Innen szép felállni - A magyar film 2010-ben

2011.01.02. 19:02

Ha a politika esetleg nem tenné meg, megteszi magának a szakma: együtt, bár nem összefogva kicsinálják a magyar filmet. Ami ebben az évben, és különösen a második felében a magyar filmszakma berkeiben zajlott, az a legsötétebb magyar művészfilmeknél is tragikusabb képet fest az országról. És mivel időközben a közönség is elpártolt, lassan csak annyi marad, hogy a megszépült emlékeink felett nosztalgiázzunk.

Vicces az élet. Februárban, a Filmszemle után egy időre gyászos hangulatba került a szakma, mert az előző évek felhozatalához képest gyenge volt a mezőny. Ma meg már úgy tekintünk vissza erre a kínálatra, mint egy korszak végére, ami megengedte a kísérletezést, de támogatta a hagyományos műfajokat is, teret adott  a fiataloknak és a nagy öregeknek, és segített lendületben maradni mindazoknak, akik már bizonyítottak. 

Persze a jelenlegi helyzetben faramuci volna, ha csupa szuperlatívuszban emlékeznénk meg az MMKA fennállásának erről az időszakáról, hiszen tudjuk, hogy mindez annak árán mehetett így, hogy az alapítvány kontroll (és nyakló) nélkül költekezett. Ez pedig legalább annyi kárt okozott a szakmának hosszútávon, mint amennyi termést. Ma nem hogy nézője nincs a magyar filmnek, de a híre is olyan rossz, hogy rajtunk, illetve az érintetteken kívül alig van olyan ember az országban, aki aggódik a fennmaradásáért.

Nehéz elképzelni, hogy ennél mélyebbre süllyedhet a magyar film megítélése. Mert lássuk csak, milyen hírekkel is szórakoztatott minket az elmúlt hónapokban a magyar filmvilág: az MMKA félig kiteregetett szennyesével, Návai Anikó fizetésével, a producerek jelzálogaival, a nagy öregek petíciójával, a díjnyertes Pál Adrienn (kritika) forgalmazhatatlanságával, P. Koltai Gábor állítólagos üzelmeivel, az idei Szemle elmaradásával, és a szokásosnál is keserűbb acsarkodással.  Közben szép csendben sorra buktak el a korszak utolsó filmjei a mozikban, az egyetlen Üvegtigris-t kivéve.

Hányszor hallottam értelmes, érdeklődő, kulturált ismerősöktől is, hogy "nem tudom magam rávenni, hogy beüljek a ..." - és itt egy külföldi fesztiválokat megjárt magyar film címe következett. Még mindig tartja magát az a sztereotípia itthon, hogy a magyar film sötét, lassú, nem szól semmiről, de nemcsak, hogy unalmas, hanem még mérhetetlenül lehangoló élmény is. Pedig, ha megnézzük a múlt évi kínálatot, alig találunk benne ilyen filmet. Még a szerzői alkotások között is ritka, hogy ennyire feketére fesse a valóságot, vagy fittyet hányjon a nézői igényekre.

Forrás: [origo]
Szelíd teremtés - A Frankenstein-terv

Ezt ma már gyakorlatilag csak Mundruczó Kornél engedheti meg magának, aki viszont a legismertebb rendezőnk  külföldön. És ez tavaly is bebizonyosodott: a Szelíd teremtés - A Frankenstein-terv (kritika) bekerült a cannes-i versenyprogramba, sikert aratott a premieren, és díjat nyert Szarajevóban; A Nibelung-lakópark pedig a Krétakör egyik legsikeresebb előadása volt, amiből joggal készült filmváltozat. Rajta kívül csak Vranik Roland készített klasszikus köldöknézős művészfilmet, az Adás-t, ami tényleg minden szempontból megbukott.

Forrás: [origo]
Bibliotheque Pascal

A többi, műfajilag besorolhatatlan, vagy szerzői filmnek minősülő alkotás abszolút nézhető és élvezhető - lett volna, ha bárki kíváncsi rá. Hajdu Szabolcs Bibliotheque Pascal-ja (kritika) egyenesen varázslatos, Groó Diana Vespá-ja (kritika) kimondottan bájos, Mátyássy Áron Átok-ja (kritika) érett és profi, Dömötör Tamás Czukor-show-ja (kritika) pedig egészen szórakoztató. Nem állítjuk, hogy hibátlan művek, de tele vannak értékes színészi játékkal, ötlettel, igényes megoldásokkal. Egyértelműen naprakész, tehetséges, ambíciózus fiatal rendezők munkái. Semmivel nem rosszabbak egy csomó hollywoodi tucatfilmnél, amire "egynek jó"-alapon végül a legtöbben beülnek, hogy aztán semmire ne emlékezzenek belőle.

