Férfi bébiszitterből soha nem lesz pótpapa

Sződy Judit pszichológus várja leveled gyermeknevelés, gyermekvárás témakörökben. Akkor is írj bátran nekünk, ha gyermekednek vannak lelki gondjai. Összeállításunkban a hozzá érkezett levelekből és Judit válaszaiból gyűjtöttünk egybe egy újabb csokorra valót.

Kisfiam 8 éves, 2. osztályos. A problémám az iskolakezdéssel kezdődött. Én úgy érzem, hogy nincsenek nagy elvárásaim a gyerekkel szemben (4-esnél nem rosszabb jegyek, normális viselkedés a suliban, írja fel a házit stb.), de néha még ezeknek sem tud megfelelni. Az eszemmel tudom persze, hogy ez nem tragédia, de mégsem tudom normálisan lereagálni az elrontott dolgokat. Az iskola elkezdéséig egy eszes, jó képességű, jó felfogóképességű gyereknek tartottam a fiamat, és nagyon jó, érzelmekben gazdag kapcsolat volt közöttünk, de az iskolakezdéssel minden megváltozott.

Nem tudom elviselni, ha valamit nem tud megcsinálni, ha valamit nem ért meg rögtön, ha elrontja a házit, ha rosszabb jegyet kap vagy bármiben nem hozza azt a szintet, amit én elvárok. Most már ott tartunk, hogy mindenért ordibálok vele, és ledorongolom a sárga földig, azt kiabálom, hogy ő egy hülye gyerek, butább, mint a többi, mert csak ő nem tudja ezt normálisan megcsinálni. Ezek után a kirohanások után nagyon rosszul érzem magam, lelkiismeret-furdalásom van, és megfogadom, hogy soha többé, de jön a következő alkalom, és én elveszítem a nyugalmam és nem bírok normálisan beszélni vele.

Nagyon-nagyon félek, hogy ezzel teljesen elveszem a gyerek önbizalmát és tényleg nem fog menni a suli, mert megutálja a tanulást (mostanában rágja a körmét is, amit azelőtt nem csinált), és a kapcsolat is megromlik közöttünk. Azt azonban nem tudom, hogy nincs-e már túl késő. Visszafordítható ez a folyamat a gyerekben? Vajon mennyi kárt okoztam eddig?

Nekem mit ajánl, hogyan kontrolláljam magam? És mi lehet a baj velem? Amikor kiabálok, tényleg úgy érzem, hogy egy ilyen hülye gyerek nekem nem kell, és nem vagyok hajlandó elfogadni őt, közben pedig nagyon szeretem, és utána a szentségtörő gondolatokat és a kiabálást is megbánom, utálom magam.

Mit kezdjek magammal, mielőtt tényleg egy önbizalomvesztett, idegroncs hülyét csinