Lábbal evező halászok és úszó kertek

2012.10.10. 9:12

Mianmari utazásunk egyik legérdekesebb állomása az Inle-tó volt. Láttunk olyan halászokat, akik a lábukkal hajtották magukat, kipróbáltuk az ételeket a helyi piacon, amelyek egy részét a vízen termesztették, és elmentünk egy kolostorba, ahol már nem ugrálnak a macskák. Mindezt olcsón.

Már a megérkezésünk sem volt akármilyen élmény, mivel egy háromnapos, 60 kilométeres gyalogtúra keretében igyekeztünk elérni a tavat. Ezzel nem is lett volna baj, de a szeptember itt az esős évszak közepének számít, így az első nap végétől számítva Magyarország teljes éves csapadékkészletét kaptuk a nyakunkba. És ez még nem minden, mert alulról a piócák támadtak ránk. A piócaversenyt végül a párom nyerte: Zita vs. Árpád 11-1, persze ő ettől nem volt különösebben boldog.

Forrás: Harkányi Árpád
Cölöpökön álló ház az Inle-tónál (Kattintson a képre a galéria megnyitásához!)

Két zuhé között azonban szinte mindig kisütött a nap, és a három nap alatt sok apró csodáját fedeztük fel a természetnek. A dombos tájat pillangók, bogarak, békák, kígyók, gekkók, és különböző virágok - például az érintésre szárait behajtó mimóza - tették emlékezetessé. Ha az angolul jól beszélő túravezetőnk történeteit is ide sorolnám, soha nem érnénk el témánkhoz,  a tóhoz, ezért már csak a túra árára térnék ki: egy főre tízezer kyat volt naponta, ami 2650 forint. Ebben benne volt a vezető, az éjszakai szállás (kolostorban, családnál) és a napi háromszori meleg étkezés.

Mérsékelt árak

Az Inle-tó partján Nyaung Shwében szálltunk meg, ez a tó turisták által látogatott "fővárosa", ahonnan egy csatornán keresztül hosszúkás, fából épített motorcsónakokkal lehet elérni a tavat. A szállásunk árát itt sehol sem tudtuk 15 dollár alá alkudni, viszont ezért legalább szép szobát kaptunk saját fürdőszobával és közös erkéllyel, ahol az árban benne foglalt reggelit szolgálták fel. Ez volt a legnagyobb költségünk itt, különben az utcán, a helyi étkezdékben 700 kyatért, vagyis körülbelül 200 forintért már kaptunk egy tál curryt rizzsel, a hozzá ingyen járó mosolyokkal, levessel és zöldteával. Turistáknak épített étteremben ugyanezt rendes (nem liliputi) méretű asztaloknál és székeknél lehet megkapni, családi hangulat nélkül, háromszor-négyszer annyiért.

Fontos javítás az ATM-ekkel kapcsolatban

Az előző cikkben azt írtam, hogy már épülnek a bankjegykiadó automaták. Nos, ezekre még nem szabad alapozni, ugyanis a külföldi kártyákat még nem fogadják el, csak egyetlen yangoni szállóban, ott is csak 10 százalékos jutalék ellenében. Dollárt kell hozni, a gyűretlen, firka és hajtás nélküli, makulátlan - és csak az ilyen - százdollárosokat a reptéren 865 kyat/dollár árfolyamon váltották 2012. szeptember 22-én, amikor mi érkeztünk.



Nyaung Shwét körbejárni gyalog több kilométeres sétát jelent. Nemcsak a városban, de a környékén is sok az érdekesség (barlang, hőforrás, borászat, végtelen számú buddhista kolostor), érdemes ezért biciklit bérelni. Ha ügyes az ember, már 1000 kyatért (265 forint) ki tud fogni egy jó állapotban lévő, sárhányós, a kormányon kosaras, hatsebességes paripát.

Na de most már induljunk el a tóra! Ennek a legolcsóbb módja, ha a célnap előtti este összeszedünk 3-4 barátot a Nyaung Swhe utcáin sétáló nyugati turistákból, és együtt besétálunk velük a főutcán található utazási irodák valamelyikébe. A csónak vezetővel ugyanis 15 ezer kyat egy napra, ám ha öten ülünk benne, az már csak 3000 kyat fejenként, vagyis nem több mint 800 forint. Csak ennyi egy egész napos szervezett programért a tavon, amely az ország egyik legnagyobb látványossága? Túl szép, hogy igaz legyen, nem? Én is így véltem, pedig nem vertek át: a nap végén úgy tértünk vissza, hogy a várakozásaink felett kaptunk az élményekből.

Bemutató a turistáknak

Rögtön, ahogy kiértünk a csatornán a nyílt vízre, megpillantottuk a tó legjellemzőbb képét, a tradicionális inlei halászokat, akik karcsú, lapos kis csónakjukat a lábukkal tartott evezővel hajtják, és tölcsér alakú hálóval halásznak.

Forrás: Harkányi Árpád 
Még ma is lábbal eveznek, de már műanyag hálót használnak (További fotók a képre kattintva!)

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akikkel mi találkoztunk, már csak a turisták kedvéért gyűltek a tó bejáratához, mert az igazi halászok már műanyag hálót használnak manapság, mivel az hatékonyabb. Ezzel a bambuszágakkal tartott, tölcsér alakú hálóval a régi időkben úgy halásztak, hogy a tölcsér szélesebb végével lefelé az egész szerkezetet lenyomták a tó medréig, majd egy hosszú bambuszággal az egésznek a közepén megütögették a medret, így a tölcséren belül ragadt halak a tölcsér széleihez menekültek, ám ott fennakadtak a hálóban, amelyet ebben a pillanatban az ügyes halász rájuk engedett, és már húzhatta is fel a csónakba a zsákmányt.

