Annyira szerette a szépet a színházigazgató, hogy szépségkirálynőt vett el

Nehéz egy legenda utódjának lenni, főleg akkor, ha nehezebb körülmények között kell dolgozni, mint azt az előd tette. Ditrói Mór a Vígszínházat fennállásának első húsz évében vezette, amely időszak alatt a történelmi és társadalmi körülmények keveset változtak. Jób Dániel 1909-ben rendezett először a Vígszínházban, és 1948-ban utoljára: ez idő alatt minden megváltozott, ami csak megváltozhatott. 1921-től 1939-ig volt vezető, de az ő két évtizede alatt sokkal nagyobb hullámverésben kellett kormányozni a Vígszínház hajóját. Jób Dániel személyes érdeme, hogy bármilyen külső problémák veszélyeztették, megőrizte a Vígszínház működésének folyamatosságát és színvonalát. Aztán a második világháború után tett még egy Don Quijote-i kísérletet a Vígszínház feltámasztására, mert nem tudta, hogy ennek esélye sincsen.

Jób Dániel nemcsak íróknál és színészeknél bizonyult sikeresnek tehetségkutatásban. Ahogy rendezőket, úgy díszlettervezőket sem képeztek még iskolában. Ráadásul a Vígszínháznak nem is olyan szakemberekre volt szüksége, akik díszletfestő műhelyben dolgozva kitanulták a hátterek festését, hiszen az itt játszott darabokhoz valós helyszínek illettek. Falus Elek (1884–1950) igen sokoldalú ember volt, festő, grafikus és iparművész egy személyben. A szecesszió fontos magyar képviselője, aki az irányzat alapelvéhez híven a képzőművészetet el akarta juttatni a mindennapokba. Nagy sikert aratott könyvborítókkal és plakátokkal. Kerámiákat tervezett, szőnyegszövő műhelyt alapított. Nagypolgári körökben kedvelt lett mint lakberendező, és ő tervezte a Belvárosi Színház (ma Katona József Színház) nézőterét is 1918-ban.

Jób Dánielnek jutott eszébe, hogy ő a megfelelő ember, ha a Vígszínház színpadán kell nagypolgári, elegáns miliőt teremteni. Falus Elekről kiderült, hogy nagyon jó érzéke van a színházi terek létrehozásához is.

Jób Dániel másik felfedezettje Vörös Pál lett, aki 1924-ben, húszévesen azzal állított be a Vígszínházba, hogy ő rendező szeretne lenni. Adtak neki valamilyen egyszerű munkát, és Vörös Pálról időközben kiderült, hogy nagyon jó érzéke van a díszlettervezéshez, házon belül kinevelték maguknak első számú tervezőjüket.

Simon Böske és Jób Dániel az esküvőjükön Forrás: Pinterest

Jób Dániel mindig is nagy gondot fordított a díszletre is. Amúgy is született hedonista volt, a kifinomultabb fajtából, ahogy akkoriban mondták: igazi vivőr. Amilyennek egy színházvezetőnek lennie kell, hogy mások felé is az életörömöt tudja közvetíteni. A csóró újságíróból igazi nagypolgár lett, híresen jó ízlése volt mindenben: gasztronómiában, öltözködésben, lakberendezésben.

Mondták sokan, hogy Jób Dániel annyira szerette a szépet, hogy egy szépségkirálynőt vett feleségül.

1929-ben rendeztek először Magyarországon szépségversenyt, 218 indulóból egy keszthelyi orvos lánya, a húszéves Simon Böske lett a győztes. Aztán Párizsban tizennyolc ország szépségkirálynője közül a Miss Európa címet is megkapta. Egy időben nagyon népszerű volt Simon Böske, arról írtak az újságok, hogy hamarosan bemutatkozik színpadon és filmen is. Jób Dániel felesége lett, de talán éppen a férje szembesítette vele, hogy a szépség nem minden, a színészi debütálás valamiért elmaradt, helyette Simon Böske a férje oldalán reprezentáló, társasági életet élő nagypolgári hölgy lett. Nemcsak szép volt, hanem megnyerő modorú és intelligens is. Férje mellett annak haláláig kitartott, együtt bujkáltak a vészkorszak és Budapest ostroma idején. Meg kellett érniük a kommunista diktatúrát, a Rákosi-korszakot is, amely mindent tagadott, ami egykor Miss Európának és a Vígszínház vezetőjének fontos volt.

Simon Böske Forrás: Pinterest

Tavaly tavasszal történt egy incidens egy külhoni magyar színház premierjének a szünetében. A rendező leteremtett egy színésznőt, és megrázta. Senki nem említette, hogy a magyar színháztörténetben van már egy híres, szünetben történő megrázás. A fiatal Tolnay Klárit rázta meg Jób Dániel, akire egyébként nem voltak jellemzőek az érzelmi kitörések. Bár egyszer az idős Ditrói Mór benézett a Vígszínházba, leült a színészbüfében. Ahogy Jób Dániel meghallotta, hogy Ditrói az épületben van, odarohant és köszöntötte: „Kezedet csókolom, Móric bátyám!” Majd letérdelt, és tényleg kezet csókolt annak az embernek, aki a fiatal színikritikusból színházvezetőt nevelt. A két, „rendező megrázza a fiatal színésznőt” eset között azért vannak jelentős különbségek. A frissebb történetben a rendező a próbafolyamat alatt amúgy is végig terrorizálta a társulatot. A premier szünetében arról üvöltözött, hogy a színésznő mennyire alkalmatlan, tette ezt percekkel azelőtt, hogy annak újra színpadra kellett lépnie. Tolnay Klári esete egészen más volt. Nem beszélt róla soha, hogy egyáltalán megpróbált-e bejutni a Színiakadémiára, ott kezdi pályája történetét, hogy 1934-ben színházi körökbe bejáratos, újságíró rokona ajánlásával sorban jelentkezett színigazgatóknál, hogy színész szeretne lenni. Jób Dánielnél is megjelent a húszéves, teljesen képzetlen, nógrádi gyerekkorából kifolyólag némi palócos ízzel beszélő lány, akinek annyit tudott mondani, hogy járjon be próbákat nézni. Aztán idővel kapott kisebb szerepeket is. Tolnay Klári a filmgyártás környékén is próbálkozott, itt is kapott kisebb szerepeket. 1937-es filmekben lett főszereplő Tolnay Klári, hamar a legnépszerűbb filmszínészek közé emelkedett. Ezt követően 1938-ban kapta meg a Vígszínházban Jacques Deval A francia szobalány című darabjának főszerepét.

Borzalmasan játszott a főpróbán (tehát nem a premieren, hanem volt még egy napja, hogy összeszedje magát), ezzel sikerült Jób Dánielt felbőszítenie, aki elsősorban magára haragudott.

Arról beszélt, hogy tévedett, amikor szerepet osztott. Ostobaságot csinált azzal, hogy a filmes népszerűségét ki akarta használni Tolnay Klárinak, amikor a korabeli filmekben alkalmazott modoros színjátszás csak elrontja a színpadi színészt. Nem azt mondta neki, miközben jól megrázta, hogy nem alkalmas a szerepre, hanem arról beszélt, hogy vegye észre, hogy nem nevetnek. Egyszerűen nem vicces, amit csinál, kapja össze magát. A premier nagy siker lett, színpadi színészként kiugrás a fiatal színésznőnek, hosszú széria a színháznak. Tolnay Klári mindig is büszke volt rá, hogy ilyen módon beírta magát a színháztörténetbe: senki másnak nem sikerült soha ennyire kihoznia a sodrából Jób Dánielt. Bölcs, idős színésznőként is azt mondta, hogy neki időnként szüksége van rá, hogy valaki megrázza (persze nem fizikai értelemben): szembesítse vele, hogy nem hozza ki magából a maximumot. 1945-ben sem hagyta cserben mesterét, hozzá szerződött, de vállalt szerepeket Várkonyi Zoltán Művész Színházában is.

A fiatal Tolnay Klári Forrás: Pinterest

Amikor 1921-ben Roboz Imre nagy lendülettel nekilátott az amerikai tulajdonos elvárásai megvalósításának, abból azért adódtak konfliktusok. A magyar szokás ma is az, hogy a szerződésben lévő színész vállalhat munkát, ha éppen nincsen rá szükség az anyaszínházában. Az amerikai tulajdonos felfogása szerint ő a havi fix fizetéssel megvásárolja a színészt, és ha neki nincsen rá szüksége, akkor kölcsönadhatja más színháznak, amiért ő kap pénzt, nem a színész. Ebből nyilván lázadás lett. A Vígszínházzal úgy szerződhettek a magyar írók, hogy rögzítették, az angol nyelvterületen a darab jogdíjainak fele a Vígszínházat (értsd: Adolphe Zukor) illeti.

Könnyen aláírt ilyesmit egy olyan magyar író, aki nem számított nemzetközi sikerre. Voltak később, akik megbánták, hogy ilyen szerződést kötöttek.

Ehhez képest a családias magyar színházi életben létezett a „sírás joga”. Egy író választhatott, hogy a bevétel bizonyos százaléka legyen a honoráriuma vagy egy azonnal kifizetett fix összeg. Ha az író anyagilag nehéz helyzetben volt, és/vagy nem nagyon hitt a darabja sikerében, akkor a biztos pénzt választotta. Aztán ha mégis beütött a siker, mehetett „sírni” a színházigazgatóhoz: rengeteg pénzt kerestél a darabommal, adjál belőle nekem is. Például Heltai Jenő egyáltalán nem hitt a János vitéz-ben, egy egészen alacsony összegért legyártotta hozzá a dalszövegeket. A fantasztikus siker után Beöthy László színigazgató nagyvonalú volt vele, hiszen máskor is akart még vele dolgozni, jó viszonyra törekedett. Az amerikaiak meg a profitra. Az eleganciára mindig is sokat adó Vígszínházban megjelent egy reklámokkal teli, ocsmány függöny. Az előadásokban pedig az, amit ma termékelhelyezésnek hívunk. Nemcsak tárgyakat jelentett ez a színpadon, de a szövegbe is beleírtak cég- és termékneveket. Molnár Ferenc egyik darabjában a főszereplő arról nyilatkozik, hogy két parfümmárka közül szerinte melyik a jobb. Amikor ki akarták vele húzatni ezt az egyetlen mondatot, akkor csak azért is megmakacsolta magát, hogy ő mint író ezzel jellemzi a szereplőjét, részéről a vitát lezárta.

Roboz Imre az irodájában Forrás: vigszinhaz.hu

Ahogy enyhült az amerikai hatás, Roboz Imrének módja volt saját magának kitalálnia, mit tegyen a stabil anyagi helyzet megtartása érdekében, mert az világos volt, hogy sokkal nehezebb a gazdasági környezet, mint a Vígszínház első korszakában volt. Sikeres intézkedésnek bizonyult a bérletrendszer bevezetése. Egy vidéki városban, ahol csak egy színház van, érthető, hogy a színházbarátok elkötelezik magukat az összes bemutató megnézésére, ráadásul segítik vele a színházat, hogy már az évad elején nagyobb bevételhez juttatják. A budapesti színházi kínálatot tekintve értelmezhetetlen a bérletezés fogalma. Viszont a Vígszínház olyan erős márkanévvé vált, annyian kötődtek hozzá érzelmileg, hogy mégiscsak kialakult egy bérletes rajongótábor, amelyik (igaz, hogy 30%-kal olcsóbban) hajlandó volt jegyet váltani olyan előadásokra, amelyekről nagyjából sem lehetet tudni, hogy mik lesznek és mikor, en suite színházról lévén szó. Roboz Imre többször kényszerült fizetéscsökkentésre is, ilyenkor több színész sértődötten hagyta el a színházat. Sok vita volt amiatt, hogy a színészek csak kilenc hónapra kaptak fizetést, és csak egy évadra szerződést. Nyáron filmeztek, vidéki vendégszereplést vállaltak, vagy ha nem volt munkájuk, tartalékaikat élték fel. Roboz Imre csak a nyár végén tárgyalt az új szerződésekről, amikorra a színészek már egy kicsit „megpuhultak” a több hónapos bizonytalanság hatására. Egyszer aztán nagy bajt okozott ez az eljárás. 1935-ben a Nemzeti Színház frissen kinevezett igazgatója, Németh Antal jelentősen megújította a társulatot, az új embereket a magánszínházaktól hívta el.

Jób Dániel művészeti vezető ott állt évad elején abban a helyzetben, hogy tucatnyi fontos színésze, akire számított, már leszerződött a Nemzeti Színházhoz.

Csak a Roboz-módszert okolhatta, hogy nyáron a Vígszínház bizonytalanságban tartotta a tagjait. Jób Dánielnek minden büszkeségét félretéve meg kellett kérnie egykori színészeit és Németh Antalt, hogy egy-egy szerepre még jöjjenek vissza. A társulatot a kisebb magánszínházakból töltötte fel, ezzel „egy szinttel lejjebb” okozott súlyos zavarokat.

Varsányi Irén, Gombaszögi Frida, Makay Margit (Csehov: Három nővér, 1922) Forrás: oszk.hu

Az 1935-ös malőrtől eltekintve Jób Dániel igyekezett módszeres társulatépítő munkát folytatni, megfelelő szerepeket kínálni a mindig elégedetlen színészeknek, akiknek a maguk részéről igazuk is van, mert a színház a pillanat művészete, egy színész nem várni, hanem játszani akar. Ditrói Mór a Vígszínház megalapítása előtt a Kolozsvári Színház sikeres igazgatója volt, onnan hozta magával jól bevált színészeit. Közéjük tartozott Góth Sándor (1869–1946) is, aki nemcsak színész volt, de drámákat fordított és rendezett is. Három szakaszban harminc évig volt fontos tagja a Vígszínháznak, de háromszor is úgy érezte, hogy másutt jobb lehetőségek várják. Góthné Kertész Ella (1878–1936) 1903-ban lett Góth Sándor felesége és a Vígszínház tagja. A Góth pár mindenhová együtt szerződött, szívesen osztottak rájuk úgy szerepet, hogy közös jeleneteik legyenek, mert nagyon jól egymásra tudtak hangolódni a színpadon. Mindketten jelentős színészpedagógusok is voltak.

Kolozsvárról érkezett Hegedűs Gyula (1870–1931) is, aki csak egyszer távozott sértődötten, de aztán visszatért.

Ő volt Az ördög címszereplője, ez a darab hozta meg a világsikert Molnár Ferencnek. Temérdek egyéb szerepe mellett Hegedűs Gyula a főszereplő japán kémet játszotta a Tájfun-ban, a Ványa bácsi címszerepét és Sipos Lajost Az üvegcipő-ben. Halálakor szobrot kapott a Vígszínház előtt. Ez a szobor a kocsifelhajtó által körülölelt tér egyik felébe került.

A szintén alapító tag, a leghűségesebb, soha máshol nem játszó Varsányi Irén (1878–1932) rögtön rájött, hogy kinek hagyták ki a helyet, hiszen ő még Hegedűs Gyulánál is több főszerepet vitt sikerre.

Nagyon dühös lett, és pontosan foglalta össze a mellőzöttnek érzett, türelmetlen színészek mindenkori álláspontját: neki ne szobrot emeljenek a halála után, hanem most adjanak jó szerepeket. Nem tudhatta, hogy nem jut neki hosszú élet és még sok jó időskori szerep, hanem kifejezett tiltakozása ellenére egy évvel később ott áll majd az ő szobra is a Vígszínház előtt.

Hegedűs Gyula (Lengyel Menyhért: Tájfun, 1909.) Forrás: oszk.hu

Az alapító tagok mellett Jób Dániel társulatának fontos tagjai voltak azok, akik az 1910-es években kerültek a Vígszínházhoz, mint például Makay Margit vagy Csortos Gyula, aki egy idő után már csak szerepre szerződött bárhova, elege lett a társulati tagságból, de rendszeresen fellépett a Vígszínházban. A Gombaszögi családból négy lánytestvér is színésznő lett, közülük kettő jelentősebb. A vérbeli komika Gombaszögi Ella 1913 és 1924 között, a vígjátéki szerepek mellett modern drámai hősnőket is sikeresen játszó Gombaszögi Frida 1916 és 1933 között volt a Vígszínház tagja. Már Jób Dániel szerződtetett művészeti vezetőként olyan fontos tagokat, mint Rajnai Gábor (tag: 1922-től 1935-ig), Somló István (tag: 1926-tól 1939-ig), Ajtay Andor (tag: 1932-től 1943-ig). Törzs Jenő a Magyar Színház vezető színésze volt (még ha változtak is a tulajdonosok), egy időre (1928–1932) a Vígszínházba ment megsértődve, míg Hegedűs Gyula pont a Magyar Színházba szerződött a vígszínházi konfliktusa miatt.

Hiába átkozta magát Jób Dániel azon a bizonyos főpróbán, hogy minek kell neki filmsztárokkal próbálkozni, azért egy-egy szerepre szerződve feltűntek a Vígszínház színpadán a harmincas évek filmjeinek sikeres színészei: Perczel Zita, Dajka Margit, Páger Antal.

Bulla Elma Pozsonyból indulva először német nyelvterületen lett sikeres színész, később költözött Budapestre, őt 1938-ban szerződtette Jób Dániel, Básti Lajost 1937-ben, Benkő Gyulát 1939-ben. Érdekesség, hogy az említett színészek közül kik lettek meghatározó tagjai az 1951-ben újraalapított Vígszínháznak: Bulla Elma 1951 és 1980 között, Benkő Gyula 1951 és 1997 között, Páger Antal 1956 és 1986 között volt tag.

A Vígszínház romokban Forrás: Fortepan

Roboz Imrét 1945 januárjában agyonlőtték az utcán a nyilasok, a körülmények tisztázatlanok. Roboz Imre sok embert látott el a túlélést jelentő papírokkal, nyilván neki is volt. Bár ekkortájt nem volt ritka, hogy a részeg nyilas járőr lelőtt valakit, akármilyen papírokat is tudott felmutatni. A Vígszínház Rt.-t Roboz Imre testvére örökölte, aki filmes vállalkozó volt, enyhén szólva is akadozó volt az együttműködés közte és Jób Dániel között, aki új színházat is alapíthatott volna, de nagyon ragaszkodott a névhez. Az épülethez nem tudott ragaszkodni, az teljesen használhatatlan volt, mert a nézőtér kupolája bombatalálatot kapott. Jób Dániel a Nagymező utca 22. szám alatti színházépületet tudta megszerezni (jelenleg Thália Színház), és ott

1948. május 30-án megnyitotta a Vígszínházat. Budapest romokban hevert, enni sem nagyon volt mit, mégis első hívásra jöttek a régi csapat tagjai:

Gombaszögi Frida, Dajka Margit, Tolnay Klári, Ajtay Andor, Somló István, Benkő Gyula. Ha már jóban kell lenni az oroszokkal, gondolhatta naivan Jób Dániel, játsszuk Gorkijtól az Éjjeli menedékhely-et. A közönség azonban nem tódult az új Vígszínházba, valamiért kevesen érezték úgy, hogy egy hajléktalanszálló lakóinak kilátástalan életéről szeretnének megnézni egy előadást az adott időszakban. Nem baj, akkor játsszunk vidámat, mondjuk A hattyú-t Molnár Ferenctől, mégiscsak mi vagyunk a Vígszínház, a Molnár-darabok otthona. Ez lett Jób Dániel következő bemutatója. Jöttek sorban a további produkciók, még a Vígszínházat a húszas években többször cserben hagyó, nemzetközi filmes sikerek után hazatérő Gaál Franciska is eljátszott egy főszerepet.

Utólag nézve már nagyon naiv dolognak tűnik, hogy valaki magánszínházat nyitott az 1945 és 1948 közötti átmeneti időszakban. De nem Jób Dániel volt az egyetlen ilyen elszánt ember.

Bárdos Artúr újranyitotta a Belvárosi Színházat, Várkonyi Zoltán megalapította a Művész Színházat (a mai Újszínház helyén). Idealisták próbálkoztak, amíg hagyták őket. 1948 márciusában a Vígszínház még bemutatta a Liliom-ot, Jób Dániel utolsó rendezése is Molnár-darab volt. A főszerepekben Benkő Gyula, Tolnay Klári, Ruttkai Éva, Bárdy György (később utóbbi kettő is kulcsembere lett a nagykörúton újranyitott Vígszínháznak). Május 1-jén Jób Dániel bejelentette, hogy a továbbiakban nem képes megoldani a Vígszínház finanszírozását.

Tolnay Klári és Dajka Margit (Gorkij: Éjjeli menedékhely, 1945) Forrás: Fortepan

Volt egy régi szokás a színházi világban, konzorciumnak hívták. Ha egy színház tulajdonosa csődbe ment, akkor a társulat tagjai közösen megfinanszírozták a működést, hogy további bevételekre tehessenek szert, legalább az évad végéig maradjon munkalehetőségük. Ami a Vígszínházzal történt, az egy kicsit emlékeztet a régi konzorciumokra, de már ott van benne az új idők szele, az üzemi bizottságosdi. Három színész vette át a Vígszínház vezetését, bár Tolnay Klári sohasem tagadta, hogy ő leginkább lelki támogatást tudott adni az adott helyzetben, az ügyeket Somló István és Benkő Gyula intézték. A főváros segélyt adott, a három társulatvezető elzálogosította értéktárgyait.

Hatalmas erőfeszítéssel végigcsináltak még egy évadot, és nem tudták, hogy közben fenik már a kést, és 1949-ben államosítják az összes színházat. A kommunista kultúrpolitikusok fogják majd megszabni, hogy melyiknek milyen népet üdvözítő feladata legyen.

A régi színházneveket meg kellett változtatni, a korábbi kezdeményezéseknek az emlékét is eltörölni. A Belvárosi Színházat Katona József Színház néven hozzácsapják a Nemzeti Színház intézményéhez. A Művész Színházból Úttörő Színház lesz, a Nagymező utcai Vígszínházból pedig Ifjúsági Színház. A színészeket központi utasításra szétosztják a különböző színházak között, nem igazgatók építenek társulatokat. Eldől a nagykörúti rom sorsa is: újjáépítik, de a hadsereg lesz a fenntartója, a neve pedig a Magyar Néphadsereg Színháza. Varsányi Irén és Hegedűs Gyula szobrait lecserélték két katonaköltő, Zrínyi és Petőfi szobraira, a hivatalos vélemény szerint ez jobban kifejezte a színház szellemiségét. Talán nem akarták megsérteni Zrínyi Miklós és Petőfi Sándor emlékét, de a két indokolatlan szobor ma is ott van a Vígszínház előtt. Jób Dániel utolsó éveiben a Színházművészeti Szövetség tudományos osztályán dolgozott, nem engedték már rendezni. Meg kellett még érnie, hogy Vígszínház nevű intézmény nem létezik többé, és egykori sikerei színhelyén szovjet propagandadarabokat játszanak, a nézőtérre pedig kopaszra nyírt, egyenruhás, tizennyolc éves sihedereket terelnek be, akiket egyáltalán nem érdekel a színház.