Kis Róka Csaba szerint az ember nem rózsaillatú kisbaba, hanem alapvetően agresszív lény. Régebbi festményein szakállas férfialakok közösülnek, de mostanában inkább gyerekeket fest. Interjú.

  • A puszták népének fiai és anális újjászületés a köztársaság kutyája által, ez Kis Róka Csaba egyik festményének a címe.
  • A festő 2007-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mestere Kósa János és Nagy Gábor voltak. 2008-ban Derkovits Gyula ösztöndíjat kapott.
  • Szerinte a horrort nem ő festi a képre, hanem a néző akarja látni. Festőként az ember érdekli.
  • Az az ember, akinek szerinte állandó tulajdonsága az agresszió.
  • Inkább hívőnek vallja magát, mint ateistának.
  • Együtt ebédelt Kádár Jánossal, igaz, 4 éves volt akkor.

Aki látott már Kis Róka Csaba-festményt, nem felejti el könnyen. A Székesfehérváron ’81-ben született festő az utóbbi tizenöt évben semmihez sem hasonlítható, egyedülállóan bizarr stílust hozott létre a romantika és barokk festészeti technikák és horrorisztikus témák összekeveréséből, amit jellegzetesen magyar tárgyi világgal egészített ki.

A szakállas férfialakok csoportképein huszárok közösülnek egymással vagy éppen farkasokkal, máshol élőhalottnak tűnő magányos betyárok falatoznak önmagukból.

A festmények tele vannak olyan szadista kínzásokkal, végtagcsonkolásokkal, erőszakos szexuális aktusokkal, hatalmas merev falloszokkal, amelyek egyszerre sokkolóak és parodisztikusak, és így utánozhatatlanul egyensúlyoznak a katartikus drámaiság és a groteszk humor közötti vékony határvonalon.

Képei a katartikus drámaiság és a groteszk humor közötti vékony határvonalon egyensúlyoznakForrás: Kis Róka Csaba

Az acb Galéria művésze tavaly állított ki Svájcban, Hollandiában, idén Londonban, legújabb tárlata a napokban zárt be a Trafó Galériában Budapesten Weltschmerz, vagyis Világfájdalom címmel.

Az absztrakt térbe helyezett portrékból álló tárlattal Kis Róka festészete a lehető legtávolabb került a bizarr humortól, a felforgató paródiától és ironikus festészeti idézetektől, a világfájdalom itt valóban mély, nem dühös, hanem együtt érző szomorúság az ember sorsa felett.

A festővel erről a sorsról, a provokáció unalmáról és a disznóölés erőszakosságáról beszélgettünk műtermében.

Kis Róka Csaba festészeti stílusa semmihez sem hasonlíthatóFotó: Marton Szilvia

Mit szólnál, ha azt mondanám a képeidre, hogy ízléstelenek?

Azt, hogy ez nézőpont kérdése. Én már csak azért sem tartom ízléstelennek őket, mert sehol nem festek anatómiailag pontosan. Tehát amit a néző lát, azt ő akarja látni. Például azon a képen (odamutat egy nagyobb festményre, amin egy emberi torzószerű vöröses forma van) látsz belet vagy izomzatot? A horrort nem én festem a képre, hanem a néző látja bele, ez az izgalmas az absztrakcióban. Persze a vörös szín nagyon meghatározó.

Szerintem egyébként nem ízléstelenek. Illetve néha azok, de ez fontos és jelentéses vonásuk.

Szerintem egy festménynek nem kell ízlésesnek lennie.

Azért kérdeztem, mert a képeid provokatívak, előszeretettel élnek a megbotránkoztatás, az undor, a sokkolás hatáselemeivel. Előfordul, hogy beszélgetsz olyan nézőkkel, akik kiakadtak rajtuk?