Forrás: [origo]
Czukor-show

De mondjuk, hogy ez azért van, mert a magyar művészfilmtől félnek az emberek, és eddig vagy művészfilmek, vagy otromba vígjátékok készültek nálunk. Idén azonban egy csomó más műfaj is megjelent a magyar filmben. Készült például többféle thriller is, eltérő színvonalon. Köves Krisztián Károly Halálkeringő-je (kritika) például az amerikai mintát követi, igaz, még van mit tanulnia belőle. Sopsits Árpád A hetedik kör című filmje a rendező kedvenc témáját boncolgatja, vagyis a gyermeklélek sötét bugyraiban vájkál, de ezúttal nem sikerült igazán drámaira.

Forrás: [origo]
Halálkeringő

Sas Tamás annyi vígjáték után egy kamaradrámát próbált fabrikálni a Szélcsend-del (kritika), Makk Károly pedig egy politikai thrillerrel tért vissza, ami a mai viszonyaink leleplezésére hivatott. Egyik sem sok sikerrel. A thriller klasszikus szabályainak még leginkább Pejó Róbert Látogatás-a (kritika) felelt meg - ez egységes stílusú, kidolgozott munka volt, Gryllus Dorkának valóságos jutalomjáték, csak kábé annyira izgalmas, mint egy Derrick-epizód.

Forrás: [origo]
Látogatás

És valami kis thriller-szerű Dyga Zsombor Köntörfalak (kritika) című filmjében is felfedezhető, amit az év egyik legjobb produkciójának tartunk. Így kell kis pénzből, a meglévő adottságokat jól kihasználva filmet csinálni, pergő párbeszédekből rafinált forgatókönyvet írni, néhány tehetséges színésszel eljátsszatni, és a történettel szemben alázatos, profi rendezői munkával összefogni.

Forrás: [origo]
Köntörfalak

De idén a történelmi film műfaja is felvirágzott. A legújabb Jancsó-opusz ugyan semmiképp sem a műfaj klasszikus darabja, de mégis csak Mátyás király ihlette. Vágvölgyi B. András Kolorádó Kid-je (kritika) sem akarta folytatni az '56-os filmek kliséit, éppen ezért szerettük. Minden hibájával együtt az év egyik legemlékezetesebb alkotása volt olyan erős színészi alakításokkal, párbeszédekkel és látványvilággal, amik feltétlenül nyomot hagynak az emberben.

Forrás: [origo]
Kolorádó Kid

És Pozsgai Zsolt is előállt két kosztümös filmmel, az egyik Mindszenty Józsefnek (Mindszenty - Szeretlek, Faust), a másik pedig a Zsolnay-dinasztiának (A föld szerelmese) állított emléket. Pozsgai ugyan nem vérbeli filmes - munkáin erősen érződnek a tévés gyökerek és a színházi látásmód is -, de van egy ügye, hogy a konzervatív értékeket képviselje a vásznon, és ezt mindeddig saját, külön útját járva valósította meg. Az már kevésbé örvendetes, hogy konzervativizmusa a film formai megjelenését is magába foglalja, így keze alól olyan régimódi filmek kerülnek ki, amik leginkább Szinetár Miklós nyolcvanas évekbeli tévéjátékaira emlékeztetnek. Így aztán nemcsak azért szorulnak a B-vonalba, mert az alkotói nem tartoznak a fősodorba, hanem mert valóban hiányzik belőlük a nagyság.

Bűn és bűntetlenség-ből kimaradt jelenetek

És a történelmi film kategóriája mellé kívánkozik egy botrányos  dokumentumfilm is, ami az '56-os forradalom leverését idézi fel. És a "botrányos" jelző ezúttal nem azért kívánkozik ide, mert a hatása még a parlamentig is eljutott, hanem mert filmnek viszont olyan gyenge volt. A Bűn és bűntetlenség kevéssé rátermett riporterei azonban olyan jó helyre nyúltak a témával, hogy így saját alkalmatlanságukról is sikerült elterelni a figyelmet, és az, hogy Biszku Béla mennyivel nagyobb kommunikátor, mint ők, csak azon keveseknek derült ki, akik nemcsak olvastak a filmről, hanem bele is néztek.

Forrás: [origo]
Inkubátor

Volt viszont egy másik dokumentumfilm, ami filmes érdemei miatt kerülhetett moziba: Pigniczky Réka Inkubátor-a (kritika). A rendezőnő egyelőre csak olyan témákat választ, amelyekhez személyes kötődése van, de éppen ettől annyira hitelesek és őszinték a filmjei, hogy azokkal bárki együtt érezhet. És mivel Amerikából jött haza, egy sokkal könnyebben befogadható stílusban tálalja a témáit, mint a legtöbb kollégája.

