A fiúk elindultak a csúcs felé. Ezeket várjuk a Szigeten

The Stone Roses
Vágólapra másolva!
Revansot vehet a magyar közönség tizenhat év után a Stone Roseson, kiderül, hogy megél-e az intimitás a Nagyszínpadon, és mindenki saját maga ellenőrizheti, hogy Shane MacGowan tényleg kevesebbet iszik-e manapság. A Placebót, a Kornt vagy a Killerst vélhetően nem kell már ajánlani senkinek, rajtuk kívül is lesz elég rock és pop a Szigeten. Ajánlónk első része.
Vágólapra másolva!

Nincs könnyű dolga az idén a Sziget szervezőinek, hiszen a 2012-es európai fesztiválszezon külföldön sem feltétlenül arról szólt, hogy egymásnak adnák a kilincset a jobbnál jobb húzónevek. A keresett és bevált fesztivál-előadók igen nagy része nem, vagy csak párszor koncertezik a nyáron, míg az újabbak között egyre kevesebb olyan van, akit fel lehetne zavarni tízezrek elé egy komolyabb színpadra. Ennek megfelelően a Sziget kiemelt fellépőivel lehet találkozni a többi augusztusi, nagyobb európai fesztiválon, maximum a Foo Fighters vagy a Cure lehetne még itt, de előbbinek azért még mindig nincs olyan nagy tábora itthon, Robert Smitht és zenekarát pedig már láthattuk errefelé párszor. Úgyhogy lehet, hogy az idén nem jön olyan hiánypótló fellépő, mint amilyen mondjuk Prince volt tavaly, de ettől ugyanúgy lesznek koncertek most is, amelyeket ajánlani merünk. Lássuk, melyek ezek!

The Stone Roses (augusztus 10., 21.30, Nagyszínpad)

Akik elég idősek hozzá, azok emlékezhetnek rá, hogy a végnapjait élő Stone Roses egyszer már koncertezett a Szigeten. Azt a tizenhat évvel ezelőtti koncertet a mai napig a Sziget történetének egyik leggyengébb teljesítményeként tartják számon a jelenlévők, úgyhogy van mit törlesztenie a zenekarnak. Persze le kell gyorsan szögeznünk, hogy az az 1996-os Stone Roses össze sem hasonlítható a mostanival: az egy belső háborúktól és személycseréktől gyengített zenekar volt, amelyből két fontos tag is hiányzott, hiszen a dobos Reni és a gitáros John Squire is kilépett már addigra. Ian Brown énekes a koncert után el is tűnt, és másnap az egyik színpad alatt találták meg, ahová részegen lefeküdt aludni, az együttes pedig pár nappal később feloszlott.

Most viszont együtt vannak mind a négyen: Ian Brown, aztán a basszgitáros Mani, no meg Squire és Reni. Ebben a felállásban alkották meg még 1989-ben az utolsó 25 év egyik legfontosabb brit rocklemezét, amelyről nagyon sokan nagyon sok szépet összeírtak már, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy hidat vert a hatvanas évek és a rave-korszak közé, és nagyjából ide vezethető vissza a legtöbb fontos brit gitárpop zenekar, amely azóta megjelent a színen. Innét nézve már az a nehezen elkészült második album is egy jó kis rocklemez volt, úgyhogy teljesen érthető, ha a briteknél a Stone Roses újjáalakulása volt a nyár legjobban várt zenei eseménye. A zenekar pedig nem okozott csalódást, és így látta ezt munkatársunk is, aki a spanyolországi Benicassim fesztiválon látta a zenekart: "A szigetes koncerten hezitálóknak annyit elmondanék, hogy a zenekar jó formában van, összeszedettek, magabiztosak, és látszólag élvezik a zenélést."

The xx (augusztus 10., 19.45, Nagyszínpad)

Elég sokat szapultuk itt az utóbbi időben a brit popszínteret, amiért eltűntek onnét az elmúlt pár évben az új és izgalmas produkciók. Hogy ez a mondat azért így, ebben a formában nem igaz, arról leginkább ez a három (kezdetben négy) londoni fiatal tehet, akiknek a 2009 nyarán megjelent bemutatkozó lemeze igazi meglepetés volt, és hamar sikerült kinőnie a szűkre szabott indie pop skatulyát. Jamie Smith, Oliver Sim, és a fiús lány, Romy Madley-Croft ugyan a londoni dubstep közegben sem mozog idegenül, mégis, az xx hagyományos eszközökkel csinált elidegenítő hatású, érzékeny, és ízig-vérig 21. századi zenét.

