A víz memóriája, avagy a homeopátia egyik legnagyobb blöffje

2016.04.29. 16:05

Bár a homeopátiát a 18. század végén találta ki Samuel Hahnemann német orvos, a „gyógymód” követőinek egészen az 1980-as évek végéig kellett várniuk, hogy megjelenjen az elképzelésük első tudományosnak látszó alátámasztása. A szinte végtelenségig hígított anyag azért hat, mert a víznek memóriája van, és ezért emlékezik a valaha benne feloldott anyagra. Ráadásul a víz memóriájáról szóló tanulmány nem kisebb folyóiratban jelent meg, mint a Nature-ben.

Sokan abban a tévhitben élnek, hogy a homeopátiát felfedezte valaki, holott ez félrevezető megfogalmazás, hiszen felfedezni csak azt lehet, ami létezik, csak nem ismert. 

Samuel Hahnemann (1755–1843) német orvos azonban nem felfedezte, hanem feltalálta, sőt talán a leghelyesebb szóhasználattal kitalálta a homeopátiát a 18. század végén. (Bár némi csúsztatással bele lehet magyarázni, hogy már a régi görögök is „ismerték” a hasonlót a hasonlóval gyógyítást.) 

Samuel Hahnemann, a homeopátia atyjaForrás: Origo

A homeopátia születése

Hahnemann éppen egy malária vizsgálatával foglalkozó anyagot fordított, amelyben a szerző, William Cullen leírja, hogy a kór jól kezelhető a kínafa kérgével (kininnel). Saját magán kezdett kísérletezni a kininnel, és arra a következtetésre jutott, hogy míg a nagy adag kinin a váltólázhoz hasonló tüneteket idéz elő, nagy hígításban gyógyítja a betegséget. 

Az, hogy a víznek memóriája lenne, tudományosan nem bizonyított tényForrás: Wikimedia Commons

Ezt továbbfejlesztve alkotta meg a „hasonszenvészet” szerinti gyógymódot, a homeopátiát. 

Első cikke a homeopátiáról 1796-ban jelent, de magát a homeopátia (Homöopathie) szót csak 1807-től kezdte használni. 

A módszer alapelve, hogy ha egy szer tüneteket képes kiváltani az emberben, akkor alkalmas olyan betegségek gyógyítására, amelyek ugyanilyen tünetekkel járnak. Például, a hagyma könny- és nyálfolyást eredményez, ezért az ebből a csípős zöldségből előállított homeopátiás készítmény alkalmas a nátha és az allergia gyógyítására. 

Hígítás és dinamizálás

A homeopátia további fejlődését bizarrságának fokozódása jellemezte. A minimális dózis elve szerint, minél jobban hígítunk egy szert, annál magasabb lesz az erőssége (potenciája). 

Ehhez persze az oldatot minden egyes hígítási lépésnél kultikus mozdulatokkal kell ütögetni (dinamizálás vagy potenciálás). 

Pontosabban, csak a procedúra elején – legfeljebb az úgynevezett C53-as hígítás eléréséig – beszélhetünk még oldatról, ezt követően már az eredetileg feloldott anyag egyetlen részecskéje sem marad az oldószerben (a C53 azt jelenti, hogy a kiindulási oldatot ötvenhárom alkalommal, minden lépésben a százszorosára hígítjuk). 

A homeopatikus hígítási elv ugyanannyira irracionális, mint például a víz „emlékezete”Forrás: Wikimedia Commons

És itt jön a képbe a víz memóriája. Józan ésszel ugyan nehéz felfogni, miért emlékezne a víz pont a gyógyszerként feloldott anyagra, és miért nem a sok millió korábban benne megfordult molekulára, de a homeopátia híveit ez nem zavarja. 

No de honnan is ered az az elképzelés, hogy a víznek emlékezete lehet? 

A nagy vihart kavart Nature-cikk

Térjünk vissza 1988-ba. Ekkor jelenik meg egy francia immunológus, Jacques Benveniste (1935–2004) és munkatársainak elsőre ártalmatlannak tűnő, nem túl izgalmas című (Human basophil degranulation triggered by very dilute antiserum against IgE) tanulmánya a Nature-ben. 

Benveniste a cikkben arról számol be, hogy a fehérvérsejtek egyik típusát, az úgynevezett bazofil granulocitákat (amelyek a szervezet allergénekre adott reakcióját szabályozzák) immunválasz kiváltására lehet serkenteni antitestek oldatával, amelyet annyira felhígítanak, hogy semmit nem tartalmaznak az eredeti biomolekulákból. 

Hihetetlen eredmény

Ez olyan, mintha a vízmolekulák valahogyan megőriznék azoknak az antitesteknek az emlékét, amelyekkel kapcsolatba kerültek, ily módon a biológiai hatás megmarad akkor is, amikor az antitestek már nincsenek jelen. Ez az eredmény a jelek szerint alátámasztja azokat az állításokat, amelyeket a rendkívüli hígítású homeopátiás szerekkel kapcsolatban hangoztatnak. 

