167. levél

Kedves Néném,

amiről keveset beszélünk. Mert nem is nagy élmény visszagondolni rá, talán nem is elegáns (miért is?), mindenesetre csalódást keltő dolog szembesülni vele. Hogy mire gondolok? Hát arra, amikor alapító okiratunkba foglalt kötelességeinket teljesítve meghívjuk magunkhoz a világot – értsd: alkotó- és előadóművészeket –, és ők valamiért úgy gondolják, hogy nekik a magyarok pénzéből kell a magyarok számára megmondani a tutit. Nem fogok neveket írni, mert a premierfogadásokon – lássunk csodát! – mindig kisimulnak a tekintetek. A keresztény ilyenkor megbocsátó, de nem felejt, mert tapasztalatot szerez.

Mert valóban kellemetlen ügy a külföldi vendégekben való csalódás. Nem gyakori, szerencsére, de tíz év alatt már felgyűltek fejezetei. És sok válfaja van. Van a rendező, aki olyan igényeket támaszt, amelyeket egy bezárás előtt álló, teljesen leamortizált technikájú operaházban lehetetlen teljesíteni (Vagy szélesebb színpadot – hogyan? –, vagy még 4 projektort – miből? –, vagy utolsó nap még egy garnitúrajelmezt vagy kelléket – micsoda?). Tudja nagyon pontosan, hogy amit kér, teljesíthetetlen, de nem érdekli – ám ilyet láttunk már honi művésztől is, ha nagyon szorítani kezd a főpróbahét, a pluszprojektorok követelése (darabja 20-30 millió!) sokszor inkább lelkiállapot projekciója. De van úgy, hogy ennek a rendezőtípusnak éppen saját hazája egy jelentős művét színre vinni hívjuk, küzdünk a nyelvvel, amivel előtte sose – és olyan szerző olyan darabját vállaltuk bemutatni, amelyet még közös szülőhazájukban sem tettek. És mindezen erőfeszítéseinket semmibe véve a rendező a sajtótájékoztatón kipakol. Saját idegzetét teszi az asztalra, később kacsingat, nem eszik azt olyan forrón... Akkor meg miért?

Máskor jön egy kedves, díjnyertes fiú ártalmatlan darabot színre vinni. Aztán egyre szótlanabb lesz, majd a sajtóeseményen a családon belüli erőszakról és a feminizmusról szónokol, majd arra leszünk figyelmesek, hogy a díszletre az Arbeit macht frei-feliratot festeti. Természetesen a tervelfogadáson erről nem tett említést, végül átíratjuk a mondatot. De mi történt itt?

Érkezne egy nagy karmester, de előtte megüzeni a sajtón át, hogy egy másik pesti színház igazgatóváltása miatt mégsem jön. Érvényes szerződés, meghirdetett előadás, felkészült zenekar, énekkar: smafu. Amikor értetlenkedünk, hogy ennyi erővel bármilyen kontraktust bármikor fel lehet rúgni, meg hogy vajon Jörg Haider Ausztriájába se teszi-e be a lábát a nagy művész, és perrel fenyegetjük, arra médiabéli ellentámadás a válasz – természetesen a hazai balsajtóban is. De hisz igazunk volt, akkor meg miért?

Érkezik egy másik karmester is, ő meg a főpróbahéten történő távozását úgy üzeni meg, hogy az irodában épp őrá várok, amikor az ügynöke méltóztatik dobni egy mailt: a művész már Bécsben van. Indoklás nincs, csak suta utalások Magyarország politikai berendezkedésére.

Olyan is akad, aki megjön és a stábértekezleten Trump elnök elmozdításáról mereng, mintha a műnek, amellyel megbíztuk, lenne bármiféle közvetlen összefüggése az aktuálpolitikával. És olyan mesekönyvet vinne az előadásba, amely a mi hazánkat jócskán megosztotta, ő maga pedig ebből a vitából vajmi keveset érthet. Más esetben egy olyan mintázatú szalag is szóba kerül, amelynek operán kívüli értelmezése meglehetőset csavarna a produkció irányán, miközben erre korábban semmilyen számunkra bejelentett gesztusa a művésznek nem utalt.

Amikor a fenti esetek és társaik kapcsán vitába bocsátkozunk, mindig megkapjuk a „gyáva" jelzőt. Én meg ilyenkor mindig elmondom, hogy nem erre szerződtünk. Akár írhatnék levelet is nekik (na, tessék, levélben egy másik levél?):

Kedves Külföldi Kolléga!

