Bajnokok vagyunk az elhallgatásban

Tóth Krisztina író, költő

Huszonöt év telt el a rendszerváltás óta, 25 éve jelent meg az első kötete. Úgy döntött, hogy 25 elbeszéléssel ünnepli meg ezt a negyedszázadot. Az új kötet heteken belül kerül a könyvesboltokba Pillanatragasztó címmel. Tóth Krisztinával nyolcadik kerületi lakásának miniatűr kertjében beszélgettünk a takarítás és az írás összefüggéseiről, a kényszerből végzett munka gyilkos hatásáról, a rózsaszín szalag mögött táncikáló költőnőkről és a közép-európai humorról, amely összeköt.

Nem beszéltünk viszont a Tereskovával való pengeváltásáról, mert ehhez Tóth Krisztinának csupán annyi hozzáfűznivalója volt: „Szakmai vitákat szívesen folytatok, de színvonaltalan dolgokban nem veszek részt. Én író vagyok.”

Kérte, hogy korán jöjjek, hogy az interjú ne szabdalja szét a napját. Ez azt jelenti, hogy nagyon fegyelmezett napirend szerint él?

Inkább azt jelenti, hogy nehezen tudok gazdálkodni az időmmel. Nagyon át kell gondolnom, hogyan osztom be a napot, különösen, ha határidős munkáim vannak. Reggel a gyerekek elmennek bölcsődébe, iskolába, és fél négy, négy körül érnek haza. Ennyi az én munkaidőm. Közben pedig a háztartást is működtetni kell, ami – lássuk be – nem olyan egyszerű feladat.

Nagyon át kell gondolnom, hogyan osztom be a napot Fotó: Bielik István - Origo

Van egy napi penzum, amit kiszabott magára, és amitől akkor sem tér el, ha a feje tetejére áll a háztartás?

Dehogy, nincs ilyen. Szerintem egy nő, ha családja van, képtelen ilyesmit megvalósítani. Nem azért, mert fegyelmezetlen vagyok, hanem mert egyszerűen egy család nem úgy működik, hogy anya reggel leül, és X óráig nem kel fel az íróasztala mellől. Mindig közbejön valami. Be kell szerezni a vacsoráravalót, intézkedni kell valamilyen ügyben… jó, ha délre eljutok odáig, hogy nekiüljek írni. Az is fontos számomra, hogy legyen legalább 4-5 óra egyben, amikor nem kell másra figyelnem, nem kell kiugrálni a munkából. Ilyen pedig tényleg ritkán adódik.

Akár hetek is eltelhetnek írás nélkül?

Hetek? Hónapok! Ezen a nyáron szinte egyáltalán nem tudtam írni.

De nem egy könyv írása közben kellett kényszerpihenőt tartani, hanem két könyv között

Igen, most adtam le egy könyvet, de folyamatosan vannak ötleteim. Régimódi, cédulázós típus vagyok, nem gépbe, hanem papírcetlikre jegyzetelek. Az ötletekre pedig vigyázni kell. Az a tapasztalatom, hogyha túl sokáig őrizgetem őket, érvényüket vesztik. Sokszor előfordult, hogy mire oda jutottam, hogy elővegyem a cédulát a jó kis ötletemmel, már nem tudtam vele mit kezdeni. Szóval résen kell lenni, az ötletek nem várnak örökké az íróra.

Fejben is tud írni vagy muszáj asztalhoz ülnie?

Fejben is írok, persze. De írás közben mindig módosul, amit elképzeltem. Nincs olyan, hogy egy történet arra kanyarodik, amerre én kitaláltam. Nem lineárisan írok, nem A pontból haladok B pontba. Kis szigeteket írok, amelyek előbb-utóbb összetalálkoznak, és egységes szövegfelületet alkotnak. Mindig azt a szigetet veszem elő, azon dolgozom, amelyik az adott pillanatban a legizgalmasabb számomra.

Fejben is írok, persze Fotó: Bielik István - Origo

Sok év kihagyással lett másodszor is anya. Hány év korkülönbség van a gyerekek között?

Tizennégy.

Milyen érzés? Olyan, mint egy újjászületés? Mintha kapott volna egy második lehetőséget?

Igen, de ugyanakkor testi érzetekben nagyon hasonló. Hihetetlen gyorsan visszajöttek ugyanazok az érzések és mozdulatok. A különbség abban jelentkezik, hogy fizikailag azért fáradékonyabb vagyok.

A kritikusok szerint a legutóbbi könyve, az Akvárium szinte elviselhetetlenül nyomasztó, pesszimista világképet sugall.

Szerintem egyáltalán nem olyan nyomasztó!

De az utóbbi időben készült interjúiban is elég reménytelen képet fest a magyar társadalom helyzetéről. A gyerekszülés viszont alapvetően optimista vállalkozás.

Ezek különböző dolgok, szerintem. Az, hogy az ember megfigyelőként hogyan érzékeli a környező világot, hogy esetleg nincs mindenről pozitív benyomása, az független attól, ahogyan a saját életét próbálja meg építeni és rendezni. Nekem a magánéletem minden szempontból ’magán élet’, ahová visszavonulok, ahol tökéletes elzártságban és biztonságban vagyok a családommal.

Nekem a magánéletem minden szempontból ’magán élet’ Fotó: Bielik István - Origo

Csakhogy a gyerek előbb-utóbb kikerül ebből a zárt, biztonságos burokból.

Igyekszünk olyan érzelmi biztonságban nevelni, hogy ez később felvértezze őt a világ negatív hatásai ellen. Nagyon remélem, hogy sikerül. Mindent megteszünk, hogy így legyen.

A szövegeit olvasva az az érzésem, hogy nem hisz a boldog gyerekkor mítoszában.

Szerintem gyereknek lenni egyáltalán nem könnyű. Macedóniában volt könyvbemutatóm nemrégiben, Szkopjéban. Utána elmenetem egy fesztiválra, ahol egy izraeli írónő beszélt az irodalomról. Nagyon szépnek és pontosnak találtam, amit mondott: minden ház udvarán gyerekek játszanak, de minden udvar fölött van egy csukott ablak, amely mögött egy gyerek áll, aki a többieket nézi. Na, ő lesz a költő.

Nagyon örültem, amikor Vekerdy Tamás szövegét olvastam azokról a gyerekekről, akik mindig a fal mellett ülnek, és nem vesznek részt a többiek játékaiban és játszmáiban. Ezt nagyon nehezen tolerálja az iskola, a közösség. Nem szeretik azokat, akik szemlélődnek. Már az óvó nénik is kényszeresen be akarják vonni az ilyen gyerekeket a tevékenységekbe. Egyszerűen nem hagyják békén őket. Úgyhogy nekem annyival könnyebb a felnőttkor, hogy most már megértette a környezetem, hogy nekem az a foglalkozásom, hogy a többieket figyeljem, és végre békén hagynak.

A visszahúzódást, szemlélődést nem a rossz tapasztalatok miatt választja egy gyerek?

Nem vagyok ebben biztos. Szerintem vannak alkati sajátosságok. Van olyan, hogy valaki jobban szereti figyelni, mi zajlik körülötte, minthogy maga alakítsa a folyamatokat. Nekem ténylegesen nagy örömet okoz a szemlélődés, viszont rendkívül fáraszt, ha ebből kiszakítanak. Én saját magamra is mindig távolságtartással tekintettem, mint történetre, mint alapanyagra.

Nem idegeníti el ez a szemlélet az embert önmagától? Nem teszi lehetetlenné az élet spontán megélését?

Ez érdekes kérdés. Ismertem olyan fotóst, aki a legváratlanabb pillanatokban is azt tudta mondani, hogy most ne mozdulj, és elkezdett kattintgatni. Én meg úgy éreztem, hogy nincs jelen, mert a fotós szeme mindig erősebben működik, mint a helyzetben lévő lénye. De azt hiszem, hogy ezt nem lehet kettéválasztani. Talán magából az írásból fakad ez a kettősség. Amikor itthon vagyok, elsősorban a gyerekeim anyukája vagyok. Mégis, a fejemben lévő képernyőn mindig nyitva van egy ablak, mert egyszerűen képtelen vagyok becsukni.

Középiskolásként szobrászatot tanult a kisképzőben, aztán mégis magyar-történelem szakot végzett. Nem érezte elég tehetségesnek magát a képzőművészethez vagy elveszítette az érdeklődését?

Nagyon kevés tudatos döntést hoztam életemben. Csodálom azokat, akik most kezdik a pályájukat, ők egészen másképp szocializálódtak. A mi nemzedékünk nem volt ennyire céltudatos. Nem döntöttük el tizennégy évesen, hogy milyen irányra erősítünk rá, nem álltunk rá tizennyolc évesen a megfelelő pályára. Lehet, hogy voltak olyan családok, amelyek ilyen tudatosan orientálták a gyerekeiket, de általában mi tovább keresgéltünk, mint a mostani gyerekek. Én nem tudtam, mit akarok csinálni. Leginkább azt szerettem volna, ha ellehetek valami tevékenységgel, ami örömet okoz. Eleinte a rajzolás okozott örömet, később pedig az írás.

Eleinte a rajzolás okozott örömet, később pedig az írás Fotó: Bielik István - Origo

Egy ideig a kétféle tevékenységet párhuzamosan űzte. Ólomüveg-készítésből élt, és közben sorra jelentek meg a kötetei.

Mindenképp arrafelé akartam tolni az életemet, hogy valami olyasmiből kelljen megélnem, amihez közöm van. Semmiképpen nem akartam, hogy a munkám valami tőlem idegen, elvégzendő dolog legyen, mert azt gondolom, hogy az gyilkol. Én tökéletesen egy vagyok a munkámban és a magánéletemben. Elképzelhetetlen, hogy a magánéletemben töltődjek fel ahhoz, hogy el tudjam végezni azt a munkát, amihez semmi közöm. Az ember csak úgy tudja megőrizni az integritását, ha olyasmit csinál, amivel tökéletesen azonos.

Nem hiányzik a szellemi munka mellett a manuális tevékenység? Hogy az ember valami kézzel fogható dolgot hozzon létre?

De, ez nagyon fontos számomra a hétköznapokban is. A gyakorlati dolgok, a hétköznapi kis eredmények. Megfőzni egy ételt, rendezgetni a lakást, a kertet. Az, hogy vizuális típus vagyok, azt is jelenti, hogy szeretem az otthonosságot magam körül. Csak akkor tudok leülni dolgozni, ha a lakás körülbelül rendben van. Nem tudok befelé koncentrálni, ha úgy érzem, hogy a külvilág engem körbevevő része nincsen rendben. Végül is az írás is egyfajta rendrakás. Azzal, hogy átgondolom és rögzítem a világ egy szeletét, egy pillanatra azt élem meg, hogy a helyükre kerültek a dolgok.

Most éppen milyen munkától rabolom el az idejét?

Egy kiállításmegnyitóra kell szöveget írnom. Moizer Zsuzsa festő kiállítását nyitom meg a jövő héten, aki különös akvarelleket fest, sokszor a saját portréját applikálja állatokra. Az egésznek van valami furcsa, szürreális, kicsit nyomasztó hangulata. Egyébként az ő egyik festménye került a most megjelenő kötetem borítójára.

Mit lehet tudni az új könyvről?

Jövő héten kerül a nyomdába, a címe Pillanatragasztó. 25 elbeszélést gyűjtöttem össze benne, azért ennyit, mert éppen 25 éve jelent meg az első kötetem, és mert 25 éve volt a rendszerváltás. Azt gondoltam, hogy megünneplem ezt a negyedszázadot ezzel a kötettel.

Akkor ez egyfajta számadás?

A 25 év számvetésre is készteti az embert, igen. Félig-meddig gyerek voltam még, amikor 1989-ben megjelent az első könyvem, az Őszi kabátlobogás. Ma már nyilván sok mindent máshogy csinálnék. Fiatal felnőttként az ember kiszolgáltatottabb a visszajelzéseknek. Csak később tanulja meg, hogy az idő, amit alkotásra szánhat, véges. Magyarul, hogy nem élünk örökké. Ha kapunk néhány figyelmeztető jelet, akkor rájövünk, hogy nem szórhatjuk el az időnket hülyeségekre. Az írás nem olyasmi, amit el lehet odázni, hogy majd később, ha ráérek, megcsinálom.

A Pillanatragasztó szövegeit az köti össze, hogy az elmúlt 25 évben játszódnak?

Nagyon sokféle szöveg van ebben a kötetben. Sokféle szereplő bukkan fel sokféle helyszínen, sokféle közegben. Az a közös bennük, hogy mind itt élnek Magyarországon, és mégis, mintha nem ugyanazon a Magyarországon élnének. Az első történetben egy nő beszél, aki a rendszerváltáskor 25 éves, a zárótörténetben pedig egy hajléktalan fiú, aki most 25 éves. Ez a kerete a kötetnek. Az októberi könyvbemutatón Scherer Péter olvas majd fel a szövegekből. Azt gondoltam, hogy ezek a monológok nagyon illenek a Pepéhez.

Nem lesz kicsit depressziós egy-egy könyv lezárása után?

Inkább csak bizonytalanságot érzek. Keresem a műfajt, a hangot, a következő szöveg kereteit. De ismerem azt a pánikot is, amikor az ember azt érzi, hogy úristen, mi lesz most. Az Akvárium után például sokáig nem találtam a helyemet, mert tökéletesen együtt éltem a szereplőimmel, és amikor kiléptem a világukból, hirtelen nem tudtam, hol vagyok.

Apropó, Akvárium. Az előbb tiltakozott, amikor a kritikusokat emlegettem, akik a regény pesszimizmusát emelték ki.

Igen, mert szerintem nagyon sok humor és irónia van benne. A cseh fordítás és borító például tökéletesen hozta a szöveg minden regiszterét a groteszk és mulatságos árnyalatokkal együtt. A magyar, sötét borító kicsit ráerősített erre a komorabb olvasatra. A csehek a felolvasáson is nagyon jókat nevettek. Magyarországon minden könyvet beraknak egy skatulyába, pedig egy könyv mindig sokféle.

Egy könyv mindig sokféle Fotó: Bielik István - Origo

Az Akvárium szereplői alapvetően attól szenvednek, hogy nem tudnak szembenézni a múlttal, ezért újra és újra megismétlik azt. Hogy lehet kikerülni ebből a mókuskerékből egyéni és társadalmi szinten?

Szerintem minden a világos beszéddel kezdődne a családban és a társadalomban is. Hogy minél kevesebb elhallgatást görgessünk nemzedékről nemzedékre. Erről próbáltam beszélni az Oksanen-laudációban is, hogy mi bajnokok vagyunk az elhallgatásban. Tele van a múltunk kibeszéletlenséggel. Nem lehet elválasztani az egyéni történetek elhallgatását a társadalmi elkendőzéstől és elfojtástól. Én annyit tehetek ez ellen, hogy írok. Megpróbálok világosan beszélni a könyveimben.

Nem gondolja, hogy a magyar íróknak is felelősségük van ebben a kibeszéletlenségben? Nem lehet, hogy rajtuk is múlik, ha nem tudnak szélesebb rétegeket megszólítani?