A homeopátia hívei szerint ennek a vízcseppnek remek memóriája vanForrás: Pixabay

Hosszadalmas lektorálási folyamat után, amelynek során a bírálók hangoztatták azon óhajukat, hogy szeretnék látni, ahogy az eredményt három másik független laboratórium is képes reprodukálni (ez végül nem történt meg), a Nature végül leközölte a cikket. 

John Maddox, a Nature szerkesztője szerkesztőségi előszót írt a cikkhez azzal a címmel: „Mikor higgyük el a hihetetlent?” Ebben beismerte, hogy „ezekre a megfigyelésekre nincs objektív magyarázat”. 

Világszenzáció…

Természetesen a cikk szenzációt okozott. A homeopátia tudományos igazolást kapott” – állította a Newsweek. De senki, még Benveniste sem tulajdonított sok figyelmet annak a kritikus kérdésnek, hogy miként lehetett ilyen „memóriahatást” létrehozni. 

A víznek nincsenek „szuperképességei”Forrás: Flickr

A cikk maga csak egy szinte teljesen értelmetlen „magyarázatot” vet fel, 

miszerint: „A víz »templátként« viselkedhet az [antitest] molekula számára, például egy végtelen hidrogénkötésű hálózat vagy elektromos és mágneses mezők révén.” 

Az a gondolat abszurdnak tűnt, hogy a vízmolekulák, amelyeket csak pikoszekundumokig (10-12 másodperc) tartó, majd felbomló és újraképződő hidrogénkötések tartanak össze, valahogy az antitesteket utánzó hosszú életű csoportokba rendeződnek.

…majd botrány

A többi kutatócsoport képtelen volt megismételni a hatást, és a bírálók által kért független eredményeket sosem publikálták a témáról. A Benveniste csoportja által később kivitelezett kísérletek egyszer sem erősítették meg a korábbi eredményeket.  E kettős vak vizsgálatokat maga Maddox, az áltudományokat előszeretettel leleplező bűvész, James Randi és Walter Stewart csalásvizsgáló felügyelte. 

A Benveniste csoportja által később kivitelezett kísérletek egyszer sem erősítették meg a korábbi eredményeketForrás: Wikimedia Commons

Bár a Nature-cikket sosem vonták vissza, Maddox szerkesztőségi cikkben elismerte, hogy jobban át kell gondolni a lektorálás (peer review) folyamatát. A cikket azonban a következőkkel zárta. Meggyőződésem, hogy maradt itt egy jelenség, ami magyarázatra szorul.” 

Digitális magyarázat

Benveniste-et nem ingatta meg hitében a szkepticizmus, sőt a nyílt gúnyolódás sem, amellyel állításait fogadták. 

Egy párizsi társaságnál (DigiBio) újabb magyarázatot ötlött ki különös eredményeire. 

A biomolekulák, mondta, úgy kommunikálnak a receptormolekuláikkal, hogy alacsony frekvenciás elektromágneses jeleket küldenek, amelyeket a receptorok felfognak úgy, ahogy a rádiókat ráhangolják bizonyos hullámhosszokra.

Benveniste azt állította, hogy képes volt digitálisan rögzíteni ezeket a jeleket, és ezeket visszajátszva a sejtek maguknak a molekuláknak a hiányában képesek voltak reprodukálni a molekulák biokémiai hatásait, köztük kiváltani a neutrofil granulociták védekező válaszát, amely elpusztítja a megszálló sejteket.

Nagyszámú és egymástól független kutatás jutott arra a konklúzióra, hogy a homeopátiának nincsenek természettudományos alapjaiForrás: Wikimedia Commons

Valószínűleg nem csalt szándékosan 

Ez az elképzelés is végtelen sok kérdést vet fel, írja Philip Ball a Nature-ben. Ha így működnek a biomolekulák, akkor miért bajlódnának az alakbeli kompatibilitással? Hogyan tud egy molekula antennaként működni a több kilométerről érkező elektromágneses hullámok számára? És egyáltalán hogyan illik mindebbe a víz memóriája? 

A részletek – mondta Benveniste – nem tartoznak az ő hatáskörébe. Ő immunológus, nem fizikus. 

Az vitathatatlan, hogy Benveniste 2004-ben bekövetkezett haláláig őszintén meg volt győződve arról, hogy valami forradalmi dologra bukkant. Ball szerint a francia kutató munkájával egy ingoványos területre tévedt: 

a víz csodálatos tulajdonságairól szóló erőteljes és örök mítosz területére. 

És egy mítosz befolyása alatt nehéz megőrizni a tiszta és racionális gondolkodásunkat. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK