"Az Isten is színésznek teremtette" – mondták róla már kislánykorában szakmai nagyságok, ahogy átlagemberek ugyancsak. A Kossuth-díjas, érdemes művész Oszvald Marika művészcsaládban nőtt fel, s ha gyermekként volt is hajlama némi szertelenségre, színészként a tökéletes fegyelmet, ritmusérzéket, poentírozó készséget követelő operett műfajában lett nemzetközileg elismert művész. Ugyanakkor olyan prózai feladatokban is bizonyította színészetes sokszínűségét, mint például Csehov Sirálya, amelyben Arkagyinát alakította. Mindemellett Oszvald Marika számtalan hitelesen megformált főszerep után is megmaradt annak a derűs, közvetlen személyiségnek, aki önmagáért is szerethető. A Kiss-B. Atilla főigazgatásával teljesen megújult Budapesti Operettszínházban egymás után kapja a fontos szerepeket. Sztankay Ádám interjúja.

Tavaly, a járvány miatt bevezetett első korlátozások idején is megszólalt egy interjúban. Elmondta: átérzi a helyzetet, de legalább jut ideje mindenre, amire a napi „hajtás" idején kevesebb akadt. Az önt jellemző megnyugtató derűvel nyilatkozott. Derűje töretlen?

Igen, és továbbra is el tudom foglalni magam. Mindig akad munka a házban és a ház körül. Tegnap például leszedtem a függönyöket, amelyeket kimostam, kivasaltam, majd a bútorokat is megtisztítottam. Tavasz van, kezdhetek kertészkedni is, elsőként palántázni fogok. Persze gyakran főzőcskézek is. Mindemellett online próbálok, szöveget tanulok.

Szubrettre nem hat mások depressziója?

Nyilván senkinek sem jó ez az állapot, amely azért lassan oldódik. A környezetemben is vannak, akiket súlyosan érintett a vírus, szívből drukkolok nekik. Nekem annyival könnyebb a helyzetem, hogy már nyugdíjas vagyok, s nincs bennem erős késztetés a színpad felé. Ugyanakkor túlvagyok az oltáson is.

A Kossuth-díjjal kitüntetett Oszvald Marika Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész a Budapesti OperettszínházbanForrás: MTI/Mohai Balázs

Tavaly, nem sokkal a járvány hazai felbukkanása előtt leánya párjával együtt részt vett a Budapest-Bamako-rallyn. Nyolcezer kilométeren át volt Meizl Ottó mitfárere, a Sierra Leone-i célállomásig. Nagy kaland volt?

Még a hazaút is. Már a repülőn is szájmaszkban voltam, ami esetemben járványtól függetlenül is természetes. Sokat utaztunk a színházzal, Japánba, Dubajba, Amerikába, ezerfelé. Régóta tudom, hogy a repülőgépen bármilyen fertőzést könnyű elkapni. Nem kényelmes maszkban repülni, de óvatos duhaj vagyok, semmiképpen sem brahista.

A fél világot átszelő rallyversenynek nincs kockázata?

Kos vagyok, szeretem a kalandot, de már a neveltetésem miatt is tudom, hogy miben hol a határ. A mitfárerséget is azért mertem elvállalni, mert előtte megtanultam, hogyan kell értelmezni az itinert, az útvonaltervet. Hiszen útközben nincsenek utcák, házszámok.

A hírek szerint egyszer felborultak.

De nem ezerrel száguldva, hanem amikor bent rekedtünk egy kátyúban. Az dobott meg, amikor próbáltunk kijutni. Kimásztam az ablakon, „talpra" tettük a kocsit, ennyi volt az egész.

Kislányként is vagány volt?

Szertelen. Apukám mindig mondta - még ha kaptam is előtte egyet a hátsómra -, amikor valami csintalanságot csináltam: „Nem voltál te rossz, csak kicsit meggondolatlan." Figyeltem, szerettem is, amikor az idősebbek tanáccsal láttak el. Mégis hajlottam a csintalanságokra, kisebb-nagyobb szélsőségekre. Rám fért a kemény kéz, hogy ne csináljak butaságokat.

