Kilencből semmi, avagy Opera és cinizmus az Indexen, 2011-2020

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 148. LEVÉL Édes Néném, igazán nem mondhatja, hogy ezen a másik, rivális oldalon – ti. az Origón – gyakorta hoztam volna szóba az Indexet. Hogy mégsem vagyok hős, aki a morál összes fejgépét magára irányíthatja emiatt, arról csak az a tény tehet, hogy az Index az elmúlt éppen 9 esztendőben, amióta az a tisztesség ér, hogy az Operát irányíthatom, egyetlen interjút sem kért a legnagyobb magyar kulturális intézménytől. Ha valami botránnyá volt hajlítható vagy félreérthető (tudnék mindre 4-5 példát), akkor befértünk a portál hírei közé, egyszer- kétszer olvasói levelemet közölték, amelyben kéretlenül próbáltam védeni magunkat, illetve a Porgy és Bess-ügy kapcsán egy majdnem-interjú is lezajlott – végül az újságíró inkább „anyagot" készített belőle.

Mielőtt Néném azt gondolná, hogy pont azért az Indexen való szereplésért evett a fene kilenc esztendőn át, le kell hűtenem: nem, nem igazán, csakhogy nem tudok egyetlen komolyabban vehető orgánumot se, amely előbb vagy utóbb ne vette volna észre – no, nem a személyemet feltétlenül, de legalábbis – azt, aki éppen a nevezetes Andrássy úti székben ül, vagy a vezetőtársait, kollégáit, akik Magyarország legnagyobb zenekarát, énekkarát, egyetlen klasszikus balettegyüttesét, operatársulatát igazgatják. És még olyan is volt-van, hogy eléggé alter fazont is szólíthattak volna meg közülünk, mert nemzeti intézmény lévén nem klubcsapatlogikával választottam munkatársakat, hanem rátermettségi alapon, széles palettáról. De nem, őket se vették észre.

Mert a lényeg itt van: bizonyos pozíciók közcél érdekében léteznek, és magához az elszámoltatáshoz tartozik, hogy kérdezzék a benne lévőket – ők pedig készen álljanak erre. Utóbbiban végképp nem lehet hiba, nem is unatkoznak operás sajtós kollégáink. És az ugyanúgy rendben, hogy egy-egy orgánum – akár el is tagadott, de attól még létező – értékválasztását mutatja, ha pl. a jelenleg minimális társulata nélkül létező Schilling Árpáddal félévente készül az Indexen interjú (de évente tuti), az Operát vezető fazonnal meg nem annyira. Ez a legrosszabb esetben is kilencszeres eltérés lett volna, de mivel nullával nem szorzunk, most úgy vettem, hogy velem mégis készült egy. (Pedig nem, egy sem, de hát erről beszélek.)

Kár, mert én aztán nem menekülök a fogós kérdések elől, és ezt se valami kombattáns hajlam, Mucius Scaevola-i fájdalomérzéketlenség teszi velem, hanem annak a – szerintem – jól felfogott érdeke, hogy magasabb hőfokon jobban edzhető az acél, és mert jól megvívott csörtékkel nyerni is nagyobbat lehet. Nyerni: nyilvánosságot, figyelmet, közönséget. Hitelességet.

Sajnálom, hogy ez már ezzel az Indexszel nem jön össze, ez a hajó elment, az a portál most indexel, és nyilván másik sávba megy át – nincsenek értesüléseim, csak abból a nagyon egyszerű tapasztalati tényből indulok ki, hogy mások nem csinálhatják ugyanazt, amit megint mások idáig műveltek.

És mivel egy ekkora intézmény, mint az Opera, működésének, lényegének kvázi negligálása vagy bulvárszintű kezelése az értelmiségi cinizmus maga, Nénémnek elhelyezek itt egy kis szösszenetet a cinikusokról. Nemcsak az eddig volt Indexről, másokról is, akiknek ugyan szintén olvasójuk vagyok, de csak a tájékozódásom konoksága tehet róla, hogy nem sikerült magukról lebeszélniük.

Mert ha egyetlen szóval kéne kifejeznem, mi az, ami legkevésbé tetszik ebben a világban, s amit legjobban sajnálok, hogy menthetetlenül belenőnek a gyerekeim, valahogy mindig ugyanoda lyukadok ki. Ez a "valami" az uralkodó korszellem szülötte, annak önkifejeződése: a mindenhol jelenlevő és mindent elsöprő cinizmus.

A cinizmus életforma, egyfajta lelki önvédelmi fegyver. A cinikus ember ahhoz a nyaralótárshoz hasonlít, aki az üdülő strandján, füllesztő melegben pingpongozva mindig csak lecsapni akar. Észszerű és eredményes hozzáállás a részéről, de megöli a játék örömét. A szellemi leütés legjobb eszköze pedig a kigúnyolás és kinevettetés. (Umberto Eco regénye óta tudjuk, milyen veszélyes játék is ez, e problematika hatja át az olasz szemiotikaprofesszor középkorban játszódó, titokzatos gyilkosságok során át kibomló történetét, A rózsa neve című regényt, melyben egy nevetésről szóló Arisztotelész-szöveg körül forog a cselekmény.) Ma ugyan már réges-rég nincs szükségünk ókori szövegekre, hogy a tekintélyek megkérdőjelezhetővé váljanak, sőt, épp fordítva, a mértékek, igazodási pontok vesztek ki az életünkből. Mára pont az lett kínos és szabálytalan, ha valaki fehéren-feketén kimond vagy állít valamit, akár érzelmet, akár gondolatot. Egyáltalán, mintha eltűnt volna szavaink közül az igen és a nem. A „talán"-ok korában talán túl komollyá váltak az életünkhöz?

Ha valaki nem kever egy csipet lazítóanyagot a mondandójába (és az életébe), ha nem tesz pár kanál "nekem minden mindegy"-et és nem morzsol egy adag "egyébként minden relatív"-ot vagy épp "minden úgyis ugyanolyan"-t a közlendőjébe (és a tetteibe), az menthetetlenül fogyaszthatatlanná, émelyítően szirupossá, vagy egyszerűen csak unalmassá válik a külvilág szemében. Elfordulnak tőle mint rendszeridegen furcsaságtól, hiszen nem illeszkedik a habkönnyű dealbe, azaz taszít. A korszellem pálcát tör fölötte és süllyesztőbe küldi, hiszen nem tesz mást, mint rendre felszámolja a szélső értékeket. Minden jóba csempész több-kevesebb rosszat, ahogy minden rosszba is jót, ezzel gyakorlatilag lehetetlenné téve a dolgok valódi értékének megmérését, a meggyőződések megélését, s
vele az értelmes kommunikációt vagy építő kritikát.

De miközben fürdünk a cinizmus langymeleg habjaiban, lassan túl is csordul a szánkon, s fulladozni kezdünk. Mert valami nagyon nincs rendjén: eltűnnek a közmegegyezésen alapuló gondolatok, nincs már közös nevező, kivész az adogatás öröme, a partnerség bizalma.

Cinikusnak lenni tanulható viselkedési mód, s még az "ántivilág"-ban szocializálódott idősebb generációkat is lassacskán utolérte e módi. Mert könnyed. S ha jóízű, nagy nevetést nem is, de valami szánk szélére biggyesztett, torz mosolyt mégiscsak fakaszt. Mint a Csillagok háborújában a Birodalom uralkodójának kárörvendő félmosolya. Nem a szív, az ész szüli. E cinikus mosoly szimbóluma számomra évek óta a most kálváriáját járó Index volt – nem is tudok krokodilkönnyeket hullatni érte.

Jól élni a cinizmus szerint annyit tesz, mint boldogan élni. A boldog élet pedig az önmegvalósításban és a behatásoktól mentességben áll. E kettő feltétele pedig a lehető legnagyobb mérvű függetlenség és önállóság. A külső és belső tényezőktől (Istentől, lelkiismerettől, vallási meggyőződéstől, nemzeti hagyományoktól, családi tradícióktól, közösségi szokásrendektől) való függés, a hozzá társuló kötöttségek ugyanis bilincsbe vernek, sebezhetővé tesznek, akadályozzák az önmegvalósításhoz szükséges egyéni szabadságot. S itt nincs helye abroncsoknak. Így volt ez a kezdetekkor, a hellenizmus bizonytalan társadalmi és gazdasági viszonyai között, s így van ez ma is - nem kevésbé bizonytalan körülmények közepette.

Kérdés, hogy létezhet-e valódi jó élet korlátok és határok nélkül. S nem úgy jár-e a világ, mint a pannonhalmi monostor egy igazán aktuális üzenetet hordozó ábrázolásán. A képen egy boroshordó látható, melyen az abroncsok megsérültek: dől ki a hordóból a bor. Az illusztráció melletti felirat: "Libertate perivit", vagyis: "Tönkrement a szabadságtól". Igen, valami ilyesmit érzek én is: szétpattannak az abroncsok, és csendesen, mosolyt fakasztva fogyatkozik a tartalmas lényeg.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2020. augusztus 26.