Amikor a magyar állam legnagyobb kulturális intézménye, egy 137 esztendős operajátszó színház meghív, akkor adott szerző adott művének egyetemes tolmácsolására szerződik Veled, amely folyamatnak része egy tervindító értekezlet, s ezt rögzítjük is, épp a későbbi viták elkerülése végett. És miután elindítottad magad egy jóváhagyott irányba, még elérkezik majd a tervelfogadás is, amikor muszáj a kártyákat kiteríteni. Nem azért, mert bárki befolyásolni óhajtaná művészi kiteljesedésedet, hanem számos más okból. Mert muszáj tudnunk, amit terveztetek, mennyi anyagot követel, mennyi munkaórát igényel, van-e benne számunkra is külső megrendelést jelentő szolgáltatás, mennyire nehéz építeni, könnyű-e bontani – egészen addig, hogy szabadon hagyjátok-e a zenekari árkot. És ha akkor nem hangzik el a mesekönyv, a felirat, a szalag vagy bármi más, akkor egész egyszerűen nem teheted meg, hogy mégis a színpadra viszed. Mert azzal végképp zsákba macskát vettünk volna, azt pedig senki sem szeretne, hisz egy előadás „dicsősége" bizonyára az énekesé, rendezőé, karmesteré, ám felelőssége végső soron csak az intézményé.

Persze, olyan lehet, hogy a tervelfogadás – optimális esetben – egy évvel korábbi stációja után, vagy akár a hathetes próbaidőszak alatt eszedbe jut valami új, más, fontos. Olyankor szólsz és megbeszéljük. De lehet, hogy nem fog menni – hisz erről korábban nem volt szó, és így nincs pénz, idő, energia vagy, igen: akarat. Előbb kell gondolkodni, utána már csak lehetőség van, kötelesség nincs a színház részéről. Pacta sunt servanda.

És attól mi nem vagyunk „gyávák", hogy nem akarunk aktuálpolitikát vinni a színpadunkra. Nemcsak a kormányfő képét nem engedjük a nézők elé, de az ellenzék vezetőjéét sem. És ennek megvan az oka. Nem Nyugat-Európa valamelyik városi színházában vagyunk, ahol több tagozat küzd a színpad jogáért, szezononként pár operát is színre visznek, és két évad után úgyis lekerül az adott darab, amelyet snúrban kijátszanak. Mi – főleg a törzsrepertoár opuszait tekintve – legalább egy évtizedre tervezünk, és abban a 10 évadban 6-7 sorozatban kerülhet nézők elé a mű, tehát 30-40 előadása lesz egy évtized alatt. Minimum. Az meg Tőled volna a minimum, hogy a megbízást e nézőpontból is tiszteljed, ha már elfogadtad.

Végezetül egy példa. Tehetséges, balra tájékozódó rendező (még a baloldali kurzus alatt) belerendezi alkotásába az uniós lobogót, ha jól gondolom, dehonesztáló jelleggel, de még ez se biztos. Két évvel később engem vesznek elő balos nézők, hogy is képzelem ezt – mert ekkor épp a jobbos kormány vívja harcát Brüsszellel. Kivenni nem lehet – az valóban a művészi szabadság megsértése volna, – de beletenni miért kellett? Ilyen direkt üzenetek elveszhetnek (érthetetlenné válnak) vagy el is torzulhatnak (jelentésük megváltozik).

Ám vissza Kegyedhez, Néném. A másfél hete lefutott online premierünk egyik központi alakja, Pilátus énekli a tételmondatot a Bulgakov-regényben (és a Gyöngyösi-operában), hogy a legnagyobb bűn a gyávaság. Ez az azonosítás önmagában is metaforisztikus, irodalmi és valóságleíró értelemben is leegyszerűsítő. Mert mit kezdjünk a pofátlansággal? Meg a hülyeséggel? És a felelőtlenséggel?