Hallottam hírét: öt-hatévesen például borravalóért énekelt az utcán, aminek nem igazán örültek a szülei.

Tartottam a markom, az igaz, de nem csak úgy az utcán. Debrecenben éltünk akkoriban, édesapám és édesanyám is a Csokonai Színháznak voltak tagjai, engem pedig jól ismertek az otthonunkhoz közeli patikában, cukrászdában. Azokban kérték, amikor felbukkantam: „Marika, énekelj nekünk, táncolj nekünk!" Mondtam, hogy jó, de ingyen nem, csak pénzért. Mondjuk úgy: talpraesett voltam.

Budapest, 1962. november 19. Oszvald Gyula Szu Csong herceg és Petress Zsuzsa Lisa szerepében Lehár Ferenc: A mosoly országa című operettjében a Fővárosi Operett Színházban. A darabot 1962. november 21-én mutatják be Seregi László rendezésébenForrás: MTI/Keleti Éva

Ha jól tudom, édesapja, Oszvald Gyula, az egykori kiváló operaénekes eredetileg asztalosnak készült.

Így van. Négyévesen árvult el, meghaltak a szülei. Menhelyről került nevelőszülőkhöz Kunszentmártonba, ahol Szabó Gyula színművész is nevelődött. Úgy használták, mint egy kiscselédet. Annyi jó volt a dologban, hogy a közös munka során énekelnie kellett. Ismert minden slágert, szerették a hangját, hetedhét tanyából is odajöttek, hogy hallják. De aztán elege lett a cselédéletből. Felszökött Pestre, egy idős nénikéje vette szárnyai alá. Már akkor nagyobbacska volt, bármi munkát elvállalt, hogy megélhessen. Dolgozott péknél, favágást is vállalt, végül bekerült egy újpesti asztalosüzembe. Ott a segéd, ha vízért küldte, és apám nem rohant, már adta is neki a pofont. Ha meg apám szaladt, kitette a lábát, hogy fölbukjon benne. Mindeközben az édesapám magánúton elvégzett négy polgárit. Műkedvelő együttesekbe is eljárt, úgy akadt pártfogókra. Csík József apát-plébános, Hess Pál polgármester és mások is támogatták. Apám elment egy énektanárhoz, majd Rubányi Vilmos karmesterhez, aki 1943-ban, tehát édesapám húszéves korában, leszerződtette a Fővárosi Operettszínház kórusába. A Zeneakadémiára újpesti támogatóinak köszönhetően került be. Aztán elvitték katonának, majd fogolytáborba került. Negyvenhétben tért haza, mindjárt felvették az Opera ösztöndíjas tagjának.

Miként került Debrecenbe?

Színi tanulmányokat is folytatott, majd Gáspár Margit leszerződtette a Magyar Színházba. Olyan művészek között bizonyított, mint Uray Tivadar, Ladomerszky Margit, Rátonyi Róbert, Mihályi Ernő. Főszerepet játszott A dohányon vett kapitányban, de amikor Hont Ferencet tették Gáspár Margit helyére, az új direktor elvette tőle a szerepet azzal az indoklással, hogy édesapámnak túlságosan is arisztokratikus a feje, nem illik a proletárvilágba. Hamarosan átkerült az üdülőkben fellépő SZOT Színházba. Egyik ilyen fellépésén, 1953-ban látta meg a debreceni színház gazdasági igazgatója, aki rábeszélte: szerződjön hozzájuk. Éppen Rubányi volt ott a karmester, aki elindította apámat a pályán. Ráadásul olyan színészek játszottak akkoriban a társulatnál, mint például Soós Imre, Latinovits Zoltán, Márkus László.

És az ön édesanyja, Halasi Marika.

