Rohanó árnyék - Vincent Black Shadow

Vincent Black Shadow - a gép, amelyről legendák születtek. Szálljon fel velünk az ötvenes évek legerősebb utcai motorkerékpárjának nyergébe, és Paul Sebast elmeséli, milyen érzés egy közel ötvenéves szupergéppel száguldani.

Egy évvel később Phil Vincent a Man-szigeti TT előtt a maga rideg stílusában a következőket írta a Motor Cycling főszerkesztőjének: "Tekintettel a szigeten tartózkodására, az Ön rendelkezésére fog állni egy Black Shadow". Ekkor derült ki, hogy Vincent viszonylag egyszerű eszközökkel az amúgy is gyors Rapide-ból valódi nagyágyút alakított ki. A 276-os Amal karburátor két milliméterrel nagyobb torkot kapott, a sűrítés 6,45-ről 7,3:1-re nőtt, a motor forgó alkatrészeinek némelyikét polírozták. E kúrával a teljesítmény 45 lóerőről (5300/min.) büszkén emelkedett 55 lóerőre (5700/min.). Aki ennél gyorsabbat akart, annak már nagyon egzotikus szuper sportkocsit kellett az ülepe alá tennie.

"Kollégám, Charlie Markham 195 km/h-val a leggyorsabb időt futotta, amelyet utcai gépnél eddig csak mértünk" - jelentette a sportszerkesztő, Cyril Quantril az első próbaút után, 1948 júniusában. Majd így folytatta: "Korán reggel kollégám és én néhány fantaszti-kus kört tettünk a Black Shadow-val. Ilyen gyorsaságot soha nem értem el ezelőtt!" A tesztelő Markham értékelése alig maradt el ettől. "Optimális utazósebességet ajánlani csaknem lehetetlen, egyedül az út állapota és a vezető képessége szab határt!" - értesülhettek a Motor Cycling olvasói a következő hónapban. "A koloszszális gyorsulás álló helyzetből 100 mérföldre alig csökken. Egy laza, 362 mérföldes túranap átlagsebességét pedig egyszerűen nem merem kinyomtatni!"

A Man-szigetről visszatérő Black Shadow-nak a továbbiakban is bemutató- és sajtótesztgépként kellett helyt állnia, amíg végül Vincent egyik alkalmazottja, Ted Hampshire megvehette a Fekete Árnyékot. Felkapcsolt egy oldalkocsit, és mindennapi közlekedési eszközként használta a gépet. Halála után, 1968-ban a motorkerékpár Alan Richmondhoz, a Vincent Club újságjának kiadójához került, aki tíz évvel később eladta a londoni Vincent-specialista Conway Motorsnak. Ezen a ponton lép képbe a mai tulajdonos, Bob Culver.

1980-ban egy szép napon Culver belépett Conway üzletébe, és egész hátul, egy sarokban megpillantott egy meglehetősen szakadt Vincentet, amely szemmel láthatóan már néhány éve nem mozdult onnan. Eladó? - kérdezte. - Szó lehet róla - válaszolta szárazon a tulajdonos. - Mennyire gondolt? Abban az időben egy Rapide makulátlan állapotban körülbelül 2000 fontba került. A toptól ez a gép messze volt, igaz, nem is volt Rapide. Hanem egy Black Shadow, mégpedig igazi különlegesség, amint ezt a forgalmi engedélyben lévő szám - JRO 102 - is tükrözi. Az a motorkerékpár, amely oly észrevehetetlenül állt egész hátul a műhelyben, nem volt más, mint a legeslegelső Vincent Black Shadow. Bob nyelt egy nagyot, és felajánlott 2300 fontot. Az eladó hat hétig gondolkodott az ajánlaton, aztán Bob Culver elvihette a Vincentet.

Az első Shadow abszolút útrakész állapotban volt, így a tulajdonos pár hónapig motorozgatott vele, mielőtt elhatározta, hogy nagyjavítja a motort. A tanknak sürgősen új fényezésre volt szüksége, egyébként Bob a gépet eredeti állapotban hagyta. "Nem Concours-győztest akartam - nevet -, hanem egy motorkerékpárt, amellyel mindig és mindenhová elutazhatok." És most közeledik az a pillanat, amelyben motorozhatok a Vincent-ikonnal. Mindenhová ugyan nem, de Bob egy kiadós tesztutat engedélyez számomra.

