Nagyjából a Krisztus előtti 12. században történt valami az Égei-tengeren, ami a mai történelemtudomány számára megfejthetetlen rejtélynek számít.
Egészen addig a tájat hatalmas, fényűző paloták uralták vörös faoszlopaikkal és tömbszerű tömegükkel. Nem voltak dór vagy korinthoszi oszlopok, sem agora (piactér) vagy népgyűlések.
Ez a rejtélyes esemény, egy kataklizmaszerű kulturális összeomlás, történelmi távlatokban mérve egyetlen pillanat alatt vetett véget a bronzkor fényűzésének, és adott helyet a görög „sötét kornak". Ez az időszak, amely körülbelül négyszáz évig tartott,
a régi, homályba burkolódzó civilizációk vesztével járt,
hogy átadhassa helyét annak a Hellásznak, ami mindannyiunk számára sokkal ismerősebb.
A bronzkori élet központjai ebben a térségben a paloták voltak. Ezért palota-társadalmaknak is hívják ezeket, hiszen adminisztrációs és infrastrukturális központokként funkcionáltak ebben a korban. Ráadásul, nem is egy civilizációról beszélünk,
hiszen legalább kettő, egymástól nagyon különböző nép is élt a mai Görögország területén a bronzkorban.
Egyike ezeknek a legnagyobb városukról elnevezett mükénéi civilizáció, melyről úgy vélik, hogy ott uralkodott az Iliászból és más görög művekből is ismert Agamemnón király; a másik pedig a minószi kultúra, amelynek legnagyobb palotáját, Knósszoszt, Krétán leljük.
Az utóbbi, Minósz nevében egy ismerős szót fedezhetünk fel, a Minótauroszt, ami nem véletlen, hiszen annak a legendája is itt játszódik. Azonban ezt a két, görögöket megelőző népet sem illene egy kalap alá vennünk.
A mükénéieket viszonylag könnyű azonosítanunk,
hiszen anyanyelvüket tekintve görögök voltak, még ha egy igen archaikus dialektusban is beszéltek.
Írásukat, a lineáris B-t megfejtették, és még gazdaságukról is tudni valamit, mégpedig, hogy távoli vidékek lakóival, például Egyiptommal vagy Szicíliával is kereskedtek.
Ezzel ellentétben a minószi kultúráról aligha állítható bármilyen konkrétum. Írásuk megfejthetetlen, aminek nem az az oka, hogy maguk a karakterek értelmezhetetlenek, hanem hogy azok semmilyen nyelvészeti kategóriába besorolható eredményt nem hoznak, ha összeolvassák őket.
Ezt az írást a mükénéi Lineáris B-hez hasonlóan Lineáris A-nak nevezik annak az előbbihez való hasonlósága miatt.
A formai közelség persze egyáltalán nem minden, ugyanis, ha a két ábécé jeleit megfeleltetik egymásnak, és így próbálják dekódolni, a minószi feliratokból egy lingvisztikai halandzsa lesz. Ennek a zavaros paradoxonnak két feloldása lehet; mégpedig, hogy vagy a látszólag hasonló jelek teljesen más hangokat, illetve szótagokat jelölnek, mint a Lineáris B-ben, vagy – ami rejtélyesebb – hogy a nyelvük
nemhogy görög nem volt, de még csak az indoeurópai nyelvek közé sem sorolandó,
hanem valami merőben új kategória létrehozását kívánja meg a kutatóktól.
Művészetükben sem vörös- vagy feketealakos vázákkal találkozunk, hanem freskókkal, melyek nőalakokat, ágyékkötős férfiakat és mindenekelőtt, rengeteg delfint, illetve tengeri és vadászjeleneteket ábrázolnak. Civilizációjuk fejlettségéről mi sem tanúskodik jobban,
mint hogy technológiailag mind a mükénéieket, mind pedig a későbbi helléneket lekörözték.
Az i.e. 1700 körül újjáépített Knósszoszi palota a padlófűtéstől a csatornázásig számos modern, a mindennapi életet megkönnyítő alkalmatossággal fel volt szerelve.
Számos populáris feldolgozásában láthatjuk mind az Iliásznak mind pedig az Odüsszeiának a legendás alakjait, ahogy izmos mellkast formázó bronzvértekben és lószőrös-tarajos sisakban masíroznak a költő hősei, hogy Trója várát bevegyék, vagy ahogy a címszereplő Odüsszeusz, hazatalálni igyekszik Ithaka szigetére.
Ha feltételezzük – ahogy Heinrich Schliemann, a történelmi Trója felfedezője is tette – hogy a költemények eseményeinek legalább részben van valóságalapja – na persze, ne a küklopszra gondoljunk – akkor el kell helyeznünk ezeket a szereplőket valahol a történelemben, hogy kontextusba kerüljenek cselekedeteik.
A régészek Ilion (Trója) feltárásánál kilenc réteget különböztettek meg, melyek mindegyike valamilyen formában külön városként, kultúraként létezett valamikor. Abban nagyjából megegyeznek a kutatók,
hogy e rétegek közül a VII. számú lehetett az igazi, tehát a homéroszi művekben szereplő város.
Ez azt jelenti, hogy a művek szettingje körülbelül a Kr.e. 14. században helyezhető el - az archeológiai vizsgálódások alapján rögtön egy pusztító földrengést követően-, ami után az ott élők még az előzőnél is fényűzőbbre kísérelték meg visszaépíteni a városukat.