Az együttes zenéje elég introvertált és intim hangulatú ahhoz, hogy legalábbis vitatott legyen, mennyire él meg egy nagyobb színpadon - mindenesetre az a tény, hogy az idén a Primavera fesztiválon nem lehetett odaférni a színpad kb. százméteres körzetébe sem a tömegtől, azt igazolja, hogy nem véletlenül lépnek fel ennyi ember előtt. Az xx új lemeze ráadásul szeptemberben jelenik majd meg, és néhány számot itt hallhatunk majd először.

The Horrors (augusztus 11., 16.30, Nagyszínpad)

A Horrors az elmúlt öt év egyik legjobb és ráadásul konstans fejlődő brit zenekara, amely lemezről lemezre képes előrelépni - úgy, hogy ettől még a legelső album horror-garázspunk iránya is szórakoztató maradt, hiába játszik azóta bonyolultabb és kísérletezőbb zenét ez a southendi zenekar. Gerjedős és mindent beterítő gitárzaj, amelyből kiemelkedik Faris Badwan fenséges baritonja, és amely a megfelelő körülmények között igazán nagyot tud szólni. A Dürer-kert kisterme tavaly novemberben például megfelelőnek bizonyult: remek koncertet adott a zenekar akkor.

No de fesztiválon mennyire tud megélni ez a fajta zene? Az idei Benicassimon például nagyon is: "Szinte hihetetlen volt látni, hogy itthon az embereket a Dürer-kert megtöltésével elcsodálkoztató Horrors úgy táncoltatta meg a Skying légies dalaival a nagyszínpad szépszámú közönségét, mintha egy tánczenekar volna" - esett le az álla munkatársunknak. Ezek alapján remek koncert várható - csak azért azt sem árt tudni, hogy az együttessel kapcsolatos mindkét remek koncertélmény este, sötétben ért bennünket, a Horrors pedig szombat délután fél ötkor játszik majd a Nagyszínpadon. Egész biztos jobb koncertet adna a zenekar valamikor este az A38 színpadon, de ha már így alakult, remélhetőleg erre a helyzetre is lesz valami receptjük.

The Pogues (augusztus 11., 21.30, OTP Bank Világzenei Party Nagyszínpad)

Azért lesznek igazi legendák is: ez az ír folk-punk együttes túlzás nélkül ide sorolható, az énekes, Shane MacGowan pedig a poptörténet egyik legsúlyosabb egyénisége, és még akkor is sokkal inkább megtestesíti a rock and rollt bármilyen széttetovált, bőrdzsekis műmájernél, ha ő történetesen ír népzenei hangzású dalokkal lett ismert. MacGowan a hetvenes évek londoni punkszínterétől indulva jutott odáig, hogy néhány évvel később ír és kelta népdalokat játsszon, majd ő maga is hasonló stílusban megszólaltatott szövegeket írjon. A Pogues elsőrangú dalokat játszott, és valószínűleg MacGowan drogfüggősége, alkoholizmusa és valószínűtlenül hibás fogsora ellenére is befért volna a műfaj halhatatlanjai közé, de így aztán minden kerek.

Kis szépséghiba, hogy hozzánk a Pogues akkor jutott el legelőször, amikorra a teljesen használhatatlanná vált MacGowant már kirúgták a zenekarból, és ugyan nélküle is csináltak két alulértékelt lemezt, illetve adtak egy felejthetetlen koncertet '95-ben a PeCsában, az igazi azért az, amikor együtt játszanak. MacGowan később ugyancsak eljutott Budapestre, ahol azonban későbbi zenekara, a Popes tagjai kísérték, úgyhogy épp ideje volt, hogy így együtt is láthassuk őket, hiszen már több mint tíz éve, hogy a tagok elásták a csatabárdot és újjáalakultak.

Anna Calvi (augusztus 8., 18.00, A38)

A tavalyi év egyik legerősebb atmoszférájú debütáló lemezét jelentette meg ez a brit énekesnő, akinek "érdekes, kicsit bizarr és drámázós popzenéjére" maga Brian Eno hívta fel a figyelmet az elsők között. Anna Calvi első lemezéről többek között azt írtuk, hogy gitáralapú dalokat ír, operaszerűen monumentális kórusokkal, és a Twin Peaks-zeneszerző Angelo Badalamentihez hasonlóan az ötvenes-hatvanas évek hangzását burkolja időtlen és nyugtalanító köntösbe.

No meg azt, hogy meg kell süvegelni azonban ezt a bátorságot, amivel Calvi ennyire magától értetődően nyomja rá saját személyiségét arra a szép, szomorú és sejtelmes hangulatú lemezre. Élő fellépéseiről azt írják, hogy virtuóz gitárjáték és flamencós külsőségek jellemzik, és ha csak a töredéke is igaz a lelkendező kritikáknak, akkor is maradandó élménynek ígérkezik.