Csak semmi gyávaság, a kéken lefutó könyökök elárulják, hogy a tulajdonos is szívesen és bőven kihasználja Black Shadow-ja teljesítményét. A nagy V2-es nem éppen könnyen rúgható be, amiből világosan látszik, hogy a sűrítés több mint a szériakivitel 6,8:1. A bal oldalon levő benzincsapot nyitni, a levegőszelepeket zárni, és az elülső karburátort elárasztani. Most a lábtartókat lecsapni, gáztolattyút felhúzni, és a motort párszor kihúzott dekompresszorkarral átforgatni, aztán kemény nyomással letaposni a kasza alakú berúgókart, s a "JRO" már dörmög is.

A komplikált Vincent-kuplungok alkalomadtán igazán mérgesnek számítanak, de ez itt tökéletes, és világosan érzem, ahogy a szervorásegítés hat. Mihelyt végre előttem van egy darabnyi nyílt utca, határozottan megcsavarom a gázmarkolatot, mindezt a kipufogócsőből áradó kellemes morgás festi alá. Az 50 fokosV2-es rendhagyó lüktetése alacsony fordulatszámon is határozottan adja le a teljesítményt, majd finoman növelem a tempót, és mielőtt észbe kapok, máris meg nem engedett sebességgel robogok keresztül a tájon. Pár buckán áthaladva a hátsó kerék rugózása is felhívja magára a figyelmet - túl keménynek bizonyul az én hatvanhárom kilóm számára. A Vincent B és C szériáinál a háromszög lengővilla egyik oldalon a motorházban forog, a másik oldalon egy felcsavarozott, kovácsolt csapágytartóban. Két rugó bújik meg az ülés alatt, és egy lengéscsillapító kontrollálja a hátsó kereket.

Briliáns jellegzetesség, hogy mindkét oldalon van oldaltámasz, ily módon nem baj, ha a talaj a jobb vagy a bal oldalon erősen lejt, az egyik mindig használható. Egy, a mágnesfedél alatt lévő állítócsavar kioldása után mindkét sztender egyidejűleg kicsapódik - így lesz az első kerék kiszerelése gyerekjáték. A fekete gép másik végénél is barátságos a helyzet: bár egy kis erőfeszítésbe kerül, hogy a Vincentet a főállványra húzzuk, de aztán a hátsó kerék tengelyét és az alsó sárvédőfelet szerszám nélkül oldhatjuk. Csak a lánc zárjának nyitásához van szükségünk fogóra.

A gázmarkolat nem valami könnyen jár, de érdemes keményen megcsavarni. Hihetetlen, ahogy az óriási, 150 mérföldig mérő kilométeróra együtt leng fel és le a Brampton trapézvillával, miközben a mutató a 90-es határjelzés (145 km/h) fölé gyorsul. Teljesen könnyedén gurul a Vincent 130 km/h-val, de éppúgy panasz nélkül viseli a 30-as tempót is - a legmagasabb sebességfokozatban is. A kanyargós országúton többnyire harmadikban motorozom, a jobb csukló legkisebb mozgása elegendő, hogy a megelőzendő autók mögül katapultáljak. Annak ellenére, hogy több mint 50 év van a Vincent háta mögött, van benne elég gőz a mindennapi közlekedés biztonságos túléléséhez. Nem csoda, hogy a teljesen szériakivitelű Vincent V2-esek is, alig hogy kicsomagolták őket, hajdan az egész világon nemzeti gyorsasági rekordokat állítottak fel.

1955-ben egy tuningolt verzió 291 km/h-ra srófolta a világrekordot, egy oldalkocsis pedig egészen 267 km/h-ig nyomult előre - ez szintén világrekord volt. Gondolatban én is már a Sóstó (medrében) száguldok tova (tudják: a híres kép a fürdőnadrágos Rollie Freeről), s erőszakot kell tennem magamon, hogy ismét a közlekedésre koncentráljak.
Kemény kanyarok előtt is elegendő legtöbbször, ha a gázt elveszem, de amikor nagyon kell, akár négy horgonyt is kivethetek. Igen, jól olvasták, a Vincentnek mindkét kerekén két, egymástól független dobfék van, és ezeknek a hatása túltesz minden várakozáson. Ritka élmény egy ilyen öreg gépnél!

Amikor visszaviszem Bobnak az ékszerét, nincs sok szóra szükség, széles vigyorom elárul. Mit is mondhatnék? Természetesen a legelső Black Shadow rendkívüli gép. Világos, nem tökéletes, de hát melyik motor az? Viszont igazi egyéniség. Remek mérnökök guruló gondolata, akik egyszerűen a világ leggyorsabb motorját akarták kerékre állítani. Könyvelők és komputerek segítsége nélkül...

(Veterán Autó és Motor)