Édesanyám gyerekszínésznőként kezdte a pályafutását. Tagja volt a rádió híres gyermekszínházának, pontosabban a Gorup Adrienn, Gyuricza Ottó, Halasi Marika triónak, melyet az újságíró, Kilián Zoltán irányított. Édesapámmal, akinél négy évvel volt fiatalabb, már a háború előtt találkozott egy közös fellépésen. Akkor még – úgy mesélték – egyáltalán nem voltak szimpatikusak egymásnak. De aztán közbejött a háború, és amikor újra összetalálkozott édesapámmal – még a debreceni évek előtt –, anyukám nagyon megörült neki, és mindjárt a nyakába ugrott. Azután kezdett közöttük alakulni a szerelem. Mindjárt gyereket is akartak, ami nehezen jött össze, ezért anyukám mindent megpróbált, még fürdőkúrákra is járt Parádra. És aztán világra jöttem, nagy boldogságukra. Talán azért is vagyok ilyen vidám természet, mert nagy szeretetben nőttem fel, az öcsémmel együtt. Ugyanis, hála ég, nem lettem egyke.

Általában édesapját szokta említeni, aki nevelési elveivel – hátsójára adott intésekkel, illetve hosszú, filozófiai értekezésekkel – képes volt komolyabb hatást gyakorolni önre.

Édesanyám korán elment, édesapám azonban megélte a nyolcvanegy évet. Édesapám filozofikus alkat volt, olyan nevelést kaptam, amely kevés gyereknek adatik meg. Sokat mesélt az életről, tőle kaptam a világlátásomat, szívtam magamba a tudást. Anyukám pedig, amíg köztünk volt, az angyali lelkével hatott rám. Csodálatos szüleim voltak.

Az öccsét nem vonzotta a színház?

A kereskedelemben talált hivatására, persze, már ő is nyugdíjas.

Ön gyermekként lépett először színpadra.

Mert megbetegedett a kisfiú a Pillangókisasszonyban. Tudták, hogy milyen extrovertált gyerek vagyok, gondolták, jól fogom helyettesíteni. Csak a Cso-cso-szánt alakító Neményi Lilike tiltakozott: Marikát ne, mert ő majd fogja magát, önállósodik a színpadon, elkezdi szavalni a Nemzeti dalt, ami némileg felborítaná az előadást. Hiába tiltakozott. Végül megdicsért, mert amikor odaszaladt hozzám a darabban, érezte az ölelésemből, hogy őszintén átélem, hogy ő most az édesanyám. Szépen meg is fizettek, száz forintot kaptam, ami 1955-ben nagyon nagy pénz volt.

A gyermekkori színre lépés egyszeri alkalom volt?

A Bánk bánba még bekerültem, de aztán a szüleim azt mondták: a gyereknek az a dolga, hogy tanuljon, játsszon. Tudták, hogy a gyerekszínészek könnyen kiéghetnek. Édesanyám látott erre példát, ha vele nem is esett meg. Amúgy is annyi mindent csináltam: úttörő-énekverseny, műugrás, mindenféle sport. Kívánta a szervezetem. A versenyszellem sem állt távol tőlem, ma is szépen teljesítenék egy arra építő tévéműsorban – ha fiatal lennék.

Békéscsaba, 1999. április 20. Békéscsabán, a Békés megyei Jókai Színház és a Művész-Ház Kft. közös produkciójában április 23-án mutatják be Kálmán Imre: Csárdáskirálynő című operettjét Hidvégi Miklós rendezésében. A képen: Oszvald Marika és Csere LászlóForrás: MTI/Ilovszky Béla

A műugrás hogyan jutott eszébe?

Anyukám kispesti volt, egyik ottani ismerőse volt műugró, Kovács Károly, aki később edző lett. Amikor összefutottak édesanyámmal, kitalálták, hogy a műugrással szépen le lehetne kötni az energiámat. Nagyszerű játéknak találtam: felmenni a lépcsőkön, kimenni a trambulin szélére, vippelni – ugrándozni kicsit a deszkán –, majd beleesni a vízbe. Isteni jó volt! Egy-két évig ugrándoztam, és máris országos ifjúsági bajnoknő lettem. Hozzáteszem – bár szerintem semmit sem von le a dicsőségből –, hogy mindössze hárman indultunk.

Nyolcéves volt, amikor a szülei Budapestre szerződtek a Fővárosi Operettszínházhoz. Nagy sokk volt?

