Márkus László és Sztankay István: egy hajdani Tartuffe, túl nyilasokon, AVH-n, ügynökökön és más történelmi csapdákon

2018.03.31. 21:29

Laci iskolába jár

Márkus László hétéves korától gyakran ücsörgött iskola helyett mozikban. Felnőtt korában is kívülről fújta a harmincas-negyvenes évek hollywoodi repertoárját, összes filmcsillagával együtt. Édesanyja, aki saját vágyai miatt is pártolta fia színészi álmait, olykor azért igyekezett megnevelni gyermekét. Megesett, hogy amikor a tanárok nála érdeklődtek Laci holléte felől, az asszony a moziműsorra pillantva biztos érzékkel célozta meg az aktuális filmszínházat, kiparancsolta fiát az első sorból – Laci kedvenc mozis lokalizációjából –, és két hatalmas pofonnal adta tudtára: helytelen, amit tesz. Majd – némileg tompítva a pedagógia eljárás hatását – perecet nyomott fia kezébe, és visszataszajtotta a zsöllyesorba.
Márkus László első teátrumi élményét Lakner bácsi gyerekszínháza jelentette, ahová szereplőnek is jelentkezett, de a lámpaláztól alig tudott megszólalni. Más színházak válogatásain is részt vett, de lámpaláza rendre előjött. Azt is megkapta egyszer-kétszer: alkata sem szerencsés, ráadásul tehetségtelen.

Márkus László kisgyermekkéntForrás: Márkus László archívuma

Ám Laci pufiságában is megtörhetetlen volt. Sokat bámészkodott a Vígszínház művészbejárójánál, figyelte a színészeket, úgy érezte: köztük lenne a helye.
Márkus László előbb egy állami, majd egy bécsi intézet közbeiktatása után honi magán iskolában végezte az elemit. A gimnáziumot a Berzsenyiben kezdte, innen egy év után eltanácsolták, akkor került a kaposvári Gróf Tisza István Református Gimnáziumba.
A bentlakásos intézmény elzárta a mozitól, színháztól. Elképzel hát magának egy várost, filmszínházakkal, maga vezette teátrumokkal, színészekkel, munkatársakkal. Belső világának történéseit füzetekben jegyzi, műsortervekkel, képzelt alakjai bonyolódó viszonyaival. Sok a stresszes helyzet, művészi hisztik, a kultúrintézmények működését is veszélyeztető szenvedélyes kapcsolatok, amelyek kitalálójukat is megviselik.
Márkus László kötelező tanulmányai kapcsán egyszer azt mondta:Úgy éreztem, hogy nekem nincs szükségem számtanra, latinra, történelemre, filozófiára, mert ezek nélkül is jó színész lesz belőlem. Azt is említette: Egész erdőbe került apámnak, hogy egyik osztályból átengedjenek a másikba.Lacit magának való fiúnak tartották, mert ugyan szeretett bolondozni, és Kecskeméten még egy apró női szerepet is sikerrel eljátszott egy diákköri előadáson, de a sportok, kortársainak egyéb hétköznapi elfoglaltságai nem érdekelték.

Pista iskolába jár

Apám a Vízivárosban járt óvodába és elemibe. Első nyilvános színrelépése 1939. március 15-én esett a Zeneakadémia ünnepi műsorában. A Teréz Óvoda kórusa vallási és hazafias műveket énekelt, majd a hároméves apám szavalt, s a vers végén – előzetes megbeszélés nélkül – kivette a mögötte álló kislány kezéből a nemzetiszín zászlót, azt magasba emelve mondta el a költemény utolsó két sorát:Ez a zászló drága kincsünk, érte dobog pici szívünk! A dübörgő taps közben egy úr az első sorból lekapta apámat a színpadról, majd kézről kézre adták, míg a hátsó sorból felnyújtották az erkélyről lehajoló nagyapámnak, aki felhúzta magához, és a magasba emelte.

Sztankay István kisgyermekkéntForrás: Sztankay család archívuma

Apai nagynéném – a nemrég elhunyt Ágnes – emlékei szerint apám kisfiúként más helyzetekben zárkózottabb volt. Ágnes mesélte el annak a folyóparti fürdőzésnek a történetét, amelynek során hat-hétéves apám lakcipőben, fehér térdzokniban, kantáros fekete rövidnadrágban és fehér ingecskében ücsörgött sámliján egy akác árnyékában, és rosszalló távolságtartással szemlélte a fürdőruhás gyerekek hancúrozását a folyóban.

