Mire jó az El Camino?

2013.10.06. 22:00

Lássuk be, irodában ülő, kocsmázós városi lányként kellett egy kis elszántság ahhoz, hogy néhány száz kilométert gyalogoljon az ember az El Caminón. Két éve találkoztam először valakivel, aki lesétálta a teljes távot, s akkor irigykedve azt gondoltam, milyen jó lehet egy teljes hónapig kiszakadni a mókuskerékből, és teljesen más életet élni.

Idén júniusban egy esti kocsmai beszélgetésben teljes erőbedobással győzködtem valakit arról, hogy menjen el az El Caminóra, mert ott biztos talál választ arra, mit kezdjen az életével. Aztán hirtelen rájöttem: minek győzködök én mást, amikor én akarok menni? A gondolatot tett követte: ha nem is egy hónapra, de szeptember első két hetére leszerveztem magamnak az utat.

A zarándokok útja
A Szent Jakab-út (gyakran spanyol neve - Camino de Santiago - után El Caminónak is nevezik) ősrégi zarándokút. A kelta időkben a Tejút szimbóluma volt, és a maival ellenkező irányban járták be a zarándokok. A mai út Spanyolország Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. Jeruzsálem és Róma után Santiago de Compostela a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja.
Forrás: Wikipedia

A testsúly tíz százaléka

Kiszámoltam, hogy átlagosan 27 kilométert kell mennem egy nap ahhoz, hogy a León nevű városból indulva körülbelül 300 kilométeres séta után időben megérkezzek Santiago de Compostelába. Mégis, hogy lehet erre felkészülni? Először is: kell egy barátnő, aki már megtette ezt az utat, és hasznos tanácsokkal lát el a pakolnivalót illetően.

Szárítókötél kilátással: Galicia a magasból (Galériához kattintson a képre!)

Fotó: Wild Judit

Hogy a legfontosabb kellék a megfelelő bakancs, az mindenki számára evidens, ám arra már kevesebben gondolnának, hogy a lista második helyén a jó füldugó áll. Ha ugyanis a sokszor zsúfolásig megtelt zarándokszállásokon aludni is akarunk, nagy hasznát vehetjük. Hátizsákunk nagyon kevés ruhát, ám annál több praktikus tárgyat tartalmazzon, például nagy mennyiségű tapaszt (vízhólyagokra), fejlámpát (a reggeli sötétben való botorkálást megkönnyítendő), vagy biztosítótűt, mellyel az előző nap kimosott, de meg nem száradt pólót és bugyit erősíti az ember a hátizsákjához. A lényeg: a hátizsák ne nyomjon többet, mint a testsúlyom tíz százaléka.

Természetesen rendelkeztem edzéstervvel is. Budapesten belül párszor elsétáltam 8-10 kilométer távolságban lévő helyekre, s elégedetten tapasztaltam, hogy 5 km/óra a sebességem. Ez az edzésmennyiség kevésnek tűnhet - és az is volt. De nem hiszem, hogy fel tudtam volna készülni arra, hogy mindennap 15-20-25 kilométert fogok gyalogolni.

Mindig a sárga úton

Szép, napsütötte szeptemberi napon érkeztem Leónba. Első dolgom volt az önkormányzati zarándokszállás felkeresése, ahol megkaptam a zarándokútlevelem. Ezután ráléptem a várva várt, sárga nyíllal jelölt Útra. A bakancsom az első kilométer után nyomni kezdte a bokacsontomat, a második kilométer után pedig már annyira szorított, hogy úgy döntöttem, inkább zokni-túraszandál kombóban megyek tovább.

A El Camino jelei: a kagyló és a sárga nyíl
(Galériához kattintson a képre!)

Fotó: Wild Judit

Mint később kiderült, nem én voltam az egyetlen, aki szandálban vágott neki az Észak-Spanyolországot átszelő útnak, sőt a vízhólyagoktól szenvedő zarándokok többsége rendszerint pár napra strandpapucsra cserélte a bakancsát. A nyolcvanéves dél-afrikai bácsika pedig nem cicózott, tornacipőben sétálta végig a közel 800 kilométeres távot.