Komoly krízishelyzet. Debrecenben jártam ki az általános iskola első két osztályát, ott volt az összes barátom. Idegen térbe kerültem, még énekelni sem tudtam bemenni egyetlen üzletbe, cukrászdába sem. Az első időszakban ráadásul ismerősökhöz kerültünk a testvéremmel, mert fel kellett újítani a majdani lakásunkat. Pesten két újabb iskolaváltás következett, majd elkezdtem a Szinyei Merse Gimnáziumot, ahonnan megint tovább kellett állnom, amikor a különbözeti vizsga után átkerültem a Széchenyi István Közgazdasági Technikumba.

Oda miért került át?

Azt mondták a szüleim – akik akkor már tudták, hogy úgyis színésznő leszek –, hogy muszáj egy biztos szakmát is kitanulnom.

Ezek szerint jó volt matekból.

Nagyon rossz voltam matekból. Ahogy könyvvitelből, statisztikából, politikai gazdaságtanból és az egyéb vonatkozó tárgyakból is. Minden másban viszont nagyon jó. Az osztályunkban – elsősorban az én hatásomra – mindenki énekelt, táncolt, kulturális versenyeket nyertünk, előadásokat rendeztünk. D-sek voltunk, lányosztály, de a produkciókhoz elcsábítottuk az A-sokat, ők voltak a fiúosztály. Minket nem is D-seknek, hanem operettosztálynak hívtak. Szerettem odajárni. Végig bukdácsoltam, de végül négyesre érettségiztem, mert arra úgy készültem, mint a kisangyal.

A Színművészeti Főiskolára rögtön bekerült?

Nem vettek fel, mert nagyon kislányos voltam. Azt pedig nem tudták, ki fia-borja vagyok. Amikor kiderült, Ádám Ottó azt mondta az apukámnak: olyan tehetséges vagyok, hogy majd színházat lehet rám építeni. Hozzátette: ám egyelőre nagyon éretlen. Akkor édesapám elküldött kóristának-statisztának a szegedi színházhoz, amelyet Lendvai Ferenc igazgatott. A színészházban laktam, állandóan bent lógtam a színházban, amelynek három tagozata volt: prózai, tánc és zenés. Nagy iskola volt, de nem csak a színház: meg kellett tanulnom beosztani a fillérnyi kis keresetemet, meg kellett tanulnom az önállóságot. Az évad végén megkaptam A nem élhetek muzsikaszó nélkülben Birike szerepét, amit hályogkovácsként igyekeztem megoldani. A következő évben aztán bekerültem a Színművészeti Főiskola operett-musical tanszakára.

Oszvald MarikaForrás: MTI/Farkas Tamás

Gyönyörű négy év volt?

Három, mert akkor ennyi volt a képzés. Már elsőévesként kisebb feladatokat bíztak ránk az Operettszínházban. Mindjárt megkaptam a kisszobalány szerepét a Noszty fiú esete Tóth Marival című darabban, volt egy duettünk Lehoczky Zsuzsival. Megjelent a rólam szóló első kritika. Repdestem, mert azt írták: „Színpadra született eleven tehetség." Második évben pedig megkaptam A mosoly országában Szu Csong testvére, Mi szerepét, úgy, hogy apukám játszotta Szu Csongot.

Repdesett?

Transzcendens élmény volt. Eufórikus boldogság. Berohantam a színpadra, azt kellett mondanom: „drága bátyám". Mire az édesapám: „Édes kicsi húgom!" Még éteribbé tette a dolgot, hogy korábban az anyukám játszotta a szerepet.

A főiskola hasznos műhely volt?

Sok mindent tanultunk, technikai dolgoktól kezdve, helyzetelemzéseken át, művészettörténetig. A legendás beszédtanárnak, Montágh Imrének nehéz dolga volt velem. Nagyon fent volt a hangom, én azt hittem, miközben egysíkúan csipogtam, hogy mélyen átérzem, amit mondok. Kívülről másként hangzott. Az egyik első vizsga előtt Montágh Imre – átgondolva a lehetőségeket – azt mondta: Marika, neked nem kell most vizsgázni. Persze idővel, szépen, apránként a hangom is helyre került.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!