Tíz film, ami megölte a lelkünket egy kicsit

2015.10.31. 22:21

Mindenszentek táján szívesen tűzik műsorra a kábeltévék az összes, unásig ismert rémfilmet és horrort, de mi ne üljünk fel a felszínes ijesztgetésnek. Olyan filmeket mutatunk, amik nemcsak könnyed, múló borzongást nyújtanak, hanem alapjainkban ráznak meg minket, legmélyebb paráinkra építve és a legdurvább tabukat megsértve. Tíz film, amit iszonyúan fáj megnézni, de ha megtesszük, örök életünkben emlékezni fogunk rájuk.

Nem új keletű a filmes brutalitás, sőt, igazából alig született meg a film mint technológia és mint művészeti ág, már célul tűzte ki a nézők elborzasztását. Gondoljunk csak az emblematikussá vált jelenetre Bunuel és Dalí Andalúziai kutya című közös filmjéből, amikor borotvapengével nyiszálják a kamera előtt egy nő (valójában egy tehén) szemét. És az a film majdnem kilencven éve született!

Nyolcvanhat évvel később is üt - Andalúziai kutyaForrás: Mokép

A művészfilmeknek is sokszor volt eszközük a sokkolás, hogy kimozdítsák a nézőket a komfortzónájukból, míg a horrorfilm műfaja teljes egészében arra épült, hogy az adrenalinszintünket válogatott rémségekkel és ijesztgetéssel tornáztassa.

Ugyanakkor az utóbbi években kétségtelenül megszaporodtak a szélsőségesen brutális filmek. A francia filmgyártásban az ezredforduló táján megjelenő, brutális erőszakkal és a szexualitás botrányos ábrázolásával sokkoló trendet a kritikusok új francia extremitásnak nevezték el.

A különösen erőszakos horrorfilmek a kétezres évek második felében a mainstream filmgyártásba is betörtek, amire példa a Fűrész-széria nagy sikere vagy a két Motel-film népszerűsége. A vérbő horroroknak, az ún. splatter filmeknek népes rajongótáboruk született, a kínzást brutálisan részletezve és öncélúan bemutató filmeknek pedig a szaklapok külön alműfajt teremtettek, torture porn névvel.

Brutális erőszak és bizarr szexualitás - Motel 2Forrás: InterCom

Azonban ahhoz, hogy egy film örökre beégjen a retinánkba, nem kell feltétlenül csöpögő vér. Most tíz olyan filmet gyűjtöttünk össze az utóbbi negyven év filmterméséből, amik különös hangsúlyt fektetnek arra, hogy olyan dolgokat mutassanak meg, amiket egyszerűen nem akarunk látni. Listánk a legkevésbé durva filmtől halad a legdurvábbig, de félreértés ne essék: itt a legkevésbé durva is nagyon durva. 

10. A boldogságtól ordítani (Happiness, 2002)

Ha az előbb kínzáspornóról beszéltünk, akkor itt van rögtön egy speciális eset. Todd Solondz szatírája érzelmisanyarúság-pornó. Azt a mély emberundort és bűnnel átitatott vágyat, ami például a pedofil apukát mozgatja, valószínűleg ugyanolyan kín nézni, mint a Fűrész-t az öncsonkítások közben.

A lelki nyomor végtelen banalitása - A boldogságtól ordítaniForrás: Budapest Film

Sőt talán a lubickolás az önutálatban és kínos pillanatokban sokkal felkavaróbb, mint egy belezős horror, miközben - és ez talán a legrosszabb az egészben - a lelki nyomor végtelen banalitását nem lehet kibírni egy-egy félig elfojtott nevetés nélkül. Ahogy a film egyik emlékezetes, fájdalmasan kínos párbeszéde szól: "Nem rajtad nevetek, hanem veled! - De én nem nevetek."

9. Videodrome (1983)

A mostanában szelídebb filmekkel jelentkező hajdani vérbáró, David Cronenberg olyan biohorrorokkal indította pályáját, mint a Paraziták, a Veszett vagy a Porontyok, de talán azoknál is fájdalmasabb élményt okoz nyolcvanas években készült remekműve, a Videodrome. A film mai szemmel is aktuális kérdéseket feszeget, hiszen a médiában megjelenő erőszak témáját úgy dolgozza fel, hogy visszatekintve az internetről, a test és a médiaeszközök közötti határvonal elmosódásáról szóló próféciának tűnik.