Amikor az ember rálép erre az útra, mely egyes szakaszokon erdei ösvény képét ölti, más szakaszokon az autóút mellett halad, azonnal egy nagy család, közösség tagja lesz. Körülbelül nyolc és fél perce voltam zarándok, amikor a mellettem elhaladó ékesen Buen Caminót kívánt nekem, és ezt a mondatot legalább kétszázszor kaptam meg, és kétszázszor mondtam el az út során. A családiasság azonban akkor nyilvánul meg igazán, amikor probléma adódik.

Márpedig probléma mindig adódik egy ilyen hosszú úton. A folyamatos terheléstől már a második napon begyulladt a térdem, amire én még egy kis gyaloglással válaszoltam. Életemben nem kaptam még ennyi kenőcsöt, masszírozást, magnéziumtablettát, reiki kezelést és jó tanácsot, mint ott, a többi zarándoktól. Egy amerikai hölgy még a bakancsát is felajánlotta, de mondtam neki, hogy a térdfájásomhoz nincs köze annak, hogy szandálban gyalogolok. A közösség tagjai ugyanis megosztják egymással, amijük van. Ha épp kenőcsre van szükséged, kenőcsöt adnak, ha ételre, akkor ételt.

Inspiráló táblák (Galériához kattinston a képre!)

Fotó: Wild Judit

Egy tipikus nap

Pár nap gyaloglás után az élet meglehetősen leegyszerűsödik. Íme, a tipikus caminós nap: kelés reggel 6-kor, esetleg fél 7-kor, ami az én késői kelésekhez szokott lelkemnek itthonról nézve eléggé durván hangzott. Ott viszont mi sem volt természetesebb. Egyrészt a nyári hőségben sokkal jobb a napi kilométeradag nagy részét még délelőtt megtenni, másrészt pedig úgyis mindenki csörög-zörög a hálóteremben már reggel 5-től kezdve.

Kelés után cicamosdás, öltözködés, pakolás, amit az opcionális reggeli követ, majd fél 7-7 tájékán indulás. Ilyenkor még sötét van Spanyolországban, általában fél 8-8 körül pirkad, ezért a fejlámpának igen jó hasznát vettem. Az aznapra kiporciózott gyaloglásmennyiséget nálam 5-6 kilométerenként szakította meg egy-egy kávé vagy süti az útszéli kávézókban, avagy az előre elkészített szendvics elfogyasztása egy tisztának tűnő fűcsomóra kuporodva.

A kiszemelt célállomásra az esetek többségében délután 2-4 között sikerült megérkeznem, ami azért volt fontos, mert az olcsóbb, önkormányzati támogatással működő, valamint magán-zarándokszállások hamar beteltek. A sikeres megérkezés és egy kevés pihenés után jöhet a zuhanyozás, a ruhamosás és a teregetés. A napirend következő pontja beszélgetés a többiekkel, vagy a közeli élelmiszerbolt felderítése.

Adomány alapú "bolt" az út szélén (Galériához kattintson a képre!)

Fotó: Wild Judit

Ezután ismét lehet beszélgetni, sörözni vagy borozni a többiekkel, esetleg - ahogy sokan tették - naplót írni vagy vacsorát főzni, vagy egyszerűen csak élvezni a napsütést, mint a gyíkok. Ha az embernek szerencséje van, akad a szálláshelyen olyan társaság, akik túl sokat főztek, és meghívják az asztalukhoz. Ezután már csak a mosogatás van hátra, este 9-10 körül a zarándokok többsége már alszik.

Ürügy az ismerkedésre

Vízhólyag, ágypoloska, lábfájás: noha felmérésem távolról sem reprezentatív, ki merem jelenteni, hogy a zarándokok 95 százaléka e jelenségek legalább egyikével találkozik az útja során. Nekem az utóbbi kettőből jutott ki: a begyulladt térdem miatt kétszer egy-egy nap pihenőnapot tartottam. Az ágypoloskák sajnos a spanyol zarándokszállásokon eléggé gyakoriak, és ugyan mindvégig reménykedtem abban, hogy elkerülöm őket, nem sikerült.

