Nemcsak az idei magyar filmek, de a mára sikeres filmek sorát maga mögött tudó Nemzeti Film Intézet (NFI) Inkubátor programjának is kiemelkedő alkotása Csoma Sándor, Magasságok és mélységek című filmje. Miközben a fókuszban egy trauma feldolgozása áll,
a rendező képes lényegi momentumokon keresztül bemutatni egy egymás megértésén alapuló kapcsolatot úgy, hogy az egyik fél fizikailag nincs már jelen.
Mindössze az emlékek töredékein és látomások szintjén találkozunk a filmvásznon Erőss Zsolttal (Trill Zsolt), a legsikeresebb magyar hegymászóval, aki 2013-ban nem tért haza a Himalája harmadik legmagasabb pontja, a Kancsendzöngára szervezett expedícióból. Precízen építkezve, néhány meghatározó fordulópontot mutat meg a pár életéből, például amikor a hegymászó felesége, Sterczer Hilda, első nagyobb túráját teszi meg férjével és beássák magukat egy jégbarlangba. Vagy azt a drámai helyzetet, amikor Erőss Zsolt úgy dönt, hogy amputáltatja egyik lábát, hogy egy speciális műláb segítségével folytathassa a túrázást. Csoma Sándor pontosan látta, hogy noha ezek a pillanatok nagyon fontosak ahhoz, hogy megértsük Sterczer Hilda és Erőss Zsolt kapcsolatát, de
az ő viszonyuk mélysége mégis leginkább a hiányon keresztül fogható meg.
Egy ritka asszonyt helyez a film középpontjába, aki olyasmire képes, amire csak nagyon kevés ember a szerelméért: a teljes szabadon engedésre. A hegymászó felesége minden búcsúzásnál szembe kellett nézzen azzal, hogy nem lesz visszatérés és a tehetetlenséggel, hogy ez ellen nem tehet semmit.
A Magasságok és mélységek pedig a leküzdhetetlen távolságból eredő hiány, filmes megteremtésének bravúrja,
amit nemcsak a feleséget alakító Pál Emőke minden rezdülésében érzékeny színészi játékával ér el, hanem az ismeretlen távol és a családi élet kontrasztjának nagyon finom érzékeltetésével. Azzal a pontos tudással, hogy egy ilyen kapcsolat milyen mértékben fejleszti a képzeletvilágot és a kettős univerzumban való létezés megélését. És azzal a koncepcióval, hogy
Erőss Zsolt figurája sosem igazán jelenlévő, a film elejétől kezdve tünékeny alak, mégsincs benne semmi misztikum, sem pedig hősies mivoltának túlhangsúlyozása.
Trill Zsolt nem pusztán azért volt tökéletes választás, mert hasonlít Erőss Zsoltra, de a néhány jelenettel tökéletesen alakítja a fanatikus hegymászót, akit a médiából megismerhettünk.
A gyergyószentmiklósi
Pál Emőke játékában a kivételes emberek párjának összes lemondása, megértése és tisztelete, de emberi tartása is összpontosul és csak nagyon kevés helyzetben tör elő az önsajnálat és a reményvesztettség.
Óriási alakítás az övé, egyben a rendező részéről a tehetség felfedezésének egyértelmű sikere. A gyerekszínész megtalálása szintén említést érdemel: a hatéves kislány szerepében az édesapjával esténként beszélgető, hosszú haját csomózgató kislány Gerda (Nagy Enikő) olyan valóságos, hogy pontosan annyira megríkatja a nézőt, mint a Kramer kontra Kramer elhagyott Billyje, Justin Henry, akárhányadik újranézéskor. A felnőtt színész és a dacos gyermek kettőse pedig itt is hasonlóan jól működik, mint a mára szinte klasszikussá vált amerikai filmben.
Amint korábban arról az Origónak beszélt, Csoma Sándor filmrendező eredetileg Erőss Zsoltról készült filmet forgatni, majd személyes élmények juttatták el a döntésre, hogy mennyivel eredetibb perspektíva a gyászoló nő szemszöge. Sterczer Hildával folyamatosan konzultálva komoly előtanulmányt végzett első nagyjátékfilmjéhez,
az általa írt és rendezett szerzői munka az utóbbi idők egyik legigényesebb alkotása lett.
A Magasságok és mélységek a „felszíni" traumafeldolgozás-téma alatt sok-sok réteget hordoz, ez pedig az igazán jó filmek egyik ismérve.