Szóbeszédnél jóval több a svéd kísértetmetró, és a túlvilági állomása is létezik

Dark underground tunnel. Grunge processed image with special grain and texture for more dramatic view

"Silverpilen", azaz "Ezüstnyíl" - ez Svédország félelmetes hírű kísértetmetrójának neve. Sokan talán csak legyintenek erre, mondván, hogy nyilvánvalóan városi legendáról, afféle modern folklórelemről van szó a Stockholm megyében évente néhány alkalommal felbukkanó rejtélyes szerelvény esetében. Pedig ezúttal több van a furcsa történetek mögött, mint egyszerű kitaláció, vagy néhányak által osztott hidelem. Mert a metró, amiről a helyiek körében az a szóbeszéd járja, hogy aki arra felszáll, csak egyetlen állomáson, s már mint bolyongó lélek szállhat le róla, valóban létezik. Elmondjuk a történetét.

Éjszakai metróval a túlvilágra?

Svédországban, Stockholm megyében, van egy elhagyott metróállomás, Kymlinge, ahol soha nem áll meg egyetlen szerelvény sem. Kivéve egyet: bizonyos, ritka alkalmakkor, akkor is éjfél után, feltűnik a metróvonalon egy rejtélyes, nyolc kocsiból álló szerelvény, a Silverpilen. A vonatot mindig csak egyetlen utas látja, vagyis csak egy bizonyos ingázó számára jelenik meg. A vonatra éppúgy fel lehet szállni valamelyik állomáson, ahová éppen begördül, mint a metró többi szerelvényére. Csakhogy ez a vonat később nem áll meg semmilyen más helyen, sőt, ismeretlen megállókon halad át, hogy aztán megérkezzen végállomására, Kymlinge-be. Egész pontosan ide, ahogy az alábbi térképrészleten látható:

Az állomáson aztán kinyílnak a szerelvény ajtajai. Az utas pedig - ha eddig nem tűnt volna fel neki - észreveszi, hogy útitársai furcsán néznek rá, arcuk pedig sápadtabb, meggyötörtebb, vagy esetenként ijesztőbb, mint azok a tekintetek, amelyeket egyébként addig látott a metrón. A kocsiban tartózkodók felállnak, kilépnek a peronra, majd pedig egyenesen átsétálnak az állomás falain.

Ők már halottként utaztak a szerelvényen, amik pedig leszállnak róla, azok már csak kísérteteik.

Ha pedig az utas ekkor még rendelkezik józan eszének maradékával, pánikszerűen menekül az állomásról. Ha szerencséje van, másnap megtalálják az erdőben, önkívületi állapotban, bomlott elmével. Ha nincs szerencséje, akkor már csak holtan.

Persze egyes utasok történetei ennél szerencsésebben végződnek. Vannak, akik egyedül utaznak a kísértetmetrón, de a fáradtság legyűri őket, és elbóbiskolnak. Kymlinge-ben aztán persze ők is leszállnak, és valahogy hazabotorkálnak. S csak ekkor szembesülnek azzal, hogy már nagyon, nagyon régen volt, amikor felszálltak a rejtélyes szerelvényre. Az időérzékelésük eltorzult, egyesek akár egy éven át is utaznak az Ezüstnyíl nevű metrón, mielőtt hazakeverednek, anélkül, hogy a megszokott módon érzékelnék az idő múlását. Vannak persze, akik sosem térnek haza: miután felszállnak a metróra, eltűnnek az élők emlékezetéből, mintha sosem léteztek volna.

Többen persze azért élik át ezeket a hajmeresztő kalandokat, mert nem veszik komolyan a helyiek figyelmeztetését:

csak a halottak szállnak le Kymlinge-ben."

Költségcsökkentésnek indult, fantommetró lett belőle

Bár a kísértetvonatról szóló történetek változatosságában is látható néhány visszatérő elem, de az biztos, hogy a szerelvény leírása minden esetben megegyezik. Eszerint a jellegzetes, a normál szerelvényeken látható zöld szín helyett az Ezüstnyíl ajtajai festetlenek, pusztán alumíniumból állnak, és a kocsik belső tere is kifejezetten letisztult. Csak az egyszerű kivitelű ülések láthatók azokban, dekoráció, vagy esetleg a máshol megszokott reklámtáblák pedig nem.

Így nézett ki eredetileg a fantommetró:

Az Ezüstnyíl egyik kocsija eredeti állapotában egy korábbi felvételen Forrás: Wikipedia

Az utasát a hiedelem szerint a halálba vagy a túlvilágra szállító metró kapcsán talán épp a spártai kivitelezés az a pont, amelynél érdemes rátérni a hátborzongató történetek hátterére. Különös módon, a helyiek által Ezüstnyílnak hívott metrószerelvény ugyanis valóban létezett, sőt, létezik a mai napig (illetve egy része), ahogy az elhagyatott metróállomás, Kymlinge is. A metrótársaság még 1965-ben döntött úgy, hogy összeállít egy, a korábbiakhoz képest puritán kivitelű, nyolc kocsiból álló szerelvényt a stockholmi vonalakra, aminek mintájára lecserélte volna a többi vonatot is, hogy olcsóbban tudják működtetni a metróhálózatot.

