Bárhol nyaltuk a falat, sós volt

2013.07.17. 12:08

Turisták már azelőtt sem tehették be a lábukat az aknaszlatinai sóbánya tárnáiba, hogy idén márciusban bezárásra ítélték azt a fenyegető ökológiai katasztrófa miatt. Amikor néhány éve Kárpátalján jártunk, túravezetőnk mégis megtalálta azt a bányavezetőt, aki az előre kialkudott összegért a műszak után lecsempészett minket a bánya mélyére.

 

A Técsőtől 28 kilométerre, a Tisza jobb partján fekvő település arról híres, hogy a 13. század óta bányásznak ott sót. A balesetveszély miatt 2007-től leállították a kitermelést, az ukrán kormány pedig tavasszal a földfelszín deformációja miatt kialakult életveszély miatt a végleges bezárás mellett döntött.

A baljós előjelek ellenére izgalmas vállalkozásnak tűnt, hogy kárpátaljai kirándulásunkon tegyünk egy kitérőt oda. Elhanyagolt úton, döcögve érkezett a busz a bánya kapujához, majd tovább az ingadozó, rozsdás bányalifthez.

Az aknaszlatinai sóbánya bejárata távolbólForrás: Wikipedia

Hárman rögtön bejelentették, ők bizony ebbe be nem szállnak. A bányaőr erősködött: hetente egyszer szokott elromlani, az utolsó két nappal ezelőtt történt, még bírni fogja. Erre még ketten gyorsan visszaléptek.

A lift nyitott volt és ritkán rácsozott. Beálltunk a bejárathoz.

- Védősisak?
- Nincs, hacsak nem hoztak magukkal.

Egyszerre hat embert szorítottak a liftkosárba, én is az elsők közé kerültem. Megindultunk lefelé, őrült csattogás, nyikorgás kísérte az utunkat. 600 méteres mélységbe ereszkedtünk. Néha vájatok mellett haladtunk el, gyengén pislákoló lámpa jelezte a bejáratokat.

Zseblámpák fényében

Több perces utazás után reccsenés, megérkeztünk. A kilépő mellett sóból faragott padkákra ültünk bevárni a többieket. A munkások itt várják munka után, hogy értük jöjjön a lift. A második csoportból az egyik hölgy ki sem szállt, erősen ölelve a liftkosár egyik deszkáját, inkább visszafordult.

Összeállt a csapat, a vezető eligazított minket: a vájatban lehetőleg a nyomvonalában haladjunk, de soha senki ne előzze őt meg. Aki felkészült volt, az hozott zseblámpát, mi többiek pedig azt néztük, amire ők rávilágítottak. Hosszú folyosókon haladtunk, és - mily meglepő - bárhol nyaltuk a falat, sós volt.

Itt marták a sót a tárcsákForrás: Horváth Andrea

A termekben már volt világítás. Jobbra-balra több elhagyatott kisebb járattal találkoztunk, ezekben azért hagyták félbe a termelést, mert a só színe barna, vagy szürke volt. Csak a fehérre volt kereslet.

A bányászat úgy folyt, hogy egy szinten 4-5 méter magasságban kitermelték, amit csak lehetett. Ezután fúrtak lejjebb új aknát, az aktuális és a következő bányaszint között több méter vastag só réteget hagyva, hogy a stabilitás biztosítva legyen, és elkezdődött az új szinten a kitermelés.

A férfiak gyakorlatiasak voltak, rögtön az érdekelte őket, mivel és hogyan sikerül évente 4-500 ezer tonna sót kibányászni. - Jó, mutatom, menjünk az új járatba - mondta vezetőnk. Huh! Mintha a Csillagok háborújába csöppentünk volna, hatalmas fejtőgép állt a járat végén. Vastagon bevonva csillogó fehér porsóval, elején óriási, kerek marótárcsa. Az egész szerkezetet annak idején darabokban engedték le, és a bányában szerelték össze. Majd mikor új járatot nyitottak, akkor megint darabokra szedték, vitték lejjebb. És nem ez az egyetlen ilyen gép.

Így folyt a kitermelésForrás: Maczák Sándor

Csak minket, nőket érdekelt az a kedves történet, miszerint IV. Bélát, aki lányával, Kunigundával Máramaroson járt, ajándékozási láz fogott el, és gyorsan egy ottani sóbányát adományozott lányának. Kunigunda jelképesen eljegyezte magát a sóbányával, egyik aknájába hajítva a gyűrűjét. És mit tesz Isten, pár év múlva az egyik itteni bányajáratban ezt a gyűrűt fejtették ki a bányászok. Azóta az aknaszlatinai bányászok pártfogójuknak tartják Kunigundát.

Kapaszkodtunk a semmi szélén

Az egyik aknában egy fiatal vájárral találkoztunk, ő zárt utánunk. Kis szatyorba lapátolta a sót, vitte haza a családnak. Páran lemaradtunk beszélgetni vele. Belelkesedett, invitált, mutat valamit, amit nem sokan látnak. Egy járatot hevenyészett deszkasorompó zárt, átbújtunk alatta. Követtük a sötétben, lámpája jelezte az utat.

Hirtelen megállított, lámpával intett, vége az útnak, előttünk a nagy semmi. Lehasaltunk, és kúszva kapaszkodtunk ki a peremre. Bevilágított. Egy hatalmas csarnok tárult fel előttünk, több szinten összekapcsolva a járatokat. Körbe, lefelé és felfelé a fénycsóva a végtelenbe futott. Nem volt semmi csillogás, sötéten, hallgatagon és mélyen állt az óriási csarnok, mi meg megdermedve, görcsös ujjakkal kapaszkodtunk. Kiáltásunk visszaverődött a mélyből.

Hátra csúsztam, csak biztonságos távolban mertem felállni. Eredeti vezetőnk akkor talált ránk, mikor már messze jártunk a peremtől. Tudta mi a dörgés, komoly veszekedés zajlott le előttünk. Ukránul indult, de a cifra káromkodásokat már kizárólag magyarul tudta megfogalmazni. A séta további részében a szeme sarkából figyelt minket. A lift felkínlódta velünk magát, visszafelé mindannyiunk markában lapult egy kis só darab.

Buszba ültünk, és a közeli bányamúzeumot is megnéztük. Régi használati tárgyak, munkagépek, sárgult fotók sorakoztak a két szobában. Annak ellenére, hogy bányamúzeumban jártunk, a legnagyobb érdekessége mégis a közelben talált fekete meteoritkő volt. Visszafelé még láttuk, amint gyerekek gyülekeznek a bányaliftnél, az ő fejüket már védősisak óvta. Légzőszervi problémájukat gyógyították a bánya egyik erre kialakított szintjén.

Sóterápia asztmásoknakForrás: AFP/Genia Savilov

Az idők folyamán több járat beomlott, fölötte erősen sós tavak alakultak ki. Egyiket olyannyira rendbe rakták, hogy strandként is meg nyitották. Fürdőruhát rántottunk, és megpróbáltunk begyalogolni a tóba. Sorra kudarcot vallottunk, bizonyos vízszint után egyszerűen feldobtuk a talpunkat. Lebegtünk a víz tetején, és nevettük a kitartóan próbálkozókat. A helyiek a hátukon libegve újságot, könyvet olvastak, a nők csacsogtak egymással. A zuhany nem tűnt higiénikusnak, ezért nem használtuk, a buszban ezért mindannyian erősen vakaróztunk hazafelé.

Kárpátalja sok élményt tartogatott még számunkra azon a kiránduláson, de a sóbánya mélye azóta is visszatérő emlék. Pedig az akkor hazahozott sódarab már rég elfogyott.