Persze. Nem célom senkit meggyőzni a szempontjaimról, csak elmondom, hogyan gondolkozom, miért olyan a kép, amilyen. Van, aki ezek után elgondolkozik azon, hogy talán tényleg nem vagyunk mi emberek olyan rózsaillatú kisbabák. Az emberi faj baromira nem cuki. Másokkal és önmagunkkal is elég ocsmányul tudunk bánni. Festőként engem elsősorban az ember mint olyan érdekel.

A horrort nem én festem a képre, hanem a néző látja beleForrás: Kis Róka Csaba

Ha jól értem, olyan képet akarsz alkotni, ami kiszúrja a szemet, meghökkent és hátrahőkölésre késztet.

Egyik festő sem akarja, hogy a munkája belesimuljon a közegbe. Valakinek ez sikerül, valakinek nem. Egy fiatal festő vagy elkezd mintákat követni vagy saját maga talál ki valami újat. Ez a nehezebb. A mesterem Kósa János mondta: nem érdemes iskolákat követni, mert az már múlt. Új egyéni stílust kitalálni sok szenvedéssel jár, de aki dudás akar lenni…

Te mintha tényleg alászálltál volna a pokolba. A régebbi képeiden rengeteg erőszak van, és ez sokszor olyan jellegzetesen magyar attribútumokkal vegyül, mint egy huszárruha. Ez a brutális agresszió a képeiden általános érvényű, vagy a magyar társadalom jellegzetessége?

Szerintem az ember alapvetően agresszív. Nem hiszem, hogy a Magyarországon élő emberek agresszívebbek lennének, mint mások. Zordabbak az biztos, és komorabbak, mint mondjuk Hollandiában vagy Angliában. De ha valaki keres hatvanezer forintot, amiből albérletet is kell fizetnie, akkor mitől legyen vidám?

Szeretsz itt élni?

Nekem tetszik Budapest, tök jó város. Kiköltöztem nyolc hónapra Hollandiába, de nem akartam ott maradni.

Itthon a szakmai fogadtatás pozitív volt, sok érdekes értelmezés születettForrás: Kis Róka Csaba

A festészeted ugyanúgy hat külföldön is?

Igen. Itthon a szakmai fogadtatás pozitív volt, sok érdekes értelmezés született. Az első komolyabb külföldi kiállításon, amin szerepeltem, a 2010-es Liverpooli Biennálé volt. A biennálé katalógusában ugyanúgy értelmezték a képeimet, mint itthon. De visszatérve a régebbi munkáimon szereplő attribútumokra: az olyan klasszikus magyar tárgyakat, mint a huszárcsákó vagy a hajdúk kalapja más korból származó tárgyakkal, atlétatrikóval és piros tornanadrággal, gyerekkorom ismert kellékeivel mixeltem össze. A képeken soha nem konkrét korok jelentek meg.

A tudatos provokáció a kezdetektől része a festészetednek?

A provokáció belső igény eredménye volt. Azt szerettem volna, hogy ne legyek olyan, mint a többiek. Egy basszusgitárostól megkérdezték nemrég, hogy miért kezdett basszusgitározni, amire annyit mondott: nem akartam olyan lenni, mint azok, és a gitárosok felé intett. Lehet, hogy ezért is basszusgitározom.

Nem akartam tucatfestő lenni, de a főiskolán még fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.

Időnként elkaptam egy szálat, abból tudtam festeni tizenöt képet, aztán kifújt. Sok mindent kipróbáltam, és ez sok belső vívódással járt.

"Nem akartam tucatfestő lenni"Fotó: Marton Szilvia

Hogyan találtad meg végül a saját stílusodat?

Az első ilyen bizarr, horrorisztikus képemet egy éves készülés előzte meg. Rákényszerítettem magam, hogy egyfolytában rajzoljak. Például a zötykölődő vonaton a zötykölődést is beleépítettem a rajzba, aztán kinéztem az ablakon, láttam egy graffitit, és azt is lerajzoltam. Így jött a péniszmotívum. Az utcán a falra festett fasz olyan, mint egy vizuális káromkodás.

