Vannak olyan magyar félistenek, akiknek a telefonhívásait fogadva önkéntelenül is felállok. Mintegy vigyázzban figyelek rájuk, mert a teljesítményük tiszteletet parancsol. Hív, felállsz, meghallgatod, és igyekszed megugrani a lécet. Igyekszel méltó lenni a hívásra. Figyelsz arra, amit mond, azért hív, mert van valami mondanivalója számodra. Nem jópofizol, még akkor sem, ha barátjaként kezel, mert fölötted áll, és nem sértődsz meg, ha nyersen, egyenesen kimondja, ami a szívén, mert fölötted áll. 

Póka Egon számomra ilyen félisten. Szerencsére még ismeretlen zenész voltam, amikor találkoztam vele személyesen évekkel ezelőtt. Basszusgitárosként elég rendesen rágörcsöltem arra, hogy a basszusgitárosok basszusgitárosa, a megkérdőjelezhetetlen tekintély hallani fog a színfalak mögül, mi lesz ebből. Kőbányaisokkal zenéltem (és zenélek azóta is, a legjobb rockzenészek az ő keze alól kerülnek ki), előttük játszottunk egy fesztiválon, kijött, megnézte a tanítványait. Kezet fogtunk, bemutatkoztam, kollégaként kezelt, de sok időt nem pazarolt rám, inkább a volt hallgatóit ugratta a maga morózus kedvességével. Irigyeltem a társaimat, nekik több volt, mint kollégájuk, tanáruk, ahogy elnéztem, inkább apjukként viselkedett.

Jóval később, frissen kinevezett miniszteri biztosként nagy levegőt véve hívtam, hogy segítsen a könnyűzenei stratégia megalkotásában, és nagy meglepetésemre emlékezett rám. Első hívó szóra jött, majd még sokszor, ahányszor tanácsra szorultam, vagy feladat adódott. Kicsit nekem is majdnem-apám lett, több, mint mester. A könnyűzenei stratégia után a könnyűzenei felsőoktatás megszervezésének ügyében kapaszkodtunk össze, szívügyeként tolta azt, ami nekem rendszerlogikai hiánypótlásnak tűnt. Akkora lendülettel dolgozott, tárgyalt, szervezett, ötletelt, hogy rám is átragadt a lelkesedés, szívügyemmé vált, ami megoldandó problémának indult.

Teremtő indulattal tette azt, amit szerinte tennie kellett. A nagy hang mögött nagy szív és nagy lélek volt, ültünk az irodámban, és azt éreztem, hogy ezt az embert én egész egyszerűen szeretem, ahogy a családtagjainkat szeretjük.  Azt éreztem, hogy jó, hogy van. És hogy a személyes biztonságérzetemen túl is jó, hogy van nekünk, oszlopember, aki, ha kell, megtámasztja az egész nemzetet.

Most búcsúznom kellene tőle, ha elfogadnám azt a rideg tényt, hogy meghalt. Az agyam persze elfogadja, tudom, hogy igen, de hát ez nem racionális kérdés, az ember nem csak anyag. Valahol valamilyen formában létezik, továbbra is számíthatunk rá, hívni fog, felállok, figyelek.

Isten veled, Egon!