Ugyanis aki nem érti, mit jelent valamit pl. 2019-ben színpadra vinni úgy, hogy annak jelentése, ha tetszik: értelme 2029-ben is meglegyen, és lehetőleg azonos az eredeti üzenettel, az fügét mutat a felelősségnek. Nem érdekli. Márpedig egy Tosca- vagy egy Otello-produkciónak egyszerűen muszáj érvényesnek maradnia ilyen időtávon a repertoárszínházban, mert a világ pénze, ideje, energiája és közönsége nem volna elegendő arra, hogy kétévente újat varázsoljunk az adott címből. A pofátlanságot – elnézést a horzsos szóért, de a „bizalommal való cinikus visszaélés" valahogy mintha nem ugyanazt mondaná – akként gondolom, amikor valaki az őt invitáló magyar (vagy bármilyen) állam pénzéből az állam elleni provokációt tartja szükségesnek lerendelkezni, sunyiban.

Ilyenkor elképzelem, hogy meghívnak pl. Dániába alkotni, és ha már ott vagyok, mindenképpen belepiszkálok a nem értett nyelv nem értett országának belpolitikájába. Állást foglalok – amely ráadásul nem az én állásfoglalásom lesz, hisz a kutya sem ismer, ilyen értelemben közéleti pontértékem is pont nulla, hanem az intézményé lesz az, amely mit sem sejtve titokban tartott kis gegjeimről maga is nagyot döbben, ha korábban nem esett le neki, mit tervezek szinte titokban. És ugyan az igaz, hogy vissza biztos nem hívnak – márpedig az operavilágban nem a jó kritika, hanem a visszahívás a valódi érdem, –, de odahaza az elvárások láthatatlan pókfonalát szövő és markoló baráti közeg figyelmét, s valószínű háláját is kiérdemlem.

Néném joggal kérdezhetné, ha sok a csalódás, minek akkor külföldi alkotókat hívni egyáltalán? Csak, hogy ki ne öntsük a fürdővízzel a Művészet nevű gyermeket. Sajnos vagy sem, a tehetség politikai értelemben egyetemleges, mint a gáztörvény (Dehogy sajnos, ez nagyszerű elve a Teremtőnek!). És egy nagy nemzeti intézménynek, amely a saját műfajai történetének és irodalmának jellege miatt nagyobbrészt a világ kultúrájának részévé vált műveket játssza, egyszerűen létszükséglet az inspiráció, amelyet az új irányok megismerése (nem feltétlen követése, de a tájékozódás), más nemzetek műveinek, más nemzetek nagy szülötteinek megismerése, felléptetése jelent.

Természetesen be-becsúszik néha csalódás – nem akkora lumen a karmester, nekünk nem mond annyit a darab, rugalmatlan a jelmeztervező, feleakkora a művésznő hangja, mint öt éve, stb. –, de ablaktörlőlapát-használattal mégis mindenkor felérő a külföldiek meghívása. Módját, ritmusát, keretét meg kell találni – mi szeretünk a magunk művészeivel dolgozni, kivételes igényekre hívunk vendéget, és a saját felnövekvő nemzedékeink oktatását preferáljuk. Ahol még van, de éppen csak elegendő felhozatal (énekes), ott is készülünk arra, hogy hamarosan elapadhat (posztgraduális OperaStúdió épület kialakítása az Eiffelben), de a gyermekkarunk helyzetét, infrastruktúráját is stabilizálni kell (saját 8 osztályos iskola fél-fél osztályai a gyermekkar számára az Eiffelben).

Ahol pedig huzamosan kialakult utánpótláshiánnyal nézünk szembe, ott több külföldire van szükségünk 10-15 éves átmeneti periódusban, s ez az intervallum már 2013 óta tart. Bizony, ennyi az időszükséglete annak, mikorra egy 50%-kal megnövelt (valójában csak visszaalakított) klasszikus balettegyüttes kiszolgálására, táplálására a Magyar Táncművészeti Egyetem reagálni tud, és a helyzetet megoldja majd hosszú évek múlva saját alapítású balettintézetünk segítségével (A Magyar Nemzeti Balett Intézet növendékcsapata 2016 óta épül, számukra tartogatjuk leendő 8 osztályos iskolánk évfolyamai egy-egy osztályának másik felét).

De elkalandoztam. Summa summárum: nem egyszerű, mégis kell a balanszot tartani nemzetközi lételemű művészetünkben nekünk, az állami és nemzeti intézménynek, amely ugyanakkor európai tradícióval és néhány éven belül valóban európai első vonalat jelentő épületportfolióval bír. És onnan is van még fölfelé bőven működési forrással, magasabb minőséggel – de az az út oly szűkös padlásajtón át vezet, ahova a Covid kódnevű társutas már nem fér fel velünk!

Néném is oltakozzon, mert oltalmat csak oltás ad!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2021. február 23.