Ausztria nem csinál semmit

2014.05.15. 10:52

Négy teljes napon keresztül volt időm azon töprengeni, hogy mit csinál Ausztria, amikor turistákat lát vendégül. A harmadik nap estéjére jöttem rá a válaszra: semmit. Semmit, de azt felsőfokon. A Felső-Ausztria ékkövének nevezett barokk kisvárosban, Hallstattban jártam.

A május eleji négynapos hétvége szinte kínálta magát, Hallstatt pedig mindig is kedvenc célállomásaim közé tartozott. Ezúttal vonattal mentem, két okból is. Sem a Budapest és Bécs közötti, oda-vissza útra érvényes 26 eurós (7900 forint) árral, sem az osztrák fővárostól Hallstattig kínált 39 eurós (12 000 forint) menetjeggyel nem versenyezhetett egyetlen gépkocsi sem. A másik indokom az volt, hogy így nem kellett órákat vezetnem, és attól sem kellett tartanom, hogy az ünnepi forgatagban szokás szerint kirajzanak az alkalmi sofőrök.

A vonatjegyeket hetekkel korábban a világhálón vettem, idehaza kinyomtattam, aztán kezdődhetett is az utazás. Összességében nem bántam meg, hogy a vonatot választottam, még akkor sem, ha a hazafelé úton a Bécsből Budapestre tartó Railjet majdnem egy órát késett. Az más kérdés, hogy vasárnap este a Bécs–Budapest vonaton balkáni állapotok uralkodtak, de erről nem a vasút tehetett, hanem azok a kedves utasok, akik helyjegy nélkül tették meg a két főváros közti utat.

Hallstatt óvárosa a magasbólForrás: Lantos Gábor

Szállás fél áron

Hallstatt Ausztria egyik leglátogatottabb turistaközpontja, amely ennek örömére igencsak elengedte magát – már ami a szállásárakat illeti. A május eleji időszakban a szinte teljesen megtelt településen 80 euró alatt nem lehetett kifogni egyetlen éjszakát sem, így aztán a Hallstatti-tó másik oldalán fekvő Obertraunban választottam ki Fratnikék házát. A bájos idős osztrák házaspár egy kukkot nem beszélt angolul (én a némettel vagyok ugyanígy), ennek ellenére vidám volt a hangulat, és jól szót értettünk egymással.

A lényeg azonban nem ez, hanem a kis házikó, amelynek teljes felső emeletét birtokba vehettem. Elég sokat utazom, számtalan helyen megfordultam már, de ilyen kiszolgálásban kevés helyen volt részem. A frissen húzott ágynemű, a teljesen felszerelt és a tisztaságtól ragyogó konyha, a világos nappali, a hatalmas fürdőszoba, az oda bekészített előre melegített illatos törülköző mind-mind azt erősítette meg bennem, hogy a legjobb helyet választottam. Arról nem is szólva, hogy Obertraunban a hallstatti szállásárak feléért hajthattam álomra a fejemet, és a napi néhány kilométeres gyaloglás Obertraun vasúti megállójáig és vissza nagyszerű időtöltésnek bizonyult az erdei sétaúton.

Ez a bájos kis ház a Fratnik család panziója ObertraunbanForrás: Lantos Gábor

Május 3-án a környéken leszakadt az ég, egész nap esett az eső, így este bizony kissé ázottan érkeztem vissza a házba. A tulajdonos ekkor magától ajánlotta fel, hogy másnap délben elfuvaroz a vasútig, hogy többet ne legyek vizes. Csak néztem, mint a moziban. Valahogy úgy, mint a derék osztrákok, amikor hírét vették annak, hogy egy kínai fémkereskedő cég nem messze Hongkongtól elkezdte felépíteni Hallstatt szakasztott mását. Ez óriási botrányt okozott az amúgy végtelenül csendes kisvárosban, ám a nagyravágyó ázsiai terveket a hallstattiak nem tudták megakadályozni. Ebben a képtelen helyzetben őket csak az vigasztalta, hogy a „kínai Hallstatt" nem nagyon hasonlít az igazira. Hongkong közelében ugyanis egyetlen olyan hegy sincs, mint Ausztriában, arról nem beszélve, hogy a kínai másolt város tavában ezerszámra lebegnek döglött halak. Az már más kérdés, hogy a kínai mérnökök hosszú ideig jöttek felmérni az igazi Hallstattot, s ez senkinek sem tűnt fel az osztrák városban.

Van-e térerő a sóbányában?

