Róma, nyílt város
Roberto Rossellini 1945-ben bemutatott filmje az olasz neorealizmusnak nevezett filmes irányzat kiemelkedő, meghatározó alkotása, amely egyben világhírűvé is tette az egyszerű emberek sorsait dokumentarista és társadalomkritikai szemlélettel ábrázoló stílust.
A cannes-i filmfesztivál fődíját elnyert, forgatókönyvéért Oscar-díjra jelölt Róma, nyílt város cselekménye 1944-ben játszódik a németek által megszállt olasz fővárosban, ahol az ellenállás egyik vezetője, a mérnök Manfredi (Marcello Pagliero) a Gestapo elől menekülve az egyik bajtársa menyasszonyánál (Anna Magnani) keres menedéket, aki egyben régi szeretője nővére. Az asszony a pap don Pietrótól (Aldo Fabrizi) kér segítséget, aki már bújtat egy osztrák katonaszökevényt (érdekesség: a katonát Tolnay Ákos magyar író, újságíró játszotta, aki az olasz ellenállás résztvevőjeként valóban börtönbe került a megszállás idején). A mérnököt végül egykori szeretője, a narkomán Marina (Maria Michi) adja a Gestapo kezére – az elhurcolt vőlegénye után rohanó állapotos asszonyt agyon lövik a nyílt utcán, a mérnök belehal a kínvallatásba, a kínzásoktól rettegő osztrák dezertőr felakasztja magát a cellájában, az ellenállókat segítő papot pedig kivégzik.
A német megszállás időszakát szinte dokumentumértékkel feldolgozó Róma nyílt város Rossellini nem titkolt szándéka szerint tulajdonképpen morális állásfoglalás a felebaráti szeretet mellett, és erkölcsi állásfoglalás a modern barbarizmussal szemben.
Ez a legszebben a mártír don Pietro alakjában rajzolódik ki, aki annak ellenére elutasítja a Gestapóval való együttmáködést (azaz azt, hogy beszélje rá az ellenállás titkait őrző mérnököt a vallomásra), hogy tudomására hozzák: Manfredi kommunista és ateista, azaz ideológiailag elutasítja az egyházat és Istent. Csakhogy a pap szerint bárki, aki lelkében tiszta, az igazságot igenlő életet él, az kedves Isten számára: „Katolikus pap vagyok. Hiszem, hogy bárki, aki az igazságosságért és a szabadságért harcol, az Úr útján jár".
Mindemellett Ferenc pápa szerint a felebaráti szeretet és testvériség ideológiákon is túlmutató általános üzenetével Rossellini filmje segíti a párbeszédet a különböző világnézetű emberek között, miközben példaértékkel mutatja meg egy katolikus pap hitének erejét.
Apró érdekesség, hogy az 1936-ban született Ferenc pápa apja, Mario José Bergoglio épp a fasiszták miatt vándorolt 1929-ben Olaszországból Argentínába. A családfő pedig főként olasz filmeket nézett a moziban a családjával, Ferenc pápa gyerekkorában jóformán az összes, a világ filmművészetére is elemi hatást gyakorló neorealista olasz filmet megnézte a moziban.
Országúton
A Róma, nyílt város forgatókönyvén is dolgozó Federico Fellini 1954-es filmje elsőként nyerte el a legjobb idegen nyelvű alkotás Oscar-díját, valamint a legjobb rendezőnek járó Ezüst Oroszlán-díjat a velencei filmfesztiválon. Ahol egyébként kisebb botrányt csaptak a baloldali kritikusok, akik szerint filmjével Fellini elutasította az "őt kinevelő" neorealizmust, később a filmtörténészek csatlakoztak a katolikus és konzervatív ítészek véleményéhez, akik rögtön humanista remekműként, az egyetemes filmművészet kiemelkedő alkotásaként üvözölték az Országútont.
Az Anthony Quinn és Giulietta Masina főszereplésével, Nino Rota legendássá vált zenéjével készült film meseszerű tragikomédia, a rabszolgaként kezelt, gyermekien tiszta, odaadó és vidám Gelsomina (Masina) végül elpusztíthatatlan emberszeretetével megmenti a durva természetű vándormutatványos (Quinn) lelkét.