Electric Wire Hustle (augusztus 9., 18.00, A38)

Szerkesztőségünk egy része az Electric Wire Hustle koncertjét várja a legeslegjobban. Az új-zélandi zenekar a (neo) soul érzelmes, melankolikus dallamait a wonky hiphop ravaszul kibillenő ritmusaival párosítja, és így különleges minőség jön létre. Rafináltan billegő bujaság - így jellemeztük ezt debütáló lemezükről írt kritikánkban.

Ezt aztán 2010 legjobb albumai közé is beválasztottuk, és azóta is folyamatosan bizonyítja, hogy ha egyszer elkapja az embert ez a zene, akkor nem ereszti. Az új-zélandiak is nagyon várják a koncertet, úgyhogy nagy egymásra találás lesz!

Ezeket várjuk a legjobban, a többiekről távirati stílusban:

A brit Subways egy pillanatig sem ígérkezik különösebben izgalmasnak, hiszen pontosan tudjuk, mire számíthatunk tőlük, viszont ez pont elég, hiszen hagyományosan bombajó bulit csinálnak, és tutira el fogják játszani a Rock And Roll Queent. (Nagyszínpad, augusztus 12., 15.00)

A Vaccines egyelőre nem igazolta azokat az előzetesen is túlzónak tűnő várakozásokat, amelyek szerint majd ez a brit zenekar hozza újra divatba a gitárzenét. Igaz, ez az elvárás még egy náluk klasszisokkal jobb együttes számára is lehetetlen vállalkozás lenne, ugyanakkor ha már itt vannak, érdemes megnézni, mert azért rossznak sem neveznénk, ráadásul mindjárt itt a második lemez, ami lehet, hogy elindítja a fiúkat a csúcs felé. (Nagyszínpad, augusztus 10., 16.30)

A brit Maximo Park három éve játszott a Szigeten, akkor is úgy gondoltuk, hogy ha nem a Nagyszínpadon kellene játszaniuk, akkor remek koncert lehetne az övék. Nos, most is ugyanabba az idősávba kerültek, de van a zenekar annyira jó, hogy megoldják ezt is, és érdemes lesz velük melegíteni a Friendly Firesre. (Nagyszínpad, augusztus 9., 18.00)

Arra a Friendly Firesre, amelyről még mindig megoszlanak a vélemények, hogy egy izgalmas és kísérletező brit zenekar-e, vagy pedig a jellegtelenségkultusz egyik legújabb példája, élén egy hisztis énekessel. Az igazságról mindenki meggyőződhet csütörtök este maga! (A38, augusztus 9., 19.50)

A Wild Beasts nem sokban különbözik a Friendly Firestől, talán egy fokkal eredetibb zenét játszik, és az énekes, Hayden Thorpe falzettje néha kifejezetten szórakoztató is tud lenni. (A38, augusztus 10., 16.30)

Lehet, hogy a Ting Tings új lemeze nem volt akkora durranás, mint az a bizonyos első, de egyrészt azon is akadt pár jó szám, másrészt most is el fogják játszani a legnagyobb korábbi slágereket, úgyhogy semmi okot nem látunk rá, hogy ne ajánljuk ezt a koncertet. (A38, augusztus 12., 21.40)

A lengyel Pink Freud tavaly járt nálunk; a Blues Kocsma színpadon lépnek fel (augusztus 8., 19.30), de valójában inkább káoszdzsessz ez, amiben egy funkos groove-ot free szóló, szórakoztató dzsesszt széteső riffelés követ.

Na végre, lesz egy brazil fellépő is a Szigeten - igaz, nem a Világzenei, hm, Party Nagyszínpadon (ami nem véletlenül nem szerepel kiemelten ajánlónkban; az okokat lásd tavalyi, de az idei programra is érvényes cikkünkben). Bebel Gilberto mondhatni beleszületett a bossa novába: Joao Gilberto és Miucha lánya, Chico Buarque unokahúga; és bár sajna dolgozott Mark Ronsonnal is, azért így is várjuk. (A38, augusztus 10., 21.40)

A Katzenjammer négy norvég lányból áll, játszanak mindenféle hangszeren, de köztük ám cicás balalajkán is; kocsmadalok, polka, western és még kb. ezer stílus keveredik a zenéjükben. (A38, augusztus 11., 21.40)

Új-zélandi reggae, nahát! Na jó, a Black Seeds nemcsak azért érdekes, mert új-zélandi reggae, hanem mert a műfajt izgalmas ötletekkel és más műfajokkal beoltva játssza. (A38, augusztus 10., 15.00)