Tök szar, hogy sétálsz és óriási faszokat látsz mindenhol, ez olyan mintha valaki minden ok nélkül azt mondaná neked, hogy a kurva anyád. Engem az érdekelt, hogy lehet-e kezdeni valamit festészetileg a vizuális trágársággal. 25 éves korom körül fokozatosan alakult ki egy jól behatárolható motívumkészlet, amiből aztán tudtam dolgozni.

Engem az érdekelt, hogy lehet-e kezdeni valamit festészetileg a vizuális trágársággalForrás: Kis Róka Csaba

Milyen érzés volt, amikor az első ilyen képet megfestetted?

Ránéztem a képre és megborzongtam. Azt nem tudtam, hogy jó-e az, amit csináltam, csak éreztem, hogy ez az út, ilyen képeket szeretnék látni. Abba bele se gondoltam, hogy ez provokatív festészet lesz.

Milyenek voltak az első reakciók? Azért nyilván kiverte a biztosítékot sok helyen.

Örültem neki, hogy kiveri a biztosítékot. A mesterem azt mondta: „Bazdmeg Róka, ez kurva jó, csak éhen fogsz dögleni.” Az évfolyamtársaim azt gondolták, hogy megőrültem, kérdezték, mi bajom van, hogy ilyeneket festek. Örültem neki, hogy beszélnek a képekről. Jó, hogy a provokáció miatt beszélnek a festményekről, de nem ez az elsődleges cél. Az én célom az, hogy olyan képet fessek, ami számomra kielégítő, olyan képet, amit látni szeretnék.

Az én célom az, hogy olyan képet fessek, ami számomra kielégítő, olyan képet, amit látni szeretnékForrás:Kis Róka Csaba

Megélsz ezekből a képekből? Mennyit adsz el?

Oda kell figyelni, mert mindig változó, hogy mennyit vesznek, de megélek. Tanítok is egy rajziskolában heti két délutánt. Ezt szerelemből csinálom hat éve.

Szerintem az a veszélye a festészetednek, hogy a sok bizarr, sokkoló motívum nem feltétlen segíti a befogadóban a súlyos témák végiggondolását, mert megkönnyítik az azonnali elutasítást. Ránéz és azt mondja: beteg művészet, blöff, provokáció, és elsétál.

Rám ez egyre kevésbé igaz. Az utóbbi években tudatosan kiszélesítettem a festészetem horizontját. Ha tovább folytatom a bizarr, groteszk, parodisztikus motívumok halmozását az már nem egyéni és bizarr lett volna, hanem olyan cuki, mint például Tim Burton világa. Börtönné vált volna ez a stílus, és nem akartam jópofa festő lenni. Olyan, aki humoros is, meg oda is szól egy kicsit. Ez túl egyszerű.

A képeiden eddig csak férfiakat láttam. Festettél az utóbbi években női alakot?

Nem. A levágott karú női figuráknak teljesen más tartalma lenne. Így sokkal általánosabb a jelentés, jobban vonatkozik általános értelemben az emberre.

Miért ne lehetne a női alakkal is általános érvényű a kép?

Ezeket a képeket nem lehet női alakokkal megfesteni, mert például egy nő nem tud megerőszakolni egy másik nőt, maximum felcsatolt eszközzel. Erőszakos szexet nem tudnék megfesteni női alakokkal. És amúgy is a populáris kultúrában sokkal több sötét gondolat tartozik a férfiassághoz, a férfi szexualitáshoz.

Messziről el akarod kerülni a szépséget.

Birkás Ákos egyik képén két férfi öleli át egymást, olyan mozdulattal, mint két egymást üdvözlő angyal egy freskón, csak ők kapucnis pulcsiban vannak. Megkérdezték tőle, hogy miért nem egy férfi és egy nő ölelkezik, amire azt felelte, hogy az már giccs lenne. Az festészetileg túl ismerős, túl egyértelmű. Valahol nálam is így működik. És hát minek is festenék meg egy nőt? Le lehet festeni egy meztelen nőt, lesz egy baromi jó, nagyon szép festmény, de mi van akkor? Ez engem nem érdekel.

