakat, vagy dobálták meg a kimerészkedőket. Ugrott vonatjegyem, de megvolt a belépőm a Machu Picchura, amelytől éppen 120 kilométer választott el. 24 órám volt rá, hogy célba érjek. Hogyan teszek meg ekkora távolságot egy nap alatt tömegközlekedés nélkül?

A szálláson fel-alá járkálva törtem a fejemet, amikor belebotlottam Julióba, aki Aguas Calientesben dolgozott egy luxushotelben. Az interneten ismerkedtünk össze, és úgy terveztük, hogy együtt utazunk fel vonattal a romokhoz. Kétségbeesetten újságoltam neki a híreket, mire ő tejes nyugalomban közölte, hogy akkor nincs más választásunk, még ma éjjel, a sztrájk kezdete előtt el kell indulnunk. Ha el akarjuk érni az utolsó buszt, van öt percem összecsomagolni. Az arcán láttam, hogy nem viccel.

Fél óra múlva már a kisbuszon zötykölődtünk a ránk telepedő sötétségben. Az utolsó busz a Cuscó és Aguas Calientes között félúton található Ollantaytambóig közlekedett. Ollantaytambóban, vagy ahogy a turistáknak szokták egyszerűsíteni, Hollandiában a másnapi sztrájk miatt már szinte minden szállás megtelt. Végül egy eldugott sikátor eldugott szobáját vettük ki, és még az sem zavart, amikor lámpagyújtáskor egy egér szaladt ki az ablak rései között. Kimerülten zuhantunk az ágyba.

Könnyebb lett a hátizsákom

A sztrájk első napján Ollantaytambóban csodás, napfényes reggelre virradtunk, tele új reményekkel. Julio szerint innen csupán kilenc órás gyaloglásra volt Aguas Calientes. Már kezdtem megbarátkozni a hosszú gyalogtúra gondolatával, amikor egy férfi szaladt felénk, hogy elvinne minket egy darabon. Éreztem, ahogy a hátizsákom hirtelen könnyebb lesz a hátamon, és hogy van remény az egész napos gyaloglás megúszására. Julio csak mosolygott rajtam.

Ollantaytambó főterén reggeliztünk a sztrájk első napján

Forrás: Kun-Szabó Mariann

A rögtönzött taxiban két chilei lány is ült, ők lettek újdonsült útitársaink. A következő három órában négyezer méter magas szerpentineken kanyarogtunk a felhők vonalában. Itt már kifejezetten hideg volt, és míg sofőrünk betért a hegy tetején emelt kápolnába egy gyors imára, addig mi melegebb ruhákba bújtunk. A sztrájk miatt nem találkoztunk autókkal, zavartalanul haladtunk a kanyargós utakon. Sofőrünknek csak egyszer kellett padlóféket nyomnia, amikor az egyik kanyarban az utat eltorlaszoló köveket kellett egy szakadék mellett kikerülte.

Amilyen egyszerű volt a felfelé vezető út, a hegy túloldalán való ereszkedés annál macerásabb lett. A lefelé szlalomozástól az egyik chilei lány tízpercenként rosszul lett, folyton meg kellett állnunk, hogy felkavarodott gyomrának tartalmát kiadja. A hegy túloldalát trópusi erdők borították, a hőmérséklet kezdett felkúszni.

Szerpentineken haladtunk a Nevada Veronica hegyet megkerülve

Forrás: Kun-Szabó Mariann

Még tíz kilométer gyaloglás

A banánerdők mögött megbúvó kis faluban, Santa Maríában már újra lengébb öltözetre váltottunk. Itt a sofőrünk sógora várt ránk poros autójával, és egy új utassal az anyósülésen. Négyünknek a hátsó ülésen jutott hely. Ha eddig nem volt lehetőségünk közel kerülni egymáshoz, akkor a következő másfél órában erre most bőven volt alkalom.

Drukkoltam, hogy a mellém szorult chilei lány gyomra nehogy újra rákezdjen az inka sámántáncra. Közben banán- és pálmaerdők között, félelmetesen mély szakadékok mellett kanyargó földutakon vitt az út, és sofőrünket az sem zavarta, amikor egy-egy élesebb kanyar előtt beragadt a sebváltója. Ilyenkor a visszapillantó tükörben pajkosan ránk kacsintott, mi pedig elnézően nyeltünk egy nagyot.

Úton a Machu Picchu felé

Forrás: Kun-Szabó Mariann

A következő állomáson, Santa Teresában már rutinosan ültünk át a következő autóba, miután hatodik utasunk, egy törékeny perui néni több száz kilós gyümölcsöskosarait felerősítettük a kocsi tetejére. Perui popzenére zötyögtünk a vízerőműig, ahol véget ért az autóút. Innen még tíz kilométer gyaloglás várt ránk Aguas Calientesig a sínek mentén.

Gyors ebéd egy rögtönzött, ponyvával fedett viskóban, szúnyogriasztó felfújva, majd a még égető, de már enyhülő délutáni napban a chileiekkel és Julióval négyesben nekiindultunk a síneknek, hogy sötétedésig a faluban legyünk. Vadregényes tájakon haladtunk a hegyek között és a folyók mellett.

Délután a sínek mentén megindultunk Aguas Calientes felé

Forrás: Kun-Szabó Mariann

Találkoztunk felfelé tartókkal és lefelé vonulókkal is, akiknek valószínűleg ugyanerre a napra volt vonatjegyük. A gyaloglást a folyamatosan nehezedő hátizsákunkon kívül csak az lassította, hogy tériszonyos chilei útitársainkat percekig kellett győzködni, hogy át merjenek szökellni a folyókon átívelő vonatsínek gerendáin. Idővel egyre rutinosabbak lettünk a szakadékok feletti átjutásban.

Miután Julio elhintette, hogy a 110-es kilométer tábla a cél, onnantól megszállottan számoltam vissza a kilométereket. Két és fél óra bukdácsolás, két töksötét alagúton való átbotorkálás után az alkonyatban végül feltűntek Aguas Calientes fényei, mi pedig a 110-es táblánál örömtáncot lejtve beléptünk a kis falu esti turistaforgatagába. Másnap reggel a tervek szerint a Machu Picchun láthatjuk majd a napfelkeltét. Újra nevettem örökös pesszimizmusomon, amin Julio megint csak elnézően mosolygott, aznap már utoljára.

Machu Picchu, a vágyálom

Forrás: Kun-Szabó Mariann

Korábbi cikkeinket a Machu Picchuról itt és itt olvashatja.