Hogy érzékeltessük, mennyire is vagyunk távol a közismertebb hellén világtól, érdemes megjegyezni, hogy maga Homérosz (már ha egy, konkrét személyként létezett) úgy ötszáz évvel ezután élt,
Leonidász hétszáz évvel később vesztette életét a perzsák ellen vívott termophülai csatában,
Arisztotelész megszületésére pedig még kilencszáz évet kell várnunk.
Olyannyira távoli világ ez, hogy már az Iliász szövegében is homályos történelemként élt, számukra is idegennek hathatott.
Erre néhány erősebb, illetve kevésbé erős szövegtudományi bizonyítékot is láthatunk (úgynevezett belső, tehát csak a szöveg értelmezéséből származó bizonyítékokat), mint például a lándzsák és a „taxiként" használt harci kocsik esetében.
Több esetben előfordul, hogy Homérosz látszólag össze-vissza használja a lándzsa és dárda szavakat az eredeti, görög szövegben.
Ez nem tűnhet akkora dolognak, azt is mondhatnánk hogy bagatell, hiszen mindkettő egy hosszú nyélre szerelt éles, illetve hegyes dologra utal, melynek a veszélyesebbik végét az ellenség felé tartva, tudjuk azt ártalmatlanítani.
Más helyeken is találhatunk hasonló anakronizmust, mint például a harci kocsik egyedi módon történt felhasználásánál.
Alapvetően nyilvánvaló mindenféle régi ábrázolásokról, hogyan működhetett egy ilyen szerkezet. Egy, vagy jó esetben két ember állt rajta, miközben a kocsi előre vágtatott, és onnan nyilaztak, szurkáltak fegyvereikkel a harcosok.
Az Iliászban azonban egy ettől eltérő harcmodorral találkozunk.
Itt egyfajta szállítóeszközként működnek a harci szekerek, egyik pontból a másikba viszik tulajdonosukat, helyenként elesett hősöket kötnek utánuk, hogy felvonultathassák azokat, mint ahogy Akhilleusz teszi azt Hektór testével.
Ennek több oka is lehet, amik közül talán az a legprózaibb, hogy talán a művek szerzője maga sem tudta, hogy mit csináltak az elődök egy ilyen eszközzel.
Míg Homérosz korára, tehát a vaskorra a harckocsis hadviselés már szinte kiveszett
és csak a legendákban hallhattak róla, addig Agamemnón idejében ez még sokkal népszerűbb volt annál, mint hogy direkt üljék meg a lovat, és úgy vonuljanak csatába.
Megemlítendő még a fegyverek helyzete az eposzok történelmiségének vizsgálatában. A mű keletkezésének korában - tehát a vaskorban-, természetesen vasból készítették a kardokat és a lándzsákat, viszont a szövegben a szerző a bronz (khalkosz) szót használja akkor, amikor azok anyagáról beszél.
Ezt nagyon helyesen teszi, hiszen ahogy arról már szó volt, az Iliász valahol a Kr.e. 14. században játszódhat, tehát bőven a bronzkorban, századokkal a vaskor beköszönte előtt.
Hasonló történelmi hűségre bukkanunk akkor, amikor Odüsszeusz sisakjának leírását olvassuk az Iliász 10. könyvében.
Az ötsoros összefoglalóban, melyben a majdani bölcs utazó felszerelését veszi szemügyre a költő, egy vaddisznó hófehér agyaraiból (szó szerint fogaiból) kirakott sisakról esik szó.
A sisak díszítése nemcsak viselőjének bátorságát hivatott kifejezni, ahogy az valószínűleg megölte a szegény állatot az agyaraiért, hanem egy ténylegesen létező sisaktípust ír le. Az egyetlen probléma ezzel szintén az, ami a kardokkal is,
hogy ez a fajta sisak nem Homérosz korában létezett, hanem azelőtt vagy ötszáz évvel,
tehát pontosan akkor, amikorra Trója bukását tesszük.
A fenti példákat ellensúlyozva érdemes még kitérni a pajzsok alakjára. A bronzkorban elterjedtnek számított egy igen különös formája ezeknek, egy nyolcasra emlékeztető típus.
A szövegben ezzel ellentétben azt láthatjuk, hogy a pajzsok kerek alakúak voltak és kicsik, mely forma akkor még nem igazán létezhetett, viszont a későbbi korokra nagyon is jellemző volt.
Mind a mai napig az ókori történelem és a régészet egyik legnagyobb misztikumának számít, hogy mi okozhatta a bronzkori civilizációk hirtelen bukását.
A kevesebb, mint száz év alatt bekövetkező változásokat hiba lenne hanyatlásnak nevezni,
mert az valamiféle folytonosságot, az elszenvedője számára észrevehetetlen fogyást, elfogyást sugall.
Sokkal helyesebben tesszük, ha összeomlásként hivatkozunk rá, hiszen egészen Anatóliától a görög szárazföldig sorra dőltek romba, majd néptelenedtek el a városok.
Az addig komoly infrastruktúrával rendelkező mükénéiek elfelejtették írásukat, többé nem jegyezték le görög nyelven gondolataikat.
Az emberek falvakba, tanyákra költöztek,
az aranymaszkokat készíttető királyok leszármazottai jogarukat pedig pásztorbotra cserélték
a túlélésért. Sokáig, egészen a 19. századig, amikor az archeológia és történettudomány formát kezdett ölteni, csupán az ősi történetek őrizték meg annak bizonyítékát, hogy egy igen fejlett, az általunk ismert civilizációkhoz méltán mérhető népek éltek előttük Európában.