Az érzelmi erejében ma is megtörhetetlen, minden újranézéskor friss élményként ható Országúton Ferenc pápa kedvenc filmje Fellinitől: a lelki és fizikai megpróbáltatásokat az emberi jóságba és az isteni gondviselésbe vetett hittel elviselő Gelsomina alakjában számos utalást fedezett fel Assisi Szent Ferenc életéből, annak a ferences rendalapító vallásfinak példaértékű sorsából, akinek nevét jezsuitaként is választotta a pápai szolgálatban.
Babette lakomája
Gabriel Axel 1987-es, a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjával kitüntetett, Cannes-ban az ökomenikus zsűri elimerését elnyert alkotása a dán filmművészet kiemelkedő alkotása, egyben az egyik legszebb vallásos témájú filmalkotás is.
A Karen Blixen bárónő (Isak Dinesen álnéven írt) 1958-as, azonos című novellájából készült, a 19. században játszódó Babette lakomája egy férjét és fiát elvesztett, a francia polgárháborúból Dániába menekülő párizsi asszony és az őt befogadó, házvezetőnőként alkalmazó testvérpár, illetve a lelkész apjuk halála után a gondjaikra bízott, szigorú elvek mentén szervezett, az élet élvezetéről szinte teljes mértékben lemondó protestáns gyülekezet felemelő története.
A Babette lakomája az egyházfőnek tetsző életigenlő alkotás, amelyben közös nevezőre kerül az élet szeretete, a hit és az emberi lemondás, mert bár a kulináris élvezetek központi szerepet játszanak a cselekmény katartikus fordulataiban, nem a hedonizmus áll szemben az önmegtartóztatással, hanem a lelket torzító felesleges önszigort szabatítja fel az Istennek tetsző szeretet, amely ezúttal egy pazar lakoma és a fényűző menü előállításához szükséges áldozat és művészi készség formájában nyilvánul meg.
A házvezetőnő Babette szerény párizsi lottónyereményét arra fordítja, hogy a protestáns gyülekezetet alapító lelkész születésének 100. évfordulójának alkalmából a legfinomabb fogásokat felvonultató vacsorát adjon a közösségnek – akik viszont elhatározzák, bár elfogadják a meghívást, de tartva a kárhozattól, nem fogják élvezni a lakoma "ördögien csábító" ízeit.
Ám ahogy a szerény kóstolgatás egyre merészebb falatozásba csap át, úgy enged a rég elfeledett életöröm utat az emberi érzéseknek, régi sérelmek törnek a felszínre, majd bocsáttatnak meg, a zárkózottá lett emberek ismét egymás felé fordulnak, mintha a Szentlélek járná körbe az ünnepi asztalt, újra elhozva az örömhírt a megváltás reményéről megfeledkezett emberek lelkébe, akik hirtelen valódi, szeretetalapó közösséget alkotnak.
Ferenc pápa gyakran beszél a Babette lakomája iránti csodálatáról, még bíborosként, 2010-ben ezt az alkotást nevezte meg kedvenc filmjének, de 2014-es Amoris laetitia (A szeretet öröme) című, a családi ideál szépségéről szóló apostoli buzdításában is példaként említi az 1987-es filmet, amikor a mások boldogságának elősegítéséről ír:
Emlékezzünk a Babette lakomája című film örömteli jelenetére, amikor a nagylelkű szakácsnő dicséretet és elismerő ölelést kap: „Hogy elbűvölöd majd az angyalokat!" Édes és vigasztaló az öröm, amely mások megörvendeztetéséből fakad, amikor örülni látjuk őket. Ez az öröm a testvéri szeretet gyümölcse, nem a csak magára tekintő hiábavalóságé, hanem annak öröme, aki szeret és kedvét leli a szeretett ember javában, amely átárad a másikba és termékennyé válik benne.
A Babette lakomája tulajdonképpen arról szól, hogy egy ember erőfeszítései színt, örömöt és szeretetet hoznak egy zord és szigorú közösség életébe.
A film nem véletlenül került az 1995-ben, a mozi születésének 100-ik évfordulója alkalmából a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa által II. János Pál felhívására összeállított Vatikáni Filmlista 45 filmje közé, ráadásul rögtön az egyházi szempontból legfontosabb kategória, a "vallás" 15 alkotása egyikeként. Nem mellékesen, Ferenc pápa másik két kedvenc filmje ugyancsak szerepel a Vatikáni Filmlistán: a Róma, nyílt város az "értékek", míg az Országúton a "művészet" kategóriáinak a Szentszék által is ajánlott, a hitéletet is támogató kulturális örökség kiemelkedő alkotásai között szerepel.