Tökéletesen kell játszanunk - interjú Hamar Zsolttal, az NFZ zeneigazgatójával

A napokban töltötte be 50. életévét a Nemzeti Filharmonikusok (NFZ) zeneigazgatója, Hamar Zsolt. Nemrég zárták le az első közös évadot az együttessel, amelynek 21 évvel ezelőtt Kocsis Zoltán meghívására ő lehetett az első állandó karmestere. A Liszt-díjas karmester a világ majd' minden táján fellépett már, Európától kezdve az Egyesült Államokon át Japánig számos helyre hívták dirigálni. Hosszabb időt töltött el Pécsen a Pannon Filharmonikusok élén, a világ 10 legrangosabb operájának egyikében, a Zürichi Operában, illetve a wiesbadeni színház főzeneigazgatójaként. Alig több, mint egy éve érkezett meg az NFZ élére. Hamarosan svájci turnéra indul a zenekar, ám még előtte beszélgettünk az elmúlt időszak tapasztalatairól és az operákról. 

Egy új évad első felében ülünk be beszélgetni, engem először mégis inkább az előző érdekelne. Az volt ugyanis az első kerek „Hamar Zsolt-évad”. Milyen volt?

Azt kell mondanom, hogy nagyon jó. Onnan kezdeném, hogy fantasztikus légkört és gazdag táptalajt találtam a zenekarnál, ahol abszolút pozitívan álltak a felvázolt terveimhez. Így aztán nagy lendülettel vágtunk bele a közös munkába. Mézeshetekhez hasonlítható boldogságban telt az első félév. Ezt követően óhatatlanul megéltük a hétköznapokat is, azok összes ellentmondásával és kihívásával együtt. Őszintén szólva örültem annak, hogy az évad vége felé felvetődtek kérdések is, hiszen így a probléma-megoldó mechanizmusokat is kipróbálhattuk. Elvégre a súrlódások kezelése perdöntő lehet. Szerencsére ezeket sikerült még az évad vége előtt feloldanunk.

Hamar Zsolt, a Nemzeti Filharmonikusok zeneigazgatója Fotó: Mudra László - Origo

Biztos vagyok abban, hogy nem kell mindenről lerántani a leplet, hiszen nem feltétlenül tartozik a műhelymunka minden apró részlete a közönségre, de azért mégis érdekes lehet, hogy melyek voltak azok a kihívások, amik a legnagyobb fejtörést okozták az első évadban.

Az én dolgom az, hogy az együttes elmúlt fantasztikus 20 évének eredményeit tovább építsem. Persze nekem megvolt az a helyzeti előnyöm, hogy én ezt az együttest az elmúlt 20 éven túl is elég jól ismertem, így pontosan tudtam, hogy melyek azok a zenei és előadói attribútumok, amelyeken változtatnék. Azt hiszem, hogy sok szempontból előreléptünk.

Például?

Kicsit talán ma már felszabadultabb és rugalmasabb az együttes játéka, ami persze további problémákat hoz. Hiszen mindenfajta lazulás óhatatlanul a perfekció ellaposodásának veszélyét is magával hozza.

Egy ilyen együttes esetében ezt nem engedhetjük meg, nekünk tökéletesen kell játszanunk.

Ugyanakkor a kockázattal együtt is muszáj belecsempésznünk valamit a játékunkba, amelytől mosolygósabbá válik.

Kívülállóként az jut eszembe a zeneigazgatói pozícióról, hogy azért valamennyire az ember szeretné saját magát is kifejezni, a saját művészetét megvalósítani. Az NFZ-nél azonban talán annyira nem lehet könnyű ezt megvalósítani egy olyan örökséggel, amely szerint ezt a zenekart évtizedeken át Kocsis Zoltán vitte. Nyilván lehet ez hálás örökség is, de az elvárások miatt akár teher is.

Amikor először felkértek a zeneigazgatói posztra, akkor visszautasítottam azt. Pont azért, mert tudott volna teher is lenni ez az örökség. Ugyanakkor – ahogyan már említettem – sok segítséget jelentett az, hogy a zenekar bizalommal és várakozással tekintett a közös munkánk elé. Ez a mai napig erőt ad. A másik segítséget pedig maga Kocsis Zoltán jelentette azzal, hogy olyan, mintha minden percben itt lenne velünk. Jól ismertem őt, rengeteg időt tölthettem el a társaságában, leveleiben pedig nemegyszer barátjának is nevezett, ami óriási megtiszteltetés. Elgondolkodtam már azon, hogy vajon ő mit is mondana erre a helyzetre. Biztos vagyok benne, hogy az ő intelligenciájával, széles látókörűségével és humorával csak annyit felelne, hogy ez az élet rendje.

Tovább kell menni és kész. Hozzátenném, hogy az elmúlt évadban sok alkalommal és kellő módon tisztelegtünk Kocsis emléke előtt, fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy semmiképpen sem szeretném azt, hogy ez az együttes egy Kocsis emlékzenekarrá degradálódjon. Fantasztikus zenészek és fantasztikus egyéniségek alkotják az NFZ-t, már csak az ő személyük okán sem tehetem meg, hogy egy múltba révedő emlékzenekarrá váljunk.

Azt, hogy nem erről van szó, jól példázza akár a néhány nappal ezelőtti Beethoven-előadásunk: bátran állíthatom, hogy ez a zenekar már nem úgy játszik Beethovent, mint ahogyan 3, vagy akár 30 éve. Már egy egészen más szemléletet követ, amit pedig együtt értünk el.

"Tovább kell menni és kész" Fotó: Mudra László - Origo

Az, hogy előbb-utóbb minden a helyére kerül, abban is megnyilvánul, hogy a Bartók-moratórium feloldódik?

Az már feloldódott, hiszen szeptemberben is játszottunk Bartókot, ráadásul azóta csak egyre többet.

Hiányzott?

Borzasztóan! A 25 éves pályafutásom alatt még nem fordult elő olyan, hogy Bartók egy éven át ne lett volna az életem része a színpadokon.

Milyen érzés volt újra Bartókot dirigálni az NFZ élén?

(Elgondolkodik.) Egy évvel ezelőtt még erősen elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen érzés lesz majd újra Bartókot vezényelni az együttes élén.

Amikor viszont eljött az említett szeptemberi hangverseny, akkor már nem volt aktuális a kérdés. Egyszerűen csak tettük a dolgunkat és játszottunk.

A mostani évad végén egyébként rendkívül intenzívvé válik majd a Bartók-életmű a mindennapjainkban. Egy alkalmat hadd emeljek ki, ez a bonni Beethoven Fesztivál, ahol szintén Bartókot kérnek tőlünk. De a jövő évad is Bartókkal kezdődik.

"Egyszerűen csak tesszük a dolgunkat és játszunk" Fotó: Mudra László - Origo

Éveken át működött operaházakban, számos alkalommal dirigált operaelőadásokat. Operai munka – esetleg konkrétan az Operaházban – nincs napirenden a jövőben?

Ezzel kapcsolatban az jut eszembe, hogy kétféle karmestertípus van. Az első típus olyan, amelyik egyik munkáról a másikra, egyik zenekartól a másikba ugrál, vagyis az épp aktuális munkáját egy következő meghíváshoz való ugródeszkának tekinti. A másik típus az, amelyik egy helyen akar építkezni.

Az idők során nyilvánvalóvá vált számomra az, hogy már nem szeretnék az első típushoz tartozni.

Éppen ezért egyáltalán nem erőltetem azt sem, hogy operát vezényeljek. Azzal együtt mondom ezt, hogy az utóbbi bő 10 évem azért nagyrészt valóban az operáról szólt. Nyilván nem bánnám azt, ha lehetőséget kapnék arra, hogy megmutassam itthon is azt, amit a külföldi fellépések során tanultam és elsajátítottam. Persze megértem azt is, hogy ebben a pillanatban a játszóhely-problémákkal küzdő Operaháznak nem az az első és legfontosabb gondja, hogy meghívjon engem.

Na, de mi a helyzet általában a rendezéssel?

Az egy olyan szerelem, amely teljesen váratlanul robbant be az életembe! Nagyszerű és borzasztó operarendezőkkel egyaránt dolgoztam az elmúlt években – egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy kitől tanultam többet. (Nevet.) Az viszont biztos, hogy csak erősödött bennem a vágy attól, hogy láthattam kik rendeznek operát. Sokan ugyanis nagyon értenek a színházhoz, rendezőként rendkívül izgalmas ötleteik vannak, de sajnos nem tudnak kottát olvasni. Emiatt számtalan olyan helyzetet kellett átélnem és túlélnem, amikor zenei evidenciákért kellett harcolni. Hiszen rendezői fejjel ki lehet találni érdekes koncepciót a színházi szempontok figyelembevételével, de ezzel együtt érdekes kérdés az is, hogy vajon érdemes-e szembemenni az alkotó eredeti elképzeléseivel.

"Építkezni szeretnék" Fotó: Mudra László - Origo

Azért vannak rendezők, akik tényleg hozzátették a magukét az operairodalomhoz.

Nem a nagy rendezők ellen protestálok, félreértés ne essék! Át lehet hágni a szerző akaratát, azonban tudni kell közben, hogy akkor közben mi is alkotóvá válunk.

Az alkotás pedig olyan, mint egy sakkjátszma: számolni kell a lépésünk hatásaival, azzal, hogy leszűkítjük a további lehetőségeinket, és nem mellesleg be kell tartani a játékszabályokat.

Ha ezekkel tisztában vagyunk, beleszólunk a szerzői akaratba, azaz alkotótárssá válunk, akkor viszont legalább olyan jót kell alkotnunk – mint mondjuk az előző példában említett Verdinek. Verdi nagy sakkjátékos volt, tökéletesen végigjátszotta a játszmát – az első hangtól az utolsóig. Szóval úgy gondolom, hogy bele lehet nyúlni az alkotói logikába, de akkor azt értő módok kell megtenni.

Vannak olyan alkotók, akik viszont a saját lépéseiken, a saját játszmájukon kívül nem biztos, hogy figyelembe vették azt, hogy a művet majd valamikor a közönség is látni fogja.

Kire gondol?

Például Wagnerre.

Ha az ő művészetének van nehézsége, akkor az pont az, hogy kőbevésett minden részletet, ott nem lehet változtatni. Nem véletlenül épített fel egy templomot a darabjainak, ahol úgy kell eljátszani azokat, ahogyan azt megálmodta. Abszolút nem tudott és nem is akart a korral törődni, vagyis a zenefogyasztási szokások változásával. Ha úgy tetszik, ez egy nagy kísérlet a részéről arra, hogy vajon mennyire kell kiszolgálni a hallgatóságot.

Úgy tűnik, hogy talán neki van igaza.

Magam sem szeretnék olyan engedményeket tenni, amelyek miatt a mű sérülne. Azzal együtt, hogy egy előadás nem lehet öncélú, hiszen alapvetően mégiscsak azért játszunk, hogy hallgassák az előadást.

"Nem szeretnék olyan engedményeket tenni, amely miatt a mű sérülne" Fotó: Mudra László - Origo

Miért izgalmas az operarendezés?

(Nevet.) Mert a jó operaszerző egyúttal színházi ember is. A legnagyobbak – Mozarttól Verdin át Wagnerig – igazi színházhoz értőként komponáltak. Ráadásul a leírt hangjegyeik nemcsak dallamok és harmóniák, hanem az előadás timing-ja is. Ez azt jelenti, hogyha értő módon olvassuk a partitúrát, akkor abból olyan rendezői utasításokat lehet kiolvasni, ami egyébként nincs leírva. Az egyik kedvenc példám Puccini Tosca-jából való. Teljesen egyértelműen jelzi a zeneszerző, ahogy a Scarpia-val való nagyjelenetben időt húz Tosca a válaszadás előtt. Le van írva, ahogyan matat. Nem szavakkal, de olyan ütemekkel és hangokkal, amelyek nem visznek semmilyen szempontból előre. Vagy egy másik példa: az első felvonásban Tosca kérdőre vonja Cavaradossit, hogy miért hasonlít az általa festett oltárkép Attavanti grófnőre. Lehet, hogy van köztetek valami? - kérdezi Tosca. Cavaradossi esküt tesz, hogy nincs számára senki más csak ő. Igen ám, csak közben maga a zeneszerző, Puccini kvintpárhuzamot írt a jelenethez. Vagyis azt a hangközt, ami egyrészt egy akkoriban tiltott hangköz volt, másrészt a párhuzamossága miatt óhatatlanul kettő van belőle. Kinek tesz tehát esküt Cavaradossi? A kvintpárhuzamból az alaphangnak, vagy a kvintnek? Csak Tosca-nak vagy mindkét hölgynek?

Nem veszélyes az egy operarendezésnél, ha valaki ennyire érzékenyen áll hozzá zenei oldalról? Így ugyanis esetleg a többi terület megsínyli.

Dehogynem veszélyes! (Nevet.) Sőt, hamarosan akasztják is a hóhért! Az a helyzet ugyanis, hogy most veszek egy nagy levegőt és a jövő évad elejére abban a rendezésben tűzzük műsorra a Kékszakállút, amelyben idén nyáron megálmodtam. Igaz, hogy ez még csak egy félszcenírozott előadás lesz.

Nem is olyan régen ismét a Pannon Filharmonikusokat dirigálta, akiket korábban hosszú éveken át vezetett már. Milyen volt visszamenni Pécsre?

Tele voltam görccsel.

Oly sok éven át próbáltam elképzelni azt, hogy milyen érzés lesz újra együtt dolgozni a zenekarral. Soha nem szoktam előre elképzelni egyetlen próbát se, most azonban elgondolkodtam kicsit. Hiába volt azonban a kezdeti görcs bennem, egy kiváló együttest találtam Pécsen, amely mindenképpen az utódaim munkáját dicséri. Ráadásul végre elkészült a gyönyörű hangversenyterem, a Kodály Központ is, amelyért annak idején még én is nagyon sokat dolgoztam. Viszont nagyon sok szomorúságot is találtam a városban. Én annak idején úgy éltem meg, hogy Pécs egy abszolút optimizmussal teli város, nagyon sok pozitív várakozással és ötlettel. Most azonban pici fásultságot és beletörődést láttam. Bár lehet, hogy csak én éreztem így.

"Soha nem szoktam előre elképzelni egyetlen próbát se" Fotó: Mudra László - Origo

Miért jó karmesternek lenni?

Azért, mert azt a két dolgot csinálhatom egyszerre, ami a legtöbb örömet adja: muzsikálok, illetve másokkal együtt alkothatok.

Milyen érzés 50 évesnek lenni?

Számomra az élet az egy nagy önmegismerési és önelfogadási folyamat.

Sok tévképzetem volt önmagammal kapcsolatban, emiatt nem reális célokat állítottam magam elé. Az, hogy az ember bizonyos ábrándokkal le tud számolni és el tud engedni dolgokat, az jó.

Így egyértelműbbé tud válni, hogy melyek azok a dolgok, amelyek elérésére van esélyem, és mindent meg is kell tennem azért, hogy elérjem azokat. Ötvenévesen eljutottam ehhez a felismeréshez, úgyhogy emiatt bátran merem állítani, hogy jó dolog ötvennek lenni.