Big Mac-bestiárium

2004.07.29. 15:30

A Super Size Me című filmet olyannyira megelőzte a híre, hogy mire beülünk a moziba, már pontosan tudjuk, mi fog történni a vásznon. Hagyjuk tehát most a szokványos elemzést, idézzük fel inkább közös McDonald's-élményeinket!

Szerintem az elsőre mindenki emlékszik. Amikor a Régiposta utcában megnyílt a Meki, mindenki ott akart enni, ki akarta próbálni, be akarta habzsolni. Hosszú sorokban ácsorogtunk, szűk és zsúfolt térben fogyasztottunk, és a WC-t is kipróbáltuk, mert az egy külön legenda volt. Olyanról is hallottam, aki aztán a Big Mac-es dobozt hazavitte, és egész kollekciót gyűjtött belőle. Akkor még műanyagból készült, és virágot lehetett benne ültetni. Csak később váltottak papírdobozra a környezetvédők követelésére, és persze az imidzs érdekében.

Azt is tudom - mert többekkel beszéltem róla - hogy egyszer mindenki azt kérte szülinapjára, hogy telezabálhassa magát a Mekiben. Az én tesóm az első szem sült krumpli után kidőlt, és szaladt a fényesre pucolt mosdóba, hogy a reggelit is visszaszolgáltassa. Fogtuk a nagy halom hamburgert, sült krumplit, turmixot, pitét és kólát, és elvittük papírzacskóban, hogy később újra nekiláthasson. Fél óra elteltével azonban még nagyobb undort váltott ki, akkor már a halmazállapotát sem tudtuk meghatározni. Megtanultuk, hogy Big Mac-et vagy rögtön, vagy soha.

Arra is emlékszem, amikor vasárnapi ebéd gyanánt elvittük a 80 éves Rózsi nénit, hogy ő is haladjon a korral. Nagyon furcsállotta, hogy nem kaptunk evőeszközt az étel mellé, de mi lelkesen magyaráztuk, hogy itt kézzel lehet enni. Többet nem jött velünk, de tudok olyan vendégről is, aki eddig sem jutott el, mert a pult mögé lépve a főpincért kereste. Itt érte az első csalódás, a többire pedig - ezek után - már nem volt kíváncsi.

Aztán amikor a városban, sőt, az országban gombamód kezdtek szaporodni a Mekik, már nem volt olyan nagy szám az egész, átkerült egy funkcionális szintre. Előnyei: mindent tudsz róla (mennyibe fog kerülni, milyen íze lesz, mit fogsz utána a gyomrodban érezni), hátránya: iszonyatosan hízlal. Rövid ideig szórólapon tették közzé, melyik áru mennyi kalóriát takar, és megdöbbenve tapasztalhattuk, hogy a nagy sült krumpli ártalmasabb, mint a halas szendvics, és hogy egy Big Mac önmagában tartalmazza egy felnőtt napi energiaszükségletét. Pedig egy Big Mac-kel tuti, hogy nem lehet jóllakni.

Aki esetleg kimaradt ebből az ideiglenes akcióból, az is biztosan tudja, hogy a McDonald's egészségtelen és hizlaló ételeket gyárt. Ha vettünk belőle, ennek ellenére tettük. Ha tehát egy dokumentumfilm arról akar meggyőzni minket, hogy többé ne együnk ott - többet kell felmutatnia a hatás érdekében. Morgan Spurlock Super Size Me című dokumentumfilmje szerencsére nem is csak abból áll, hogy hetekig figyelhetjük furcsa vállalkozása, a McDonald's diéta egyes állomásait. Az ugyanis nem film, hogy hosszasan nézünk egy idegent enni, hízni, lustulni.

Az már valamivel jobban hasonlít egy filmre, hogy az általános McDonald's-mánia gyökereit és hatásait kutatjuk, és próbálunk valami megoldást keresni. A Super Size Me lényege ez: szembesülni az amerikai "utca emberével", aki bamba vigyorral bólogat, hogy "igen, lehetőleg hetente többször betér egy gyorsétterembe", majd bárgyú arccal kutatja az agyában, hogy mit jelenthet a kalória. Hogy látjuk az iskolák menzáját, ami sült krumplival és hamburgerrel várja a diákokat az ebédszünetben; vagy hogy egy gondosan felépített reklámkampány mögé pillanthatunk, ami kora gyerekkoruk óta mossa az amerikaiak agyát. És persze a miénket is. 

Ha Morgan Spurlock, a film rendezője és főszereplője valamiért megérdemelte a Sundance filmfesztivál díját, az nem az, hogy végigcsinálta és dokumentálta 30 napos küldetését, és vállalta, hogy ezzel akár maradandó károsodást okoz saját szervezetében. (A kúra végére 12 kilót szedett fel, mája és érrendszere pedig olyan állapotba került, mint egy masszív alkoholistáé.) A film rendezői erényét nem az adja, hogy látjuk, amint a kúra harmadik napján egy harapás után fancsali grimaszba csavarodik az arca, és kidobja a taccsot egyenes adásban; később pedig függővé válva kéjesen harap minden új szendvicsbe.

Spurlock munkája csakis azért ér valamit, mert rájött, hogy célja van. Lehet, hogy először, csak egy jó bulinak indult az egész (a filmet látva gyanús, hogy így volt), de később ráérzett, hogy más irányba is érdemes kutakodni. Ettől persze még nem valószínű, hogy a Super Size Me bevonul a dokumentumfilm-történelembe. Eszköztárát tekintve sokat merített Michael Moore munkásságából, ami igencsak távol áll az európai felfogású dokumentumfilmek világától - és tartalmilag a mélységétől is.

Forrás: Best Hollywood

Azt azonban sikerült elérnie, hogy a McDonald's két hónappal a film Sundance-premierje után csökkentse Super Size-adagját, és piacra dobjon egy egész sor új salátát. Tagadva természetesen, hogy mindezt a film hatására tette. Spurlock pedig beutazta a világot, mert Ázsiától Európáig sok országban igényt tartottak a tapasztalataira, eljutott rengeteg filmfesztiválra, filmje pedig kiérdemelte a minden idők legsikeresebb dokumentumfilmje-címet - egészen addig, míg Michael Moore meg nem jelent a Fahrenheit 9/11 című művével.

Aki esetleg azt hiszi, hogy a Super Size Me jelentősen csökkentheti a McDonald's forgalmát - valószínűleg naiv. Nem merném állítani, hogy a film megtekintése után az ember gond nélkül befal egy menüt, de napok multával biztosan engedni fog a csábításnak. Én a hétvégén kipróbáltam és tökéletesen működött!

Gyárfás Dóra

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK