Boldog vagy Róma, hogy érzed a Magyarok Nagyasszonya oltalmát!

A Katolikus Egyház 210 éve, 1814. május 24. óta ünnepli a Mária, a Keresztények Segítsége ünnepét. S bár jól tudjuk, hogy nemzetünk ősi Nagyboldogasszonyi hite, mélyen hatott a nyugati kereszténység Mária-ünnepeire, de hogy e csupán 210 éves Mária ünnepnek mi a köze a Magyarok Nagyasszonyához, s Petőfi hőséhez, János vitézhez, épp a mai napon, arról a magyar huszártörténelem mesél nekünk...

Május 24-e annak a Radetzky huszárezrednek, s ezen belül is Horváth Nepomuki János huszárkapitánynak állít emléket, aki a Napóleon által elfogatott VII. Piusz pápát épségben Rómába kísérte, s akiről Petőfi 1844-ben, a János vitéz című verses meséjének főszereplőjét megformálta. 

A felvilágosult Nagy Francia Forradalom ugyanis nemcsak Franciaországban támadta a katolikus hitet, de még Rómát is bevette, 

hogy véget vessen a pápai államnak, hogy azt kifossza, a bíborosokat szétkergesse, s a katolikus egyház fejét, VI. Piusz Pápát pedig elfogassa, Franciaországba hurcolja, s „Szent Péter örökségét”, a pápai trón helyét pedig köztársasági kormánnyal feltváltsa. Az idős, beteg VI. Pius pápa, azonban a párizsba hurcolása során meghalt. A Habsburg Birodalom fennhatósága alatt álló Velencébe menekülő Bíborosi kollégium, azonban új pápát választott VII. Piusz személyében, ki velencei számüzetése közepette, a Szent György templomban tett fogadalmával, „elfoglalta” Szent péter trónját.

Radetzky huszárezred.

Az időközben megváltozott politikai viszonyok miatt, az új pápa 1800. június 3-án, a felszabadított Rómába, a magyar huszárok segítségével eljutva, valóságosan is felülhetett Szent Péter trónjára. Napóleon ugyanis „a köd havában”, vértelen államcsínnyel magával ragadta a hatalmat, megdöntve ezzel az agressziót örökölt, ám továbbra is agressziót gyakorló Direktórium kormányzó hatalmát. Napóleon azonban engedékenyebb volt a kereszténységgel szemben, mint a vallástalan forradalmi elődei, s pragmatista vezetőként, igyekezett az egyházat megtartva ugyan, de azt az állam szolgájává tenni. 

A „korzikai farkas”, azaz Napoleon egyházat korlátozó rendelkezéseit azonban az új pápa VII. Piusz bár teljes egészében ellenezte,

 mégis úgy vélte, ha elfogadja Napóleon koronázási ceremóniájára való meghívását, majd ott a fejére illeszti a császári koronát, talán sikerül megegyeznie az önmagát „az ókori róma örökösének” tartó császárral Róma, s az Egyház ügyeit illetően. Tévedett. Nem egy, két dologban is.... A történet jól ismert... Napóleon – egy új vilkágkorszakot teremtve az uralkodás tekintetében - a koronázási ceremónián kikapta VII. Pius kezéből a császári uralkodói jelvényt, Nagy Károly koronájának a másolatát, és a Római Birodalmat megidéző, arany babérkoronút viselő feje fölé emelte azt a saját kezével, jelezve ezzel ország, s világ előtt az állam és az egyház új viszonyát, valamint azt, hogy az egész világ urának tekinti magát. Ráadásként pedig bevette Rómát: csapataival elfoglalta az Örök Városban Szent Péter földi otthonát, hogy a római kereszténység központját, a Pápaság intézményét Párizsba tegye át.  

Napóleon koronázása.

 VII. Piusz erre a meggondolatlan, erőszakos lépésre Napóleon Egyházból való kiátkozásával válaszolt, Napóleon pedig a pápa párizsi elfogatásával erre is rákontrázott. Azonban ahogy ez már csak a mesékben is lenni szokott, a telhetetlen, mértéket és léptéket nem ismerő, hatoloméhes és diadalittas Napóleon csillaga egyre inkább leáldozni látszott. Vesztes európai hadjáratok, elbukott csaták sora követte egymást, s az osztrák császár, magyar király, Habsburg I. Ferenc „unszolására” négy és fél év után a Párizs melletti Fontainebleau-ben fogva tartott 

VII. Piuszt nemcsak szabadon engedte, hanem a pápai állam státuszát csorbítatlanul visszaállította az elbukása előtt álló francia császár.  Ám történetünkbe itt kapcsolódnak be ismét a magyar huszárok...  

A félelmet nem ismerő Radetzky huszárok lovasszázada kapta ugyanis azt a feladatot I. Ferenc uralkodótól, hogy 1813. tavaszán, eröltetett menetben átkelve a jeges és fagyos Alpok hegyvonulatain, VII. Piusz pápát Rómába kísérjék.  

VII. Piusz pápa.

Az éjjel, s nappal is menetelő, fáradtságot nem ismerő, sem a fagyos szeltől, sem a jeges hágóktól meg nem riadó, a lehetetlennel viaskodó, bátor, magyar huszárok végül két nap alatt teljesítették a veszélyes küldetést. A hintóban zötykölődő pápát és a híres magyar huszárlovakon vágtázó magyar vitézeket mindvégig a Máriás lelkület óvta, s buzdította a szent küldetésünkben.   

A legenda szerint a hidegtől, s éhségtől, valamint a veszélyes úttól elcsigázott VII. Piuszt a Radetzky huszárok híres-neves kapitányának, Horváth Nepomuki Jánosnak a szentmártoni cselekedete mentette meg a kihűléstől, ki levéve fehér huszártiszti mentéjét, betakarta azzal a didergő pápát. VII. Pius a Magyarok Nagyasszonya oltalma alatt való hazatérésének május 24-i napját, 1814-ben Mária, a Keresztények Segítsége ünnepévé tette, Horvát Nepomuki János-vitézt pedig a legmagasabb pápai kitüntetéssel: a Krisztus Lovagrend gyémánt csillagával ékesítette fel. A rendíthetetlen akaratú, a kereszténység szent ügyét bátran vállaló magyar huszárokat pedig sosem feledte el:   

Amikor a magyarság szenvedett, a pápák álltak mellette, az ő segítségükkel nyerte vissza a törököktől fővárosát és régi határait. Most pedig a magyar fegyverek oltalma alatt vonult be az Örök Városba négyéves fogsága után népének nagy ujjongása közt VII. Pius

 – írta Kuhár Flóris vallástörténész pap. A pápa emlékül egy, ma a bécsi fegyvertárban őrzött zászlót adományozott a magyar Radetzky huszárszázadnak, amelyen e felirat áll: 

Ungariae Patronae Pium comitatis ad Urbem: O felix tanto Roma sub auspicio – Boldog vagy Róma, hogy érzed a Magyarok nagyasszonya oltalmát, ki Piust a Városba kísérte

VII. Pius a Magyarok Nagyasszonya oltalma alatt való hazatérésének május 24-i napját, 1814-ben Mária, a Keresztények Segítsége ünnepévé tette.

Az „igazi” János-vitéz 

A Vatikáni Könyvtár folyosóján látható az a falfestmény, amely hűen örökíti meg Petőfi János vitézének kulcsfiguráját, az igazi János vitézt, aki a hintóban alvó didergő pápára borítja fehér huszármentéjét. Az 1844-ben íródott János vitéz szépséges elbeszélő költeményének főszereplője a való életben is legendává vált. A 250 éve, 1774. május 10-én, Ráckevén született, „jobbágyból lett, világlátott huszárkapitány”, hamar megözvegyült édesanyja második férjétől kapta a Nepomuki nevet. Azonban a nemsokára szintén meboldogult mostoha apa után, a fiatal Jánost anyai nagybátyja nevelte tovább, akinek Juliska nevű szépséges leányába rögvest bele is az ifjú. A 19 éves fiatalember 1793-ban állt be huszárnak a haza szolgálatára, amikor is minden településnek három újoncot kellett kiállítania a hevesen mozgolódó francia forradalom tól és a jakobinus diktatúrától tartó osztrák-magyar hadseregbe.   

Az „igazi” János-vitéz 

A számtalan hősies cselekedetet végrehajtó, önzetlenül védelmező, a katonai ranglétrán gyorsan emelkedő bátor fiatal húszár őrnagy - mint a mesében – bejárta Európa távoli szegleteit, megtanault németül, olaszul, s franciául is. A vitézségért ezüstsarkanytyús csizmát kapó János vitézt Ezüst Vitézségi Éremmel, az Armadia Nagykeresztjével, a szícíliai Szent György Lovagrend Aranykeresztjével, végül a pápa által adományozható legmagasabb elismeréssel a Krisztus Rend Gyémántkeresztjével jutalmazta meg a Jósors. A Krisztus Lovagrend és a Szent György Rend lovagja végrendeletében az ő szépséges, szerelmetes Juliskájára hagyta a Krisztus Rend Gyémánt csillagát, s Juliska kisfiára pedig az ezüst sarkantyús csizmáját. 

A hős János vitézt, Horváth Nepomuki Jánost szíve és az ő Iluskájával be nem teljesült szerelme élete végén hazahúzta Ráckevére, ahonnan lelke 175 évvel ezelőtt távozott a csillagok közé.

 S ahogyan a mesében lenni szokott, János, a vitéz az égben azóta is ezüstsarkantyús csizmájában, táltos lovának a nyergében, szépséges  Iluskájával az ölében azóta is rója a győzhetetlen Radetzky huszárok csillagporos útját... 

Wieber Orsolya