Csakhogy a közlekedők nem fogadták jól a végletekeig fapadossá tett metrókocsikat,

így a szerelvényt a társaság különböző tesztelési és kiegészítő feladatok ellátására használta csak a vonalakon - nem meglepő módon, a népies nevén Ezüstnyílként hívott szerelvény általában késő este, éjszaka, gyakran az utolsó menetrendi szerelvények után bukkant fel a sínpárokon.

Az Ezüsnyílhoz hasonlóan a hidegrázós Kymlinge állomás is létezik. Pár évvel azután, hogy a később kísértetmetróvá váló spórolós szerelvény megkezdte karrierjét, a lendületesen zajló kötött pályás közlekedési fejlesztések idején döntés született Kymlinge metróállomás megépítéséről. A megálló elsősorban a közelben zajló nagy infrastrukturális és lakóövezeti fejlesztéseket szolgálta volna ki. Ám ezeket a fejlesztéseket később leálllították. A metróvonal ettől függetlenül elkészült, át is adták 1977-ben, csak éppen Kymlinge megálló nélkül, ami azóta is félkész állapotban található, bár időről időre felmerül a befejezése és forgalomnak való átadása.

Az alábbi, 2012-es felvételen egy szerelvény megállás nélkül halad át a be nem fejezett állomáson:

Ez utóbbinak egyébként műszaki akadálya nem lenne.

Az alábbi bejegyzésben látható felvétel az állomás környezetéből mutat egy részletet:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Lennart Frykskog (@lennartfrykskog) által megosztott bejegyzés

Ezüsnyilat pedig nyugdíjazták 1995-ben, de nem tűnt el a süllyesztőben. Egy Anders Åbergs nevű művész erőfeszítésének köszönhetően, 30 ezer svéd korona költséggel 2007-ben a Mannaminne parkba került a vonat, illetve annak első kocsija, miután a többit leselejtezték. Bár a kocsit grafitti borítja, állapota alapvetően kielégítő, és némi belépődíj ellenében meg is tekinthető az egykori fantommetró, pontosabban az, ami abból megmaradt.

Honnan erednek a metróhoz és az állomáshoz kapcsolódó rémtörténetek?

A kísértetvonatról szóló történetek csak évekkel a metróvonal átadása után, az 1980-as években kezdtek terjedni Stockholm város, illetve az azonos nevű megye lakóinak körében. Az afféle kortárs városi legendát, pontosabban annak lehetséges magyarázatát egyébként nagyon komolyan vették a leginkább illetékesnek tekinthető szakemberek, például kortárs néprajzzal foglalkozó kutatók. Érdekes adalék a történethez, hogy a fantommetró legendájában még mindig sokan hisznek, annak ellenére, hogy tudják, az annak alapjául szolgáló szerelvényt már egy ideje kivonták a forgalomból.

Szerencsére a metróhoz és az állomáshoz kapcsolódó történetek - úgy tűnik - nem igazak, vagy legalábbis nem az itt idézett formákban.

A leggyakoribb racionális magyarázatok a folklórba beágyazódó történetekre olyan hétköznapi dolgok, mint az utasok fáradtsága, az éjszakai órákban rosszabb látási viszonyok, vagy éppen az ittasság, és az annak következtében tompult érzékelés.

Azt már lehetetlen pontosan megállapítani, pontosan hol és mikor volt az a pont, ahonnan és amikor a kísértetmetró köré szőtt történetek szárnyra kaptak. Az viszont kijelenthető, hogy az abban felbukkanó elemekre magyarázatul szolgálhat az, hogy késő éjszakai, éjféli metrózásnál a legtöbb utas valószínűleg már fáradt, ami az az arcokon is látható.

A napközben élettel teli, forgalomnak átadott állomások éjjel kihaltnak, vagy akár rémisztőnek is tűnhetnek, és lehet, hogy sokszor azt sem lehet pontosan látni, melyik utas hogyan hagyja el a területüket - félhomályban vagy gyengébb világításnál a formák és a kontúrok ráadásul könnyen el is mosódhatnak. Ezt pedig könnyű némi fantáziával összekapcsolatan egy befejezetlen, forgalomnak át nem adott állomásról való távozással, amit bajos lenne a megszokott közlekedési rendben elhagyni.

S ha valaki esetleg illuminált állapotban próbál hazajutni késői órán, könnyen lehet, hogy csak a közeli erdőig jut el az ágya helyett, és a hajnal ott találja, némileg talán zavaros fejjel.

Mindezek magyarázatul szolgálhatnak a kísértetmetró kapcsán forgott történetekre. Amire viszont később sem sikerült racionális, de legalább elfogadható választ találni, az az a kérdés, hogy a nyíltan költségtakarékossági okokból megépített, spártai alumíniummetró kocsijai miért nem kaphatták meg más szerelvényhez hasonlóan zöld festékborításukat.

Cikkünk kiemelt képe illusztráció / forrás: Shutterstock/Perfect Lazybones