Ritkaságszámba megy, hogy idén magyar gyerekrajzfilm is született. Bartos Erika Bogyó és Babócá-ja (kritika) az a fajta mese, amiért a gyerekek megőrülnek, a felnőttek meg tőle őrülnek meg. De megtalálta az ország legjobb animációs rendezőjét, M. Tóth Gézát, és csak azt kívánhatjuk, hogy váljon olyan klasszikussá, mint A kockásfülű nyúl, vagy a Kukori és Kotkoda.

Forrás: [origo]
Bogyó és Babóca

Vígjátékokból idén úgysem született klasszikus, de még olyan is csak egy, ami kozmetikázni tudja a magyar filmek éves összesített nézettségét. Egyébként a látszat csal: nem voltunk elárasztva vígjátékokkal. Sas Tamás persze minden évre tartogat valamit, lehetőleg olyat, amiben szép színésznőket hoz kellemetlen helyzetbe. 2010-ben ezt kétszer is eljátszotta, egyszer a Szélcsend-del, egyszer meg a Szinglik éjszakájá-val (kritika), amivel sikerült lerombolnia mindazt, amit a 9 és fél randi-val már kezdett felépíteni.

Forrás: [origo]
Szinglik éjszakája

Egykori producere, Kaszás Géza pedig  Az Igazából apá-val (kritika) vált ki a Kaszás-Neményi producer-duóból, és lett szólóban rögtön egy zűrzavaros történet főszereplője. És ezzel most nem az Igazából apa sztorijára utalunk (bár arra is), hanem a készülésének körülményeire, ritka ugyanis, hogy egy film végül rendező nélkül kerül a mozikba. Nem sikerült megtudni, hogy Novák Emilt végül is kirúgták a produkcióból, vagy maga vetette le a nevét a stáblistáról. Mindazonáltal az Igazából apá-ért kár, volt benne lehetőség.

Forrás: [origo]
Igazából apa

Érdekes, hogy erre az évre csak egy gerillafilm jutott - ezalatt az olyan alkotásokat értjük, amiket pénz híján a puszta lelkesedés hoz létre. A Dobogó kövek (kritika) erényei ezzel nagyjából ki is merültek, mivel a lelkesedés néhol bájos, többnyire azonban kínos csetlés-botlásba fullad.  De még ezzel sincs semmi gond, hiszen filmezni csak filmkészítés közben lehet megtanulni, a kérdés inkább az, hogy van-e értelme ezeket a szárnypróbálgatásokat rögtön a plázamozikba küldeni. Persze, ha sikerült benyomni, miért is ne. Következőre, a Dobogó kövek nézettségi adatai ismeretében már biztosan nehezebb lesz.

Forrás: [origo]
Dobogó kövek

Viszont a bizonytalan jövőre tekintettel azt kell mondanunk: íme a magyar film túlélési esélye. Előfordulhat, hogy már ismert alkotóknak is vissza kell keresniük magukban az egykori megszállottságot, és újra megtanulni kevés pénzből, ideálisnak nem mondható körülmények között forgatni, pusztán azért, hogy készüljenek filmek. Így máris lesz tétje annak is, hogy érdekel-e egyáltalán valakit, lesz-e közönségük.

Forrás: [origo]
Zimmer Feri 2

Mert, ha a Zimmer Feri 2-nek (kritika) három hét alatt csak 30 ezer nézője van, akkor tényleg nagy a baj. Ennél lejjebb ugyanis nehéz menni. Ami egykor Tímár Péter eredeti ötlete, egyedi stílusa volt, az mára idegesítő modorossággá, a legbugyutább ripacsériává változott - de éppen ezért számított széleskörű érdeklődésre. Meg persze a már ismert brand miatt. És nem jött be.

Forrás: [origo]
Üvegtigris 3

Nem okozott viszont csalódást az Üvegtigris 3 (kritika), igaz, nem is mert messzebbre menni a tutinál. Rudolf Péter meghagyott az eredetiből mindent, amit szerettek a nézők - a kripli bandától, a szállóigévé vált poénokig - , csak megfejelte egy luxusautóval, egy bombatestű nővel, és a klasszikus vígjátéki alaphelyzetekkel, mint például a megcsalt feleség bosszúja, vagy az önelégült sikerember felsülése. De az Üvegtigris 3 már egy olyan pillanatban érkezett a mozikba, amikor minden sikernek örülünk, nem fintorgunk hozzá.

Forrás: [origo]
Itt vagyok

A tavalyi évből azért a szívünknek legkedvesebb egy nyegle, dadogó, kócos fiú lesz, aki cél nélkül rója a budapesti éjszakát kalandokat kutatva, szép lányok után sóvárogva, fekete-fehérben, 35 percben. És hogy az Itt vagyok (kritika) nem csak egy pesti rétegfilm, arra bizonyíték a sok külföldi meghívás, és az Európai Filmdíj-jelölés, ami azért kevés főiskolás rendezőhallgatónak adatik meg. És ha erre gondolunk, akkor már nem is tűnik minden olyan reménytelennek.

KAPCSOLÓDÓ CIKK