Az érzékelés átalakulása egy új esély - James Woods a Videodrome című filmbenForrás: Mokép

A Videodrome kiindulópontja az az évtizedekkel ezelőtt elterjedt szóbeszéd, miszerint a sok tévénézés agytumort okozhat - pont ez történik szegény Max Renn-nel, aki történetesen éppen egy kis tévécsatorna igazgatója. De a híres médiateoretikusról, Marshall McLuhanről mintázott filmbeli tudós az agy, a látás és az érzékelés totális átalakulását nem betegségként, hanem új esélyként értékeli - lehetőségként arra, hogy az emberiség átlépjen egy új, az előzőnél teljesebb valóságba.

Max mindenesetre biztosan új élményekkel gazdagodik, hiszen a teste szép lassan videólejátszóvá, majd fegyverré alakul: szétnyíló hasa úgy fogadja be a VHS-kazettákat vagy egy pisztolyt, mint egy éhes kisállat a táplálékot. 

8. Furcsa játék (Funny Games, 1997)

A legutóbb Szerelem című filmjével sokkoló szakállas osztrák, Michael Haneke bő negyedszázada követi el a művészfilmkedvelő közönség ellen érzelmi terrorcselekményeit, amelyekkel rendezői hitvallása szerint "szabadságba erőszakolja" a nézőt. Az úgynevezett Eljegesedés-trilógia - A hetedik kontinens, 71 fragmentum a változás történetéből, Benny videója - utáni játékfilmje az életmű egyik legkegyetlenebb darabja, elsősorban azért, mert a tisztes polgári család tagjaival szemben elkövetett erőszak teljesen öncélú benne.

Sokkolóan rideg pofátlanság - Furcsa játékForrás: Másképp Alapítvány

A Beavis and Butt-head-szerű gonosz páros furcsa játékainak mindössze annyi értelme van, hogy a kínzók jól szórakozzanak, mi nézők pedig szörnyülködve reménykedhessünk abban, hogy legalább a család egyik tagja megússza ezt a szadista rémálmot ép bőrrel.

George és Anne, a középosztálybeli házaspár épp csak megérkezik takaros tóparti nyaralójába, amikor beállít a szomszédból egy bamba, kétbalkezes srác, hogy kérjen két tojást. A tojások „véletlen” összetörése után a konfliktusok eszkalálódnak. Haneke manipulatív, sokkolóan rideg pofátlansága két húzásában érhető tetten legjobban: az első haláleset hirtelenségében és a híres-hírhedt visszatekerés-jelenetben, amiben fény derül arra a nonszenszre, hogy a gyilkosok hatalma túlnyúlik a film valóságán is: a dohányzóasztalon heverő távirányítóval magát a Furcsa játék című filmet is vissza tudják tekerni.

7. Egy mindenki ellen (Seul contre tous, 1998)

Gaspar Noé már a Visszafordíthatatlan előtt elkezdte kidolgozni felforgató stílusát. Az Egy mindenki ellen sokszorosan traumatizált hentesének történetét a film első pár percében elhadarják: az árvaként felnőtt férfit egyik tanítója erőszakolta meg, később egyedül nevelte néma lányát, majd egy gyilkosság miatt börtönbe került, hogy szabadulása után egy terhes nő mellett próbáljon új életet kezdeni.

Fél percet kapunk, hogy elhagyjuk a mozitermet - Egy mindenki ellenForrás: Canal+

Az egyre kétségbeesettebb mizantróp hentes egyre jobban belepörgeti magát nihilista, amorális gondolataiba, amelyek szerint az ember magányra ítéltetett húsdarab, a halál pedig egyszerűen túlértékelt.  A névtelen férfi aztán felkeresi rég nem látott, intézetis lányát, az egyetlen embert, akihez, úgy érzi, még képes lenne kapcsolódni. Ez a kapcsolódás azonban incesztusban, majd brutális erőszakban nyilvánul meg, és ezzel a fordulattal Noé durván kihúzza a néző lába alól a talajt. 

Hiába figyelmeztet a film a borzalmas végkifejlet előtt egy felirattal, amely szerint harminc másodpercünk van elhagyni a mozit, nem valószínű, hogy sokan szót fogadnak, ha már odáig végignézték ezt a horrortripet.

6. Radírfej (Eraserhead, 1977)

Nem tudni, hogy az Inland Empire óta idejét elsősorban reklámok, netes projektek és indusztriális zajzenealbumok készítésével töltő David Lynch a pályája indulásakor, a hetvenes évek elején vajon azért kezdte el gyakorolni a transzcendentális meditációt, mert el akarta készíteni a Radírfej-et, vagy esetleg fordítva, a Radírfej megálmodása után érezte szükségét a mindennapos meditálásnak. Az viszont biztos, hogy a stilizált, fekete-fehér rémálom megtekintése után minden nézőre ráfér némi relaxálás,  hiszen Lynch azon túl, hogy végig idegesítő zajokkal és undort keltő látomásokkal bombázza a közönséget, a legalapvetőbb emberi félelmeket játssza ki.