A Hallstattot érintő vasútvonal a kisvárossal szemben, a tó túlsó partján fut, aki itt leszáll, annak egy hajó segíthet az átjutásban (térkép itt). Mondanom sem kell, hogy az összes hajójárat indulási idejét a vonatok érkezéséhez igazítják, ez ügyben tehát meglepetés nem érhet bennünket. És egyéb szenzációk sem várnak ránk, csupán a báj, a tisztaság és a rendezettség a mindössze 750 fős kisvárosban. Na meg a kulináris élvezetek egész sora. S ehhez nem is kell puccos vendéglőt keresni. A tó partján, a Hallstattból kivezető út mellett, szemben az elektromos hajókölcsönzővel egy kisvendéglőben olyan császármorzsát ettem, mint sehol máshol ezen a földgolyón. A szilvalekvárral és tejszínhabbal megbolondított hatalmas adag édességért egy nappal később is visszatértem a tett színhelyére, és azt hiszem, ez mindennél többet mond ennek az ételnek a minőségéről.

Ahogy az imént írtam, Hallstattban elektromos hajtású csónakokon is be lehet járni a tavat. Ezt az egyórás programot azért sem szabad kihagyni, mert településről a legszebb fényképeket a tó közepéről lehet elkészíteni.

A város a tó felől fényképezveForrás: Lantos Gábor

Amikor ezzel végeztünk, jöhet az újabb nevezetesség, azaz a világ legrégebbi, 7000 éves sóbányájának meglátogatása. Ez már húzósabb kirándulás, hiszen a program 26 euróba kerül, ami sok turistát ott a helyszínen visszakozásra késztetett. Valóban, a közel 8000 forintos belépő nem olcsó, ám cserébe igazán színvonalas, majdnem kétórás programot kap a látogató.

A sóbányához először egy kötél húzta kabinba szállva jutottam fel, majd a hegyoldalból további negyedórás gyaloglás következett, hogy aztán a táskámat leadva és bányászruhát felvéve várjam az idegenvezető megjelenését. A sóbánya Kaiserberg nevű része 2002-ben nyílt meg múzeumként. A körzetet az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította (a bánya bejáratánál látható Saltzenberger emlékmű a magyar illetőségű Alexander Busch szobrászmester műve).

A föld alá először gyalog, majd két alkalommal csúszdán jutottam le, miközben honfitársaim egyike a túra közepén tette fel a meglepő kérdést, hogy amit látunk az vajon só-e. Megrökönyödésem itt még nem ért véget, mert egy másik derék magyar utazó azon kezdett sopánkodni, hogy 100 méterrel a föld alatt nincs térerő, és ő nem tud telefonálni. E két kellemetlen mondat azonban hamar tovaszállt, és máris jöhettek a bemutatófilmek, a gyönyörű sókristályok, a végén pedig egy bányavonat ülésén kucorogva kitörés a föld gyomrából a szabadba.

Száz méterrel a föld alatt a hallstatti sóbányábanForrás: Lantos Gábor

Bad Ischl felejthetetlen restije

Ahogyan beszámolóm elején már említettem, május harmadik napján bőséges eső áztatta a régiót, így szinte természetesnek tűnt, hogy ezt a napot Bad Ischlben töltsem el. A fürdőváros fénykorát 1848 és 1914 között élte meg, hiszen itt volt Ferenc József császár nyári rezidenciája, sőt, Erzsébet hercegnőt is e helyütt jegyezte el. A város második nevezetessége Lehár Ferenc egykori villája, a harmadik pedig az a gyógyfürdő, amelynek sós vizében magam is elmerültem két órára.

A rossz idő miatt nagyon sokan voltak ezen a szombaton, mégsem volt tömegiszonyom. Az sem lepett meg, hogy a fogyatékossággal élők együtt élvezték a 34 fokos vizet az egészségesekkel – az osztrákoknál ez teljesen természetes. A mellettem önfeledten a vizet csapkodó értelmi fogyatékos kamaszfiú viselkedésén csupán egyetlen família nem tudott napirendre térni – kell-e mondanom, hogy a bámulók magyarok voltak?

Amikor pedig már azt hittem, hogy ezt a fürdőzést nem lehet felülmúlni, akkor tértem be Bad Ischl vasútállomásának éttermébe. A magyar restiken szocializálódott honfitársaim most biztosan felkapják a fejüket, hogy ez milyen választás volt – megnyugtatok mindenkit, a hely és az ott felszolgált Wiener Schnitzel, azaz bécsi szelet maga volt ennek az utazásnak a kulináris megkoronázása. A körtével, kis lekvárral és petrezselymes burgonyával feltálalt omlós, puha borjúhús újabb mennyei pillanatokat hozott számomra.

Mert Ausztria semmit sem csinál, de azt nagyon jól teszi. Távol álljon tőlem, hogy egy borjúhús ízletessége, az osztrákok kedvessége, vagy éppen Felső-Ausztria e tüneményes régiójának a varázsa miatt elszaladjon velem a ló, de ebben a négy napban tényleg nem találtam hibát. Csak arra nem tudtam rájönni, hogy az erdei pihenőhelyeken, ahol egyetlen szemeteskukát sem láttam, hogyan maradhatott teljesen tiszta a környezet.

Ausztriáról korábbi beszámolók itt, itt és itt olvashatók.