Ma már nem így halásznak, viszont a lábukkal még mindig eveznek, mert így közben mindkét kézzel tudják fogni a halászhálót. És ez még nem minden: minden évben egyszer, a szeptembertől októberig tartó holdhónap (Thadingyut) teliholdjakor, miután a Phaung Daw Oo pagodából körbehordják egy erre a célra készített és feldíszített hajóval az öt arany Buddha-szobrot, lábbalevező-versenyt is rendeznek: a szintén külön erre a célra, középen kapaszkodókkal ellátott hosszú csónakokkal, amelyeken több tucat férfi állva evez egyszerre. Sajnos mi erről lekéstünk. A teliholdakra egyébként is érdemes figyelni, mert ilyenkor szerte Mianmarban érdekes ünnepségek és programok vannak.

Forrás: Harkányi Árpád
A Phaung Daw Oo pagoda a tavon (További fotók a képre kattintva!)

Számomra a legérdekesebb mégsem a lábbal evező halászok voltak, hanem a helyi piac. Az utazási irodát nyomatékosan megkértük, hogy olyan piacra vigyenek minket, amelyet nem a turistáknak építettek, hanem ahol igazi élet folyik. Megmondtuk nekik, hogy ha háromnál több szuvenírárust fogunk találni a piacon, visszakérünk a pénzből. Ez tetszett nekik, megígérték, ilyen helyre visz majd minket a csónak, és be is tartották a szavukat.

Vissza az időben pár száz évet

A piacon rengeteg érdekes arcot és terményt láttunk, megkóstoltuk a helyi ételeket, és még egy helyi szerszámkovácsot is megfigyelhettünk munka közben. A tüzet kézzel szították, két széles, üreges bambuszágat kvázi köpültek, így fújták a levegőt a tűzre. A piac körüli mezőkön szekerek álltak, és ökrök legeltek, amitől úgy éreztük magunkat, mintha visszacsónakáztunk volna az időben pár száz évet. És valóban, leszámítva azt a néhány árust, aki csomagolt, tömeggyártott termékeket is árult, az egész piac akár elfért volna itt ugyanígy több száz évvel ezelőtt is.

Forrás: Harkányi Árpád
A piac talán száz éve is ugyanígy festett (További fotók a képre kattintva!)

A piac után jöttek az úszó kertek. Ezek az ültetvények bizony tényleg úsznak a vízen, és ez valóban csodálatra méltó. Azt hiszem, ez az a hely, ahol a tradíció, a permakultúra és az akvapónia találkozik a természet lágy ölén, annak ellenére, hogy ezek művelői, a helyi emberek valószínűleg még nem hallottak eme fogalmakról. Egy monda szerint úgy alakult ki ez a tavi élet, hogy egyszer az egyik uralkodó megharagudott az itt élő népekre, és megparancsolta nekik, hogy hagyják el a földjét. A nép így is tett, beköltözött az Inle-tó vizére.

Az itt használatos "floating villages" kifejezés azonban ne tévesszen meg senkit. A házak már nem úsznak a vízen (ahhoz, hogy ilyet lássunk, kicsit tovább kell még utaznunk majd a dél-amerikai Titikaka-tóig), hanem cölöpökön állnak, így alkotnak utcákat és falvakat az akár több szintes épületek. Néhány ilyennél kikötöttünk, és megcsodáltuk az ezüstmesterek, a szövők és dohánycsavarók mesterségét munka közben.

Forrás: Harkányi Árpád
A szerszámkovács a piacon (További fotók a képre kattintva!)

Természetesen ilyenkor vásárolhattunk is, de nem volt kötelező: a finom zöld teát és a kedves mosolyokat akkor is megkaptuk, ha végül nem vásároltunk semmit. Ezek a mosolyok tényleg őszinték, az utcán velünk szembe sétáló, és tőlünk egészen biztosan pénzt nem akaró bácsika is biccent, és mosolyog ránk, a fiatalabbak pedig sokszor leszólítanak minket angolul, és megkérdezik, hogy honnan jöttünk, és hogy jól érezzük-e magunkat az országukban. Ez az, ami nagyon szerethetővé teszi Mianmart, mert a ránk irányuló figyelem mértéke még egyáltalán nem zavaró (Indiában, Bangladesben már az volt, de erről majd máskor).

A macskák is gyászolnak

A tavon a csónakázást a Nga Hpe Kyaung kolostorban zártuk, ez a másik nevén az ugráló macskák kolostora. Ezen a helyen (amely egyébként a tónak körülbelül a közepén helyezkedik el, szintén cölöpökön) a szerzetesek megtanították a macskáikat átugrani a derékmagasságba tartott karikákon, és ezt némi macskaételre szánt adomány ellenében be is mutatják. Ez megint olyasmi, amit nem sok helyen láthat az ember a világban, ezért kíváncsiak voltunk rá, ám ez egyszer csalódnunk kellett: "A macskák nem ugrálnak többé" - mondták, ugyanis a kolostort vezető szerzetes öt hónapja elhunyt, és az ő tiszteletére függesztették fel a produkciót. Ezek ellenére abszolút elégedetten tértünk vissza Nyaung Shwébe.

Mianmar továbbra is hozza a csodákat, ráadásul könnyű és egyszerű itt a turista élete, az árak pedig még nincsenek elszállva. Ha egyszer leszálltunk Yangonban, onnantól napi 10-15 dollárból kis odafigyeléssel vígan el tud itt utazgatni a hátizsákos turista.