Humorral ellenpontozza az őrületet - Jack Nance a RadírfejbenForrás: Mokép

Mintha a leggyakoribb rémálmok öltenének testet a vásznon: a grillcsirke vérezni kezd a tányéron, a véletlenül teherbe esett nő gyerek helyett egy furcsa kis nyálkás, békaszerű valamit hoz világra, aki ráadásul vinnyogva kiköpdös minden pempőt. És akkor azt a kellemetlenséget még nem is említettük, amikor főhősünknek egyszer csak leesik a feje.

Mindezek ellenére a Radírfej megtekintése nem a groteszk testhorrormotívumok miatt annyira megrázó, hanem az olyan zseniálisan bolond elgondolások miatt, mint például az, hogy a ceruzavégre erősített radír, amit a rendeltetésszerű használat mellett mindannyian rágcsáltunk néha az általános iskolában, emberi agyból készül. 

Lynch nagyszerűen ellenpontozza ezt az őrületet humorral és iróniával, és következetesen ellenáll annak, hogy homályos szimbólumai a megfejtés közelébe kerüljenek. A Radírfej egy megoldhatatlan rejtvény, ami talán pontosan ezért vált szinte azonnal kultklasszikussá az éjfélimozi-mozgalom során, és tartja azóta is ezt a státuszt. 

5. Angst (1983)

A Henry - Egy sorozatgyilkos portréjá-t három évvel megelőző, kevéssé ismert osztrák filmben a néző egy olyan pszichotikus gyilkos elméjébe van bezárva a borzasztóan hosszúnak tűnő 75 perces játékidő alatt, aki még aznap legyilkol egy komplett családot, hogy kiszabadult a börtönből.  Az igaz történet alapján készült Angst minden emberi gátlástól és moralitástól mentes főszereplője - akit a stáblista egyszerűen így hív: A pszichopata - számára a gyilkolásnak egy célja van: az élvezet. 

Minden emberi gátlás és moralitás nélkül - AngstForrás: Mokép

Miközben öleli-cipeli áldozatai holttestét, elmeséli a nézőknek a gyerekkorát, mintha kihangosítva hallanánk a gondolatait. Kiderül, hogy csak a bántalmazáson keresztül tud más emberekkel kommunikálni. A Tangerine Dream egykori tagjának baljósan puttyogó szintizenéje, az azonosulást növelő különleges operatőri munka, amihez a főszereplőre erősítették a kamerát, és a valódi sorozatgyilkos-vallomásokból összeollózott szöveg tovább növeli az egyfilmes rendező, Gerald Kargl munkájának letaglózó erejét. 

4. Mártírok (Martyrs, 2008)

A Mártírok azon kevés horrorfilmek egyike, amelyekben a sokkoló erőszak nem cél, hanem csak egy eszköz a sok közül a hatás kiváltásában. Ennek megfelelően a francia rendező, Pascal Laugier filmjében korántsem a test felnyitása, a szerencsétlen áldozatok megkínzása a legmegrázóbb nézői élmény: sokkal megterhelőbb a film első felét meghatározó, pánikszerűen felfokozott érzelmi intenzitás.

Levegővételnyi szünetet sem hagy - MártírokForrás: Canal+

Ekkor még szinte semmit sem tudunk a történetről, a film mégsem hagy egy levegővételnyi szünetet sem a sötétben tapogatózó nézőnek. Nem véletlen, hogy a beszámolók szerint a forgatás során az okozta az egyik legnagyobb nehézséget, hogy a két főszereplő lánynak folyamatosan sírnia kellett.

A mesterien felépített film egy olyan titkos társaságról szól, akik megszállottan keresik Istent és a halál utáni létezés titkát. Ennek érdekében áldozataikat kínzókamrába vetik, és addig bántalmazzák őket, amíg azok beletörődnek az állandó fájdalomba, és igazi mártírokká nem válnak. Egyedülálló módon a film nem a hirtelen sokkolásra épít, és nem a szadista erőszaktevők érzéketlenségével ijesztget, hanem az áldozatokra koncentrál:  a fájdalom és szenvedés mindent átható érzésének sötét tengerébe száll alá. 

3. Antikrisztus (Antichrist, 2009)

Azok voltak a nyugis idők, amikor a balhés dán rendezőzseninek még csak az volt az ars poeticája, hogy "egy film legyen olyan, mint egy kavics a cipőben". Idegesítő kis semmiség, ami minden lépésnél fájdalmat okoz, és nagyon nehéz tőle megszabadulni. Nem tudnánk megmondani, hogy a cannes-i nácibalhé óta önmaga által kényszernémaságra ítélt Von Trier pontosan mikor haladta meg ezt a kavicskoncepciót, de az biztos, hogy az Antikrisztus már inkább olyan hatással van a nézőre, mint ha a szemhéját körömvágó ollóval simogatnák.

