Rohanunk a pasik után

Formás fenék, feszes comb! Ez a fontos! Kár, hogy ez leghamarabb májusban jut eszünkbe. Az extra gyors átformálás során néha nevetségesek tudunk lenni - igaz, lányok? Elég csak körülnézni a Margitszigeten.

Szerencsés volt Margit! Apja építetett neki egy kolostort a nyulak szigetén, hogy aztán ott élhesse életét. Az már az ő döntése volt, hogy szigorú aszketizmussal töltötte mindennapjait. Ha nekem lenne egy szigetem, biztos nem az önsanyargatást választanám, de az én apukám nem király, de még csak nem is Béla, és valószínűleg én sem leszek soha szent. A nyulak egy idő után kipusztultak, Margit sem élt örökké, a sziget azonban ma is létezik. Hajdan volt királylányunk hagyatéka, hogy nevét kapta a Dunában elegánsan elnyúló sziget, amelyet az emberek gyakran szintén testük kínzása céljából keresnek fel.

Bizony, május felé már igenis ideje felébreszteni az izmainkat, ha eddig nem tettük volna meg, mert akárhogy is nézem, a különböző, feszességet garantáló testápolók csak a pénztárcámat terhelik, nem segítenek a narancsbőrön vagy a puhány formákon. Engedve a magam által felállított elvárásoknak - például, hogy beleférjek a tavalyi szoknyámba -, szombat reggel kicibáltam magammal a barátnőmet a Margitszigetre, hogy felfrissüljünk egy kis kocogással. Úgy gondoltam, ez hasznos lehet, mert ha kicsit is megerőltetem magam, utána legalább egy hétig hivatkozhatok arra, mennyit megteszek egészségemért és külsőmért.

A meggyőzéshez természetesen hozzájárult az edzést követő ebéd ígérete is. Amikor a szigeti lejárónál leraktuk a kocsit, barátságtalanul hunyorogtam a körülöttünk épp bemelegítést tartó fiatalokra, és már akkor is a finom falatokat láttam lelki szemeim előtt.

Megcsinált gumipálya vs. gyöngykavicsos út

Még csak vasárnap kora délelőtt van, de máris telített a futósáv mindkét irányban, ami egyébként nem nagy teljesítmény, hiszen a nemrég elkészült gumipálya épp oly széles, hogy egy ember fér el rajta kényelmetlenül. Az egymással szemben haladók már messziről felmérik a másikat, majd íratlan szabályok szerint a békésebb kitér, néhány lépésre a gyöngykavicsos úton folytatja programját.

Laza bemelegítés után nekivágunk a távnak, az előttünk indult fiúcsapat tagjai könnyed, már majdnem hanyag mozgással haladnak, méregetik a másik nem képviselőit, beszélgetnek, néha fel is kacagnak. Ja - gondolom -, ha ezt így is lehet, akkor talán én sem unnám kockára a fejem, miközben izzadok - dumálhatnánk mi is.

Megkísérlek néhány szót váltani a barátnőmmel, de nemsokára érzem, kis híján kiköpöm a tüdőm, úgyhogy néhány paddal odébb már kezemmel a combomra támaszkodva felveszem a klasszikus, "hú, de szétsportoltam magam" testtartást és próbálom normalizálni a légzésemet. A továbbiakban a bámészkodásra szorítkozom, miközben súlyosan terhelem, feszesítem lábizmaimat.

Megéri. Olyan dologban találok élvezetet, amiben amúgy írmagját sem látom annak. Na, nem az ütemes mozgásra gondolok, nem! Hát kérem, én a sporttársaimat figyelem. Amúgy is szeretem az embereket nézegetni, mindig találgatom, hogy ki, mivel foglalkozhat, hogy élhet, milyen típus lehet.

Ez először nehéz feladatnak tűnik, mivel - mondhatnám - futásnál mindenki ugyanolyan, hiszen éppen úgy szakad róla a víz, ugyanúgy fújtat. A nagy egyenlőséggel kapcsolatos gondolataimra hamar rácáfol egy felém igen gyors ütemben közeledő férfi, akiről üvölt, hogy elfoglalt marketingmenedzser lehet, ez által a magánéletben egy időhiánnyal küszködő apuka. Futás közben maga mellett tol egy babakocsit, de persze csak egy kézzel, a másik - gondolom - kell a helyes testtartáshoz és levegővételhez.

Először nem is hiszem el, amit látok, biztos vagyok benne, hogy ez vicc, de amikor mellém ér és egy pillanatra bekukkantok a száguldó kis kocsiba, látom, hogy egy csöppség visít benne. Apuka a menedzserekre jellemző, idegesítően megnyugtató stílusban közli: - Nyugi, kicsim, mindjárt vége! Nem értem, hogy ettől miért nem csitul el a gyerek, hiszen apának igaza van, alig fél kilométer kell még, hogy elérjék az Árpád hidat és azzal meg is szűnik az a lendület és ellenállás, ami a picike lábait a nyakába penderíti.

Kék alapon fehér pöttyös forrónaci

Ámulhatnék még sokáig, de ekkor elhalad mellettem egy magas szőke hölgy, pindurka, kék alapon fehér pöttyös forrónadrágban, csíkos topban, talpig sminkben. Nem annyira az öltözetével lóg ki a sorból, mint inkább egyedi mozgásával. Futásnak semmiképpen nem nevezhető szökellésével iszonyatos iramot diktál önmagának. Mindez izomzatának semmilyen erősödéséhez nem vezethet, viszont az ízületi problémák enyhítésére szolgáló készítményeket gyártók hamarosan meggazdagodhatnak belőle.

Őt követi szintén divatos, de sajnos száz százalék műanyag cuccban egy másik "sport szerelmese", az egész arcát eltakaró napszemüvegben. A trendi lányok mellett képviselteti még magát az elvont irányzatok kedvelője is: a lelkes The Cure rajongónak tűnő lány vastag, fekete melegítőjében efféle sportra tökéletesen alkalmatlan, hegyes orrú cipőjében már láthatóan hulla fáradtan rója a köröket, de valószínűleg fülhallgatójából Robert biztatja, hogy ne adja fel.

A szigeti állatkert rácson kívüli világát érdeklődve nézegeti a kis póni. Az őzek is néha feltekintenek a falatozgatásból, de őket nem köti le a sok futkorászó ember látványa.

A szökellős hölgy már másodszorra halad el mellettünk, majd nem messze tőlünk egy biztonságot adó fa árnyékában megáll, az ott várakozó kísérője frissítővel kínálja, törölközőt ad a kezébe, amivel megigazíthatja az állán csorgó szemhéjpúdert. Kár, hogy nem teszi.

Mi tagadás, elfáradunk, folyik rólunk a víz - nem csoda, ha egyszer tréningalsóban és pólóban futunk, nem pedig csak simán fürdőruhában, mint annak a vidám lánycsapatnak a tagjai, akik feltehetően nem annyira a sportnak hódolnak, mint inkább a közelben focizó srácoknak.

A futás végén, miközben kazánvörös fejjel kapkodom a levegőt, és törölgetem izzadságtól gyöngyöző homlokomat, arra gondolok, valóban szerencsés volt Margit. Aszkéta életmódja azt sem engedte meg, hogy ő megnézze a saját combjait, nemhogy egy férfi. Ja, és azt sem tudta, mi az a narancsbőr.