Egy kép a Weltschmerz, vagyis Világfájdalom című tárlatrólForrás: Kis Róka Csaba

A mostani, Világfájdalom című kiállításodon gyerekeket látunk a képeken.

Egy kilátástalan hangulatot akartam megmutatni. Banális, de a gyerekekben látjuk a jövőt. Azt gondoljuk, majd ők megcsinálják, majd nekik jobb lesz, nekünk azért érdemes dolgozni, hogy ők jobban boldoguljanak. A képekkel ablakokat nyitok a falon, amin - szimbolikus képzőművészeti eszközökkel - abuzált gyerekek néznek le ránk, és ez azért nagyon nyomasztó, mert a jövő képzetét veszi el. El szerettem volna venni a jövőt, mert szerintem ilyen kilátástalan a hangulat most a világban és itthon is.

Mi nyomaszt itthon?

A szakmámat érintően például a Magyar Művészeti Akadémia. Teljesen aránytalanul emelték ki ennyire, egy átlagos múzeumnak pedig alig van pénze, épphogy kifizetik azokat a dolgozóikat, akik megmaradtak a leépítések után. Eszem ágában sem lenne pályázni hozzájuk, bár én a Nemzeti Kulturális Alaphoz is csak egyszer pályáztam. Az MMA a Magyar Képzőművészeti Egyetemen egyre több tanárt környékez meg, és fiatalokat is elkezdtek díjazgatni újabban. És ők elmennek és átveszik a díjat. Teljesen kigúvadt a szemem. Én nem tudnék tükörbe nézni.

"Kilátastalan a hangulat most a világban"Forrás: Kis Róka Csaba

Azt mondtad egy interjúban, hogy a világképedből kitörölhetetlen a vallás. Ez mit jelent?

Katolikus nevelést kaptam, amiben nem a katolikus az érdekes, hanem az, hogy megismerkedtem a Bibliával. Nagyszülői hatásra sokat foglalkoztam vele 6-7 éves koromban, hittanórákra is jártam. Ez később hasznomra vált, például amikor a keresztény festészetről tanultam. Ebből fakadt egyfajta spirituális érdeklődés is, és most nem az ezotériára gondolok.

Ez mennyire hatott a képeidre?

Az általam legnagyobbnak gondolt festészeti korszak a barokk. Akkor még számottevő egyházi megrendelés volt, főleg délen, így a legtöbb kép, amit szeretek, vallási témájú. Ezekben nem a vallási téma izgat, hanem a festészeti eljárások, de ettől még ez tény.

"Sose mondanám magam ateistának"Fotó: Marton Szilvia

Lehet olyan olvasata a festészetednek, hogy az a keresztény tradíció és szimbolika provokációja?

Nem akarok semmit ilyen konkrétan provokálni. Ha én incselkedek a keresztény szimbólumokkal a képeken, és csavargatom a keresztények orrát, az csak azért van, mert a vakon hívőket veszélyesnek tartom. És itt nem csak vallásról van szó.

Te ateistának vallod maga?

Azért annak nem. Franc tudja. Ez változik bennem időről-időre. De sose mondanám magam ateistának, hívőnek inkább lehetne. De a kételkedő a legjobb szó. Ebbe persze bele lehet magyarázni, hogy aki kételkedik, az hisz.

Kételkedés nélkül nincs igazi, elmélyült hit, ezt szokták mondani.

A vallása szerintem mindenkinek a magánügye, az államnak hagynia kell, hogy mindenki maga döntsön róla. De lehet, hogy a társadalmunk még annyira gyerekes, hogy nem tudunk dönteni, és elvárjuk, hogy megmondják nekünk.

Egy kilátástalan hangulatot akartam megmutatniFotó: Marton Szilvia

Lehet, hogy vicceltél, de egyszer azt mondtad, hogy együtt ebédeltél Kádár Jánossal.

Ez így volt. Négy évesen a böllér-hentes nagyapám elvitt egy vadászkastélyba, ahol le kellett ölnie egy sertést. Én a vadászokkal nézegettem, amíg nagyapám elintézte a disznót, aztán mindenki leült egy nagy hosszú asztalhoz, ahol Kádár is evett. Nem tudok ezzel mit kezdeni amúgy, elég bizarr emlék.

Nem volt ijesztő négy évesen nézni a disznóvágást a böllér nagyapával?

Tök normális volt, ne hülyéskedj. Azoknál a természeti népeknél, ahol naponta nyúznak mókust, egyszer sem borzad el a gyerek. Mi elszoktunk ettől, lehet, ma már én sem venném könnyen a disznóvágás látványát, de akkor ez normális volt. Tudtam, hogy a malac szenved és az életéért küzd, de hát azt esszük meg. Ha ez nekem traumatikus lett volna, akkor az összes, az ipari élelmiszertermelés előtt élő ősünk is kikészült volna.

De ha a disznóvágást nézzük, elvileg egyre jobban szabályozzák a megölés módját, hogy kevesebb legyen benne az erőszak.

De a vége mindenképp az, hogy megöljük az állatot. És az amúgy nem erőszak, hogy felneveljük őket azért, hogy megegyük? Nekem ezzel különösebben nincs bajom. Lehet, hogy az álltavédők meglincselnek, de aki szereti a húst, az miért ne egyen? Persze az fontos, hogy hogyan tartják az állatokat.

A vége mindenképp az, hogy megöljük az állatotForrás: Kis Róka Csaba

Az ember eredendő agresszivitásán gondolkozom, amit említettél. Sokan azt mondják, hogy kevesebb erőszak van a világban, mint ezer vagy ötszáz éve.

Gondolod?

Egy bizonyos körben legalábbis.

Jó, Európa most nyugszik, itt. De ott van Ukrajna, vagy a ’90-es években Jugoszlávia felbomlása, ezek háborúk, itt a szomszédban, és Afrikáról, a Közel-Keleteről, Ázsiáról is beszélhetnénk. Népirtások zajlanak, amiről itt be se számolnak.

Úgy érzem, zsigerből utasítasz el bármiféle fejlődéskoncepciót.

Nem hiszem, hogy van fejlődés. Ilyen téren nincs fejlődés, az agresszió permanens tulajdonsága az embernek.

Kultúrafogyasztóként is azokat műveket, élményéket keresed, amik elkerülik a jóizlést és megborzongatnak? Milyen viszonyban van a horrorral?

Szerintem kevesebb horrort nézek, mint egy átlagos korombeli. Csak azokat a horrorfilmeket szeretem, amiknek van társadalmi vonatkozás, mint például Lucio Fulci vagy George A. Romero filmjei. A rémisztgetés nem érdekel. Szeretek nem szokványos, bizarr dolgokat nézni, de az nem feltétlen horror.

Szeretek nem szokványos, bizarr dolgokat nézni, de az nem feltétlen horrorForrás: Kis Róka Csaba

Mi a benyomásod az itthoni kortárs művészeti közegről?

Egyre több világszínvonalú művész van. Nem is értem, miért nem sikerül magyar művésznek komoly nemzetközi sikert elérni mostanában, mert minőségben ugyanott vannak. Fontos, hogy sokat utazzanak a művészek, kitolják a szenzoraikat. A mai fiataloknak ez már egyre evidensebb.

Szerintem már nincs olyan, hogy egy nyugati ország kurátora azt mondaná egy magyar festő munkáira, hogy jellegzetesen kelet-európai. Kicsit uniformizálódtak a művészek, jó értelemben. Soha nincs recept arra, hogy mi válik be. Például nem lehet tudni azt sem, hogy itthon én hogyan lettem sikeres ezzel a festészettel.