A gazdagokat meg fogják enni

2016.05.17. 13:58

Többezer eurós estélyi ruháiban lefáradt a francia burzsoázia a Riviérára, hogy a cannes-i filmfesztiválon megtekintsék, hogy élnek a szegények. Az idén élesebb a kontraszt, mint valaha, hiszen jó pár film pont arra világít rá, hogy a kapitalizmus jelenlegi formájában fenntarthatatlan és a gazdag kisebbség pusztulásra van ítélve.

A burzsoázia végnapjai

Bruno Dumont francia rendező nagy kedvenc a Riviérán, noha korábbi filmjei szinte nézhetetlenül lassúak és kíméletlenek, mégis kétszer megnyerte már a zsűri nagydíját (a második legfontosabb díj, ezt kapta a Saul fia tavaly) a Flandria és az Emberiesség című filmjeiért. A P'tit Quinquin című tavalyi minisorozatával azonban előtört belőle a fergeteges komédia-rendező és új filmje, a Ma loute is ebben az irányban halad tovább.

Juliette Binoche a Ma loute című filmbenForrás: Cannes

A Ma loute elképesztő film. A nézőnek az első tíz percben el kell döntenie, hogy hajlandó-e felülni erre az őrült hullámvasútra vagy idejekorán kiszáll, mert itt bizony Franciaország legnagyobb színészei (Juliette Binoche, Fabrice Luchini, Valeria Bruni Tadeschi) ripacskodnak olyan elánnal, mintha az életük függne tőle. A túljátszott gesztusok és számtalanszor megismételt, eszméletlenül fárasztó poénok csak az alapot jelentik ebben a lenyűgözően fura filmben, mert még nem is említettük, hogy a film helyszínéül szolgáló festői öbölben a szegények konkrétan megeszik az arisztokrácia tagjait, akik pedig, amíg életben vannak, eltúlzott gesztusokkal hiperventillálnak a vidéki élet gyönyörét ízlelgetve.

Sokan nem tudnak majd mit kezdeni a Ma loute groteszk humorával, de aki rááll erre a hullámhosszra, minden egyes alkalommal hangosan fel tud kacagni, amikor a dagadt felügyelő vízzel töltött luftballon hangon, a púpos arisztokrata pedig nyikorogva mozog, Juliette Binoche meg minden feltűnésekor opera-nagyjelenetben érzi magát. De van mindennek bármi értelme? A hanyatló burzsoázia életképtelen, eső-kelő balfékek gyülekezeteként, míg a szegények szenvtelen kannibálhordaként való ábrázolása felvet pár kézenfekvő értelmezést, de aki csak egy nagyon szokatlan komédiára vágyik, az sem fog csalódni.

A francia kommunisták kedvence visszatért

Az utóbbi tíz évben visszatérő élmény, hogy a cannes-i versenyprogram bejelentésekor csak fáradtan sóhajtunk, hogy „na ne már, hogy megint egy Ken Loach film!”. A brit munkásosztály szociálisan érzékeny krónikását pedig annyira szeretik a Riviérán, hogy nem csak, hogy bérelt helye van a versenyprogramban, de általában nem is távozik díj nélkül Cannes-ból, sőt az egyik legfelejthetőbb filmjéért, a Felkavar a szél-ért Arany Pálmát is nyert tíz éve. 2014-ben volt utoljára versenyben a Tiltott tánc-okkal, ám akkor azt állította, hogy nem forgat többé.

Az I, Daniel Blake főhőseiForrás: Cannes

A világ legrövidebb visszavonulása után az I, Daniel Blake a tizenkettedik rendezése, ami itt mutatkozik be Cannes-ban, de 80 évesen meglepően lendületes, szenvedélyes és felkavaró filmet sikerült letennie az asztalra. Főhőse egy idős férfi, aki egy szívroham után próbálja leszázalékoltatni magát, de a hivatali útvesztők lehetetlenné teszik, hogy kikerüljön a spirálból, ahova a munkája elvesztése miatt került.

A film kissé szájbarágósabb (bár kétségkívül megható) mellékszálában pedig a munkaügyi hivatalban összeismerkedik egy fiatal nővel, aki szintén nem jut egyről a kettőre az alapvetően a középosztályra kitalált hivatali rendszerben. Mindketten két kifizetetlen csekknyire vannak attól, hogy teljesen kicsússzon a lábuk alól a talaj és az utcára kerüljenek, a rendszer pedig semmi segítséget nem nyújt nekik, sőt.

Az I, Daniel Blake egyértelműen egy kiáltvány, de abból egy kifejezetten szórakoztató és humanista fajta, ráadásul kiváló ellenpontja Jodie Foster egy nappal korábban bemutatott, hasonló mondanivalójú, de lebutított filmjének, a Pénzes cápá-nak.

Ki fogja elkapni a kommunista költőt?

Kiáltvány a Rendezők kéthete szekció megnyitójára is jutott, ahol a pódiumon az egyik felszólaló arról kezdett el hosszasan magyarázni, hogy Franciaországban tarthatatlan a helyzet, mert egyre több a határozott idejű, kevés biztonságot nyújtó munkaszerződés, de tíz perc után a közönség nagy része már türelmetlenül füttyögni kezdett, érzékeltetve, hogy mennyire bizarr a cannes-i filmfesztiválon egy ilyen szónoklat.

Az antikapitalista tematika azonban másnapra már vissza is tért ugyanebbe a terembe; a Neruda című chilei filmben a kommunista költő üldöztetését fikciósították szárnyaló fantáziával és gyönyörű képekkel. A Neruda egyik kulcsjelenetében egy becsiccsentett munkásasszony megkérdezi a fényűző vacsorákat kedvelő költőtől, hogy ha megvalósul a kommunizmus, akkor vajon mindenki ővele lesz egyenlő vagy Nerudával. 

Gael García Bernal a Neruda című filmbenForrás: Cannes

Pablo Larraín filmje egy nagyon rendhagyó életrajzi film, amelyben a politikai-ideológiai vetület mellett nem sikkad el a hiteles korrajz, a saját sikerétől megrészegülő költő ön-mitológia teremtése és az abszurd humorban bővelkedő detektívtörténet sem. Utóbbi keretében a Gael García Bernal által alakított rendőrfelügyelő próbálja kézre keríteni a szökésben lévő költőt és a nyomozó mindent megtesz, hogy ő váljék a történet főszereplőjévé.

Fergeteges például, hogy a más filmekben kifejezetten fantáziátlanul alkalmazott narráció itt külön poénforrás, hiszen a rendőr rendre úgy vezeti fel az eseményeket, hogy „A ravasz nyomozó ekkor…” vagy „A jóképű nyomozón azonban…” és végül a néző teljesen elbizonytalanodik, hogy a karikatúra-szerű detektív nem csak Neruda fantáziájának szüleménye-e. A Neruda tehát újabb telitalálat a szintén ebben a szekcióban útjára indult No és a tavaly a Berlinalén díjazott El Club rendezőjétől, ami után lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy mit hoz majd ki első hollywoodi projektjéből, a Natalie Portman főszereplésével készülő Jackie Kennedy-filmbiográfiából.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK