Nem akarnak nagypályán játszani - a Strokes új albuma

Meglepően rövid idő alatt készítette el ötödik albumát a gitárzenét az elmúlt évtizedben újra divatossá tevő The Strokes. A New York-i együttes tagjainak újra van kedvük a közös zenéléshez, de kérdés, hogy újra a legfontosabb zenekarok közé kerülnek-e.

The StrokesRCA2013

Amikor a Strokes 2011 tavaszán öt év után végre új lemezt jelentetett meg, csupa rossz hír előzte meg azt: feszültségekről, veszekedésekről írt a sajtó, meg hogy Julian Casablancas emailben küldte csak el a saját részét és nem is vett részt a közös stúdiózásokon. Maguk a tagok sem tűntek túl lelkesnek, és úgy tűnt, hogy ők maguk sem elégedettek teljesen az eredménnyel. Szóval nagyon rosszak voltak az előjelek, ám az ezek alapján várt széteső, unott, ötlettelen album helyett egy meglepően friss és jó dalokat tartalmazó lemez lett az Angles. A hibátlantól persze messze volt, de az ilyen ínséges időkben pár remekbeszabott számnak is örülni tud az ember, mint amilyen a Machu Picchu vagy a Life Is Simple In The Moonlight volt.

Ellenben a mostani előtt úgy tűnt, minden szuper: a tagok még az Anglesről lemaradt dalokkal kezdték meg a munkát, aztán még írtak hozzá párat. A stúdiózásban is részt vett mindenki, így Casablancas is, és a gitáros Nick Valensi is visszarepült New Yorkba Los Angelesből. Ráadásul az új lemez komolyabb beharangozás nélkül jelent meg, amit csak azért fontos megemlíteni, mert a zenekar sikerét elég sokan magyarázták a marketinggel. Persze ez már bő egy évtizeddel ezelőtt történt, azóta a Strokes tagjai is kinőtték/hízták az egykor oly divatos gönceiket, és már nem igazán akarják megmenteni a rockzenét (bár még mindig igenis cool pasik!). Azt már az Angles is bizonyította, hogy kellő távolságban maguk mögött hagyták az egykor oly sikeres Is This It receptjét a modernizált garázsrock és New York-i punkrockos utalásaikkal, a Comedown Machine viszont még kevesebbet mutat a gitárgyalulós korai Strokesból.

Vannak még ugyan tempós, rockos számok ezen a lemezen is, nem is rosszak (lásd 50/50), de legalább ugyanannyi dal tűnik Casablancas Phrazes For The Young című szólóalbuma folytatásának a maga minimál szintipopos hangzásával. Ez a Strokes lazább, érettebb és könnyedebb zenekar, amely már jó ideje a nyolcvanas évek funkosan odaszúró gitárjai, szintihangjai és elegánsan slágeres dallamai iránt érez ellenállhatatlan vonzalmat, melynek a lemezein sem átall hangot adni. A One Way Triggerről könnyen juthat eszünkbe az A-Ha és a Take On Me a szintifutamról, a Welcome To Japan ritmusszekciójáról meg a Duran Duran - egyébként ezek a lemez legerősebb számai között vannak. Bravúros még a Partners In Crime merész refrénje és a régi Strokest idéző All The Time, a nyitó Tap Out verzéje pedig még a Drive filmzenelemezére is felférne, itt Casablancas falzettjére alig lehet ráismerni.

Aki azonban hallotta az Angles lemezt, azoknak ez az irány azért már ismerős lehet, ugyanazokat a határokat tolja a Comedown Machine-en még tovább a Strokes. Éppen ezért ezek a jó számok sem ütnek akkorát, mint amilyen meglepetést jelentettek annak idején az Angles legjobb dalai. A tagok is mintha megelégednének már a rafinált, ügyes kis popdalokkal, és nem akarnak nagypályán játszani - és egyben bele is nyugszanak abba, hogy az előző évtizeddel ellentétben a Strokes már nem számít olyan fontos zenekarnak. A szélsőségek hiányából is következik, hogy ez az album egységesebb az előzőnél, ettől még itt is azt érzem, hogy a lemez a második felére leül kicsit, helyenként pedig tényleg olyan, mintha Casablancas szólólemeze lenne. De ezek nem igazi problémák, maximum csak akkor, ha még mindig azt várnánk el a Strokestól, hogy újra hódítsa meg a világot. Azt nem fogja, viszont ha kétévente ilyen élvezetes lemezeket jelentet meg továbbra is, nem sok kifogásunk lehet. Pláne, ha még ők is szeretik csinálni. B