A káosz az úr - AntikrisztusForrás: Budapest Film

Trier nem óvatoskodik: alig telt el pár perc a filmből, egy kisgyerek már ki is zuhant az ablakon, mert a szülei az orgazmusukkal voltak elfoglalva. A borzasztó trauma után a pánikrohamoktól és depressziótól szenvedő nő (Charlotte Gainsburg brutális erejű alakítása) és pszichológus férje (Willem Dafoe) a nyugodt, gyógyító gyász minél intenzívebb megélésének érdekében elvonulnak az erdő mélyére, ahol aztán egymáson kezdik levezetni a felgyülemlett feszültséget. 

Látszólag az Antikrisztus arról szól, hogy egy nőn elhatalmasodik az őrület - de ugyanennyire fontos szál az is, ahogy a racionális világképpel rendelkező, pökhendi orvos szembesül a természetben állandóan végbemenő hatalmas mértékű pusztulással, például mikor a közvetlen közelükben apró, levegőért kapkodó madárfiókák zuhannak az avarba. Azok a részek, amikor azt kell végignéznünk, ahogy jelentős kár keletkezik a nemi szervekben, nyilvánvalóan a filmtörténet legkellemetlenebb jelenetei közé sorolhatók.

2. Szerb film (A Serbian Film, 2010)

Nincs még egy alkotás a filmtörténetben, ami annyira felszabadultan hempereg a mocsokban, mint a Szerb film. Srđan Spasojević 2010-es debütáló munkája egy hatalmas tehetséggel megáldott, nagy munkabírású, keményen dolgozó pornószínészről szól, aki már túl van pályája csúcsán, és lelkesedésének lankadása után az apaság kihívásainak próbál megfelelni. A bökkenő az, hogy valójában piszkosul hiányzik neki a pornózás.

A legalantasabb vágyak kerülnek terítékre - Szerb filmForrás: Invincible Pictures

Megértő felesége biztatására aztán Milos egyezséget köt egy rejtélyes producerrel, akiről kiderül, hogy hagymázas víziója a jövő "művészi" pornójáról áthág nem csak minden törvényt és jó érzést, hanem a legalapvetőbb emberi normákat is. 

Az álomszerű, fájóan erőszakos filmben elszabadulnak a legalantasabb vágyak, terítékre kerül a pedofília, az incesztus, a nekrofília, az újszülöttszex,  és Milos hiába tiltakozik a borzasztó szerep ellen, tomboló ösztönei némi tudatmódosító szerrel megtámogatva a legdurvább bűnökre is ráveszik. A film nem csak vérben és testnedvekben tocsog: dől belőle az öngyűlölet és önmegvetés is, ami ráadásul párhuzamba kerül a szerb nép általános bűntudatával is.

1. Salo, avagy Szodoma 120 napja (Salo o le 120 giornate di Sodoma)

Pier Paolo Pasolini utolsó filmje talán a legkegyetlenebb mozgókép, amit valaha vászonra vittek, nem véletlenül tiltották be számos országban. A hatalom pornográfiáját, az ember kifinomult módszerekkel történő szándékos elállatiasítását az olasz mester kimérten és visszafogott eszközökkel filmesítette meg, amitől politikai parabolája csak még inkább húsba vágó lett.

Minden idők talán legkegyetlenebb filmje - Salo, avagy Szodoma 120 napjaForrás: Mokép

A történet alapjául De Sade egyik regénye szolgált. A fasiszták által megszállt északolasz tartományban négy teljhatalmú fasiszta libertariánus tinédzsereket gyűjt maga köré, hogy a világtól elzárva megfosszák őket szabadságuktól, alapvető emberi jogaiktól, pusztán azért, hogy ők jól érezzék magukat: szadista játékoknak vetik alá a kiskorúakat, hogy kiélhessék perverz szexuális vágyaikat. 

Árulkodó, hogy a testnedvekben, főleg ürülékben gazdag művészfilmet gyakran a legdurvább horrorfilmek listáján is előkelő helyen szerepeltetik. 

TitanicForrás: InterCom
Ők meghaltak, mi sírtunk

Azt mondják, a sok gyilkosság és kegyetlenkedés, amit a filmvásznon látunk, érzéketlenné tesz minket. Akkor mégis miért van az, hogy mindannyian emlékszünk olyan filmekre, amelyeknél szabályosan elsirattuk az elhunyt szereplőt? A legemlékezetesebb filmes halálokat gyűjtöttük össze.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK