Megfordult velem a világ - Kate Nash új albuma

Hol van már a Foundationst éneklő, bájos Kate Nash? Az énekesnő harmadik albumára úgy tűnik, felnőtt, melynek jeleként maga mögött hagyta a cukormázas indie popot, és előszedte a garázsból a porosodó gitárokat.

Kate NashHave 10p Records2013

Kate Nash a kezdetek óta rebellis személyiség, akinek ezt az oldalát kiadójának sokáig sikerült viszonylag visszafognia. Szövegeiből mégis hol nyíltan, hol burkoltan kiolvashatóak voltak az a gondolatok, amelyek jó alapot szolgáltatnának a gender studies témakörben kutatóknak. Nem véletlen állították párhuzamba őt Lily Allennel sem, ugyanazt a popos, de öntudatos feminin énekes-dalszerző hagyományt követték, amely mégis eladhatóvá tette őket a széles közönség számára. Nash bemutatkozó albuma, a húzódal Foundationsnek köszönhetően a brit lemezeladási listák első helyéig jutott, és világszerte népszerűvé tette az énekesnőt. Ugyan a 2010-es My Best Friend Is You csak szerényebb kereskedelmi sikert tudott elkönyvelni, a kritikusok mégis viszonylag lelkesen írtak róla.

A "jókislány"-szerepét végül a Girl Talk készületei közben unta meg Nash, amikor kiadója ki akarta vetetni a punkos elemeket legújabb dalaiból. A konfliktus eredménye természetesen szakítás lett, új lemezét pedig már saját kiadójánál jelentette meg. Időközben London is szűk lett számára, ezért átköltözött Los Angelesbe, ahol, ha csak a Fidlar tavalyi garázsrockos, punkos albumát vesszük alapul, mostanság más szelek fújnak, mint a tinglitangli angol fővárosban.

A punk lázadó szelleme pedig tökéletes táptalajul szolgált elképzeléseihez: feminista gondolatai továbbterjesztéséhez (All Talk) és a tipikus női szerepekből való kitörési vágyának megfogalmazásához. Szövegei továbbra is rettentő személyesek maradtak, a megszokott párkapcsolati problémák mellett már a halál (Oh) is felfedezhető bennük. A Girl Talk azonban sajnos nem egy punk album, inkább csak egy kísérlet, ami az szeretne lenni. Ahol azonban olyan nevek merülnek fel hatásként, mint a Hole (a Sistert mintha maga Courtney Love "énekelné"), a Bikini Kill vagy a Dum Dum Girls, ott várhatóan több szerepe lesz a zajosságnak, mint a Regina Spektor-féle zongorás balladák letisztultságának.

Ugyan a kezdő Part Heart a maga monotonitásával még az életuntak himnusza lehetne, az album jó része gyorsabb tempójú dalokból áll. Kate Nash tehát megpróbált punk lenni (sokszor azt se tudta eldönteni üvöltözzön vagy énekeljen), de sajnos nem tudta levetkőzni magáról pop-énjét, pedig milyen jól tette volna. Mindössze három dal maradt három perces játékidőn belül, a többi bármennyire szeretne lendületes maradni, a végére túlszőtté vált. Abból a háromból viszont kettő, a Tarantino-film után elnevezett Death Proof, melyben rockabilly és surf rock elemek keverednek, valamint az OMYGOD! a maga dallamos, vágyakozó refrénjével, amely finoman becsempészi a képbe a hatvanas évek olyan vokális csajegyütteseit is, mint a Supremes, telitalálat.

A Girl Talknak bár megvannak a maga mély- és csúcspontjai, utóbbiak sajnos nem elég jók, hogy hátukon vigyék az album többi részét. A Rap For Rejection (igen, tényleg rappel próbálkozik) feminista kiállása és az utolsó három szám nyugodtsága például áthúzzák a lemez teljes hangulatát. Ami pedig a hollywoodi filmbe beillő Lullaby For an Insomniacot illeti, hat éve még biztosan nem zavart volna minket, most mégis azt kívánjuk, bár a kukában landolt volna. És, ha az énekesnő ezt is megteszi, akkor most biztosan nem mondanánk Kate Nash punk-énjére, hogy csak a 17. Madonnája a gondolkodó embernek. C+