Apám a gimnáziumot – ő már a 2. világháború után – a fasori evangélikusoknál kezdte. Akkor már színpadon kívüli helyzetekben is oldottabb volt. Barátjával, Léner Péterrel sokat jártak moziba, színházba, felléptek az iskolai diákszínjátszó körben is, hajtották a lányokat. Apámat ugyanakkor a tanulás nem kötötte le, mondogatta, hogy színész lesz.
Nem tudom, épített-e magában Márkuséhoz hasonló, vagy bármiféle belső világot, olyan rendszert, amelyben csak maga igazodhatott ki. Jelezhet valamit, hogy apám például – Márkustól eltérően – szeretett ugyan focizni, ám a kapus volt a kedvenc posztja. Neki, aki felnőttként gyakran mondogatta, miközben nézegette magát a falitükörben: Fiacskám, a kép csalóka, kis jóindulattal legalább százhetven centi magas vagyok!
Külön univerzum létezését sejteti másik múltbéli epizód is: első tornaórájuk előtt újdonsült osztálytársa, Léner Péter rákérdezett az öltözőben, mitől olyan atlétikus apám alakja. Mire ő azt felelte: Sokat korcsolyázom.Síléc, korcsolya: soha nem volt a lábán.
Miután a kommunisták feloszlatták a fasori gimnáziumot, apám állítólag egy szentendrei református iskolába került. Vonatkozó történeteiben nem volt konzekvens. Végül, és ezt sosem tagadta, úgy szerzett idővel színészi diplomát, hogy az érettségi kimaradt az életéből. Ő ezt, ha szó esett róla, történelmi bonyodalmakkal magyarázta.

Pünkösdfürdő

Márkus László az 1944-es német megszállás idején apjánál volt Szegeden, ám édesanyja – ismerősök tanácsára – Budapestre hívta. Szegedről hamarosan kezdték lágerekbe szállítani az izraelita származásúakat – köztük Márkus Endre második, fiához lélekben közel került feleségét. Budapesten késett a vagonírozás, viszont a fővárosban nyilaskeresztes bandák pusztítottak.
Márkus László azt mondta egyszer: Nem nagyon szeretek ezekről beszélni, mert aki átélte, annak már a könyökén jön ki, aki pedig nem élte át, nem is tudja elképzelni, milyen idők voltak azok, és azért unja ezeket a sztorikat. A lényeg az, hogy összesen tizenkétszer vittek el anyámmal együtt. Volt, amikor már mentünk a Duna-part felé, aztán valami isteni szerencse megszabadított bennünket.A túlélés kapcsán interjúban csak felidézett egy történetet tizenhét éves korából. Gödöllőtől Pünkösdfürdőig hajtották társaival, futás közben levált a cipőtalpa. Miközben sebesedő lábbal taposta a fagyott novemberi sarat, azt szuggerálta magának: ez egy film, ő azt játssza, hogy futva hajtják a fagyos talajon, miközben leválik a cipőtalpa, ahogy annak a forgatókönyv szerint le kell válnia. Annyit tett hozzá: fiatal volt, kínok közt is tele energiával, a túlélésbe vetett hittel, és persze elszántsággal, hogy már csak azért sem halhat meg, mert majd színésznek kell lennie. Pünkösdfürdőn sikerült meglépnie.

Mazurka

A zsidóüldözés időszakában pap nagyapám tucatszám gyártotta a keresztleveleket ismerősöknek, ismeretleneknek, bujtatott és búvóhelyeket keresett. Az ostrom idején a Fő utcai ház pincéiben a család és lakók mellett több üldözött is átvészelhette a legnehezebb napokat. Akadtak akadékoskodó szomszédok, de azok a plébános úr hideg kék pillantásától rendre meghunyászkodtak.Amikor odakint elhallgattak a fegyverek, nagyapám talpig reverendában és családja kíséretében ment fel első emeleti lakásukba, hogy megnézze, mekkora a pusztítás. Még seperték a belövések porát a bútorokról, amikor szovjet osztag nyitott rájuk. A reverenda láttán felhorgadtak, kibiztosították a gépfegyvereiket, s már terelték volna a papot családostól egy éppen maradt falszakaszhoz. Csakhogy kilencéves apám fülig érő vigyorral, szemöldökét fel-felhúzogatva araszolni kezdett a családi zongora felé. A meglepett oroszok leblokkoltak, apám felnyitotta a klaviatúra tetejét, mazurkába kezdett, s mire a végére ért, elcsitult a külhoni közönség gyilkos indulata.

 

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!