Az utolsó két napon jelentkeztek nálam a csípések tünetei. Szerencsére a spanyol gyógyszertárak fel vannak készülve a csípésekkel tarkított zarándokok fogadására, mindenféle szer kapható a poloskák elűzésére, valamint a csípések kezelésére, vény nélkül. Ezek a mindennapos gondok egyébként remek ürügyet szolgáltatnak az ismerkedésre. A térdfájásomnak köszönhetően annyi érdekes emberrel találkoztam, amennyi tíz évre is elegendő, a dél-koreai bácsitól kezdve az új-zélandi kalandvágyó kislányig.

Pirkadat Galíciában (Galériához kattintson a képre!)

Fotó: Wild Judit

A beszélgetésekből kiderült, hogy a zarándokok többsége útja során egyszer-egyszer eljut oda, hogy busszal tesz meg egy-egy szakaszt, vagy a "térdesek és vízhólyagosok" egy meredekebben lejtő hegyi ösvény helyett inkább a taxit választják. Jómagam kétszer taxiztam át ilyen meredek hegyoldalt: 15 kilométer gyaloglás után úgy éreztem, hogy inkább kivágom a térdem, minthogy azon a lejtőn akár egy métert is meg kelljen tennem.

Mennyi az annyi?

A caminós élet egyszerű, és viszonylag kevés pénzből is meg lehet oldani az utazást. Találkoztam olyanokkal, akiknek napi 5 euró volt a költségvetésük: ők vagy az adományalapon működő szállásokon aludtak, vagy sátorban. Az étkezést pedig az olcsó, mindenütt kapható kenyerekkel oldották meg, valamint a szállásokon oly sokszor található, "ingyen elvihető" részleggel, ahol a többi zarándok hagyja a számára felesleges ételeket, holmikat.

De találkoztam olyan lánnyal is, aki megérkezve egy-egy városba-faluba, a gyaloglás után nyilvános tereken énekelt még pár órát, amivel megkereste magának az aznapi kosztpénzt. A caminós "középosztály" azonban többnyire az önkormányzati vagy magán-zarándokszállásokon alszik, melyek ára 5-10 euró közt mozog egy éjszakára. A hostelekéhez képest alacsonyabb árért cserébe (a hostelek árai egy éjszakára 20-25 euró közt vannak) meg kell szokni, hogy minimum negyedmagammal alszom egy szobában, de voltam hetvenágyas szálláson is.

Az önkormányzati zarándokszállás O'Cebreiro városában: közel hetvenágyas terem (Galériához kattintson a képre!)

Fotó: Wild Judit

Az étkezést tényleg meg lehet oldani akár 1-2 euróból, de választhatjuk a 10 eurós zarándokmenüt vagy a jóval drágább éttermeket is. A zarándokmenüt amúgy a gyaloglásban nagyon megfáradt embereknek találták ki, legalábbis ami a mennyiséget illeti. Egyszer fizettem be a háromfogásos ebédre, és akkora adagokat kaptam mindenből, mintha öt nagymamám tálalt volna egyszerre.

Miért is jó mindez?

Mindenkinek másért. Találkoztam egy angol mérnökkel (mellesleg Tom Hanksre hasonlított), ő a fizikai határait szereti feszegetni, azért sétált 800 kilométert. Másvalaki a régi zarándokok életét akarta kipróbálni, ezért választotta az északi Camino utat, amely Észak-Spanyolországban, a tenger partján fut, s amely igencsak hegyes-völgyes. Egy spanyol lány azért sétált 500 kilométert, mert felmondott a munkahelyén, és ki akarta találni, mit is kezdjen magával. Az olasz fiú pedig simán csak kalandra vágyott. Én a magam részéről ki akartam szellőztetni a fejem, egy kis nyugalomra vágytam, meg egy kis testmozgásra. És végül, de nem utolsó sorban a határtalan óceán órákig tartó bámulására. Mindent megkaptam.

Az út vége, ahol a szokás szerint mindenki elégeti egy ruhadarabját, amit a zarándoklat közben hordott

Fotó: Wild Judit

Santiago de Composteláról korábbi élménybeszámolónk itt olvasható.