Nem csak dísznek vannak - kritika a 30Y és a Heaven Street Seven új lemezéről

Faragunk valamennyit az adósságunkból, és a 2012-es év végén megjelent magyar lemezek közül két, sokakat érdeklő albumot is sikerült végre meghallgatnunk. Vajon irányt ad-e a 30Y számára a Szentimentálé kitérője és jót tett-e a hosszabb kihagyás a Heaven Street Sevennek? Kritika.

30Y: Szentimentálé

Az eddig lépésről-lépésre építkező 30Y karrierje mostanáig különösebb bukkanók nélkül haladt előre: az együttes lemezei fokozatosan egyre nagyobb közönséget szólítottak meg, és a fejlődés is észrevehető volt. Igaz, a két évvel ezelőtti Városember lemez hallatán már az volt az érzésem, hogy oké, nem rossz lemez, de ezúttal "nem sikerült annyi újat hozzáadni a zenekarról kialakult képhez, mint legutóbb". És hogy nem voltam egyedül, azt igazolja Beck László "Zaza" dobos is, aki a Quartnak adott interjújában azt mondta nemrég, hogy van pár dal azon a lemezen, amelyeknél "lehetne kijjebb tolni a határokat". Vagyis az együttes eljutott karrierje első komolyabb fordulópontjához, amikor úgy érezte, itt most valami más kell.

A 30Y szerencséjére azonban nem csak egy trükköt ismer: hosszú évek óta létezik az együttesnek egy másik arca, melyet azonban csak speciális koncerteken láthatott a közönség. Ezek a csendes, akusztikus, bensőséges hangvételű Szentimentálé koncertek, melyek élesen szembeállíthatók a rockos alapprodukcióval, és melyeken azért az évek során összegyűlt egy sereg dal, amit eddig nem rögzített a zenekar. Most, a megfelelő pillanatban tehát azonnal bevethető lett a Szentimentálé: Beck Zoltánék végre felvették az évek óta játszott dalokat, melyek közül volt, ami a stúdióban új ruhát is kapott, és kicsit megváltozott a közönség által ismert változathoz képest.

Az első benyomásom az volt, hogy - én nem láttam egy Szentimentálé koncertet sem - ezek a dalok legalább olyan jól állnak az együttesnek, mint a "rendes" rockdalok. Sőt ha a Városember "zúzós" számaira gondolok, azoknál helyenként már azt éreztem, hogy leginkább az illendőség kedvéért kerültek oda. Itt viszont nincsenek üresjáratok, töltelékszámok, hanem dalok, amelyeknek mind megvan a saját történetük, és ez még úgy is igaz, hogy azért elég egyenetlen az album - főleg az a 28 számos verzió, amit én hallottam. Ha azonban a 28 számot lerövidítjük a 15 számos CD-kiadásra, már közelebb kerülünk egy jó poplemezhez. Fontos, hogy nem akusztikus gitáros, lassú balladák hallhatók csak a lemezen, hanem mind stílusban, mind tempóban változatos az anyag, nem is beszélve a hangszerelésről, melyek néha még az Eels érettebb dalaira is emlékeztetnek, ami kétségtelenül jó dolog. Sőt, ha lehet ilyet mondani, a hangszeres részek sokszor legalább olyan fontos alkotóelemei a számoknak, mint Beck Zoltán még mindig megosztó éneke, és nem csak dísznek vannak ott.

A lemez remekül indul, talán túlzottan is jól, hiszen az Öltöztetnéd megint és a fúvósokkal színezett Egypár tempós és kifejezetten direkt popszámok, az utánuk következő Cipeld helyettem pedig a legszebb szám a lemezen, aminek groteszk bájt ad a lágy kíséret mellett elismételt "úgyhogy cipeld helyettem hazáig, geci" sor. Innentől kezdve azonban már nem marad ilyen egységes a lemez, és az olyan hangulatos számok közé, mint a tücsökciripeléssel színezett 6 milliárd vagy a fúvósokkal megszépített Elrobog, becsúszik pár unalmasabb, túlságosan is ugyanolyan szám, melyek kicsit önismétlő hatást keltenek. Ezek között már akad olyan lassú, hangszerelésében is puritán dal, amiktől tartani szoktam, ha meghallgatok egy "akusztikusabb, intimebb" számokból álló lemezt, és amikor elindul ezután a blokk után az együttes egyik első régi száma, az Egy perccel tovább átdolgozása, az felüdülésként hat. Ilyenkor jó visszatenni a lemezt az elejére, mert az a példa rá, hogy ebben a koncepcióban azért több van. A lényeg az, hogy a lemez fokozatos kifulladása ellenére is a pozitívumok vannak túlsúlyban, és én abszolút látnék fantáziát abban, ha a 30Y abba a könnyedebb, szellemesebb és szórakoztatóbb irányba indulna tovább, amit itt a lemez elején villant fel. (B)

Heaven Street Seven: Felkeltem a reggelt

A Heaven Street Sevennek is megvolt a maga nehéz időszaka: a 2006-os Tudom, hogy szeretsz titokban albumot követően megtorpant kissé a zenekar, amely előbb a lemez angol nyelvű verziójával jelentkezett, majd egy évvel később megjelent a HS7 karrierjének talán legmegosztóbb lemeze, a Tövisházi Ambrus produceri közreműködésével felvett Jazz. Erről Szűcs Krisztián is azt mondta nemrég, hogy kicsit kapkodós lett, voltak rajta félig végigvitt elképzelések, a szövegekben pedig túlságosan is "közéleti" problémákra fektette a hangsúlyt, amikor neki a személyesebb szövegek állnak jobban. Ezt követően négy évig nem is jelent meg új HS7-lemez, ami - különösen magyar viszonylatban - elég hosszú időszak, noha közben a zenekar nem állt le: 2010-ben koncerttel és válogatáslemezzel ünnepelték az együttes 15. születésnapját, és voltak ugyan elszórva új dalok, de az igazi lemezre mostanáig várni kellett.

A már említett interjúban Szűcs Krisztián arról is beszélt, hogy egyrészt újfajta munkamódszerrel dolgoztak, másrészt kicsit hátrébb szorult a gitár, néhány számban pedig a billentyűsök és az őket kezelő Takács Zoltán "Jappán" vitték a prímet. Ez utóbbi azonban csak a lemez második felében lesz feltűnő, addig nagyjából azt a Heaven Street Sevent halljuk, amelyet ismerünk. Ami egyértelmű különbség a Jazz lemezhez képest, az az, hogy nincs az a szerteágazó, harsány eklekticizmus, amely azt a lemezt áthatotta: itt még az elektropopos hatások ellenére is egységesebb a hangzás. Sőt vannak slágerek is, olyanok is, amilyenekkel talán a Tudom, hogy szeretsz titokban óta adós a zenekar. Erre a legjobb példa a Nem elég, amelynek végre olyan refrénje van, hogy az egy hallgatás után is ottmarad, és tényleg hallatszik is rajta, hogy nem próbateremben összeerőlködött szerzemény, hanem egy ihletett pillanatban megfogant dal - külön szép, hogy minderre Szűcs szerint a 2-es villamoson került sor.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a többi szám erőlködés eredménye lenne, sőt. Az elektropopos számok is könnyedén belesimulnak a lemezbe, közülük a sötéten elegáns Zselé a legjobb, míg a legmeglepőbb a Faun, amelyben van egyrészt egy ellenállhatatlan kilencvenes évekbeli alternatív fíling, másrészt pedig egy olyan refrén, amelyre a hatvanas évek Omega-slágereit író, húszéves Presser Pici is büszke lenne. Ha ezek képviselik a legszokatlanabb HS7-dalokat, akkor említsük meg a másik végletet, a generikus magyar alterslágernek is nevezhető Gesztenyefák alattot - ebben még egy pillanatra össze is ér a 30Y és a Heaven Street Seven zenei világa. De különösebb gond ezzel sincs - ha már mindenáron keresnénk ilyet, akkor az utolsó előtti dalt, a kissé nyögvenyelős 974-et említeném, ám addigra már épp eleget hallhattunk ahhoz, hogy a pozitív összképet ne tudja elrontani.

Az együttest még jóval korábban itt a Quarton egyszer úgy emlegettük, mint a "sokadik lemezénél tartó, öregecske zenét játszó, részben tisztes családapákból álló" HS7-et, amelyről a legtöbb jó, amit el lehet mondani, az az, hogy "kellően összecsiszolt és profi". Szerencsére ezen a lemezen ez utóbbit jó értelemben lehet használni, miközben az is érződik, hogy az együttes nem akar őrülten divatos lenni - még az elektropopos részek is leginkább olyan zenei időszakokat idéznek, melyeket a tagok is fiatalként éltek meg. Az együttes nem próbál úgy csinálni, mintha megkerülhetetlenül fontos zenekar lenne, és a Jazzel ellentétben most tisztában van a saját korlátaival is. Persze a bőréből sem bújt ki: addig nem bírta a Heaven Street Sevent, most sem fogja feltétlenül megszeretni, ám ez a lemez nemcsak, hogy hozza azt a szintet, amit egy csaknem húsz éve a pályán lévő zenekartól elvárhatunk, de még kicsit talán többet is ad annál. (B)