Azt gondolom, hogy a kortárs magyar irodalom kiemelkedően jó. Fantasztikus művek születnek, és ne higgyük, hogy ezeknek nincsenek olvasói. Nem szeretnék azon borongani, hogy hányan olvasnak szépirodalmat, ennek nem látom értelmét. Ha nem lennék meggyőződve róla, hogy van értelme annak, amit csinálok, akkor nyilván nem csinálnám.

Magyarországon nagyjából ugyanolyan a nemek aránya az irodalomban, mint a parlamentben. Pedig Németországban vagy Skandináviában lassan több a női író, mint a férfi. Mit gondol erről?

Most jártam a strugai (Macedónia) költőtalálkozón, ahol egy nagyon híres Aranykoszorú-díjat adnak át, amelyet eddig két magyar költő kapott meg, Nagy László és Juhász Ferenc. Felsorolták az eddigi díjazottakat, és kivetítették őket egy vászonra: mindössze két nő volt a díjazottak között. Nehezen tudom elképzelni, hogy ez az arány tükrözné a nők jelenlétét az irodalomban.

Volt úgy, hogy hátrányként élte meg a nőiségét?

Amikor fiatal voltam, néha úgy éreztem, nem vesznek komolyan. Volt valami arccsipkedő leereszkedés az idősebb férfikollégákban. „Jaj de aranyos, ez is ír!”-attitűd. Ez persze mélyen bántott. Az ember a húszas évei elején a leggőgösebb. Kifejezetten sértett, ha bárki a nőt látta bennem, mert úgy éreztem, hogy ezzel egyúttal az írói képességeimet is kétségbe vonják.

Kifejezetten sértett, ha bárki a nőt látta bennem Fotó: Bielik István - Origo

Később azt éreztem, hogy a kortárs közeg sokkal jobban díjazza azt, ha a nőknek fenntartott területen, vagyis a versírásnál marad az ember. Van egy rózsaszín szalaggal körülvett terület, ahol balerina tütüben táncikálhatnak a költőnők, de abban a pillanatban, hogy kilépnek onnan, rögtön ellenállásba ütköznek.

Nem érezte úgy időnként, hogy egyszerűbb lenne fiúnak lenni?

Soha nem akartam fiú lenni. Tökéletesen jól elvoltam lányként. Nem, ez nem igaz. Pontosítok: valószínűleg akkor sem lettem volna jobban, ha fiú lettem volna. De soha nem gondoltam azt, hogy bárminek, ami velem történik, az az oka, hogy lány vagyok.

A Vonalkódnak és a Pixelnek is nagyon szép a nemzetközi utóélete. A Pixel tavaly áprilisban az egyesített osztrák-német ORF-listán az első helyen végzett. Most jelent meg macedónul, és a közeljövőben lengyelül és törökül is kiadják. Érez jelentős különbséget a magyar és a külföldi reakciók között?

Mindkét könyv esetében azt éltem meg, hogy az idegen nyelvű közegben is magukra ismernek az olvasók a történeteimben, hiszen az emberi érzelmek és a cselekmények dramaturgiája mindenütt közös. Ha sikerül valami általánosan emberit megragadni, akkor mindegy, hogy milyen országban nőtt fel valaki, érteni fogja.

Minden rétegét?

A németek vagy a franciák talán kevésbé fogékonyak arra a fajta humorra, iróniára, ami a magyar irodalomra annyira jellemző, és amit én is a sajátomnak érzek. Ez mégiscsak valami közép-európai sajátosság. A csehekkel és a lengyelekkel úgy működünk, mint az elmegyógyintézetben az ápoltak, akik megszámozták a vicceket, és egy idő után elég annyit mondani, hogy három, és mindenki fetreng a röhögéstől. Ezt csak olyan emberekkel élhetjük át, akik hasonló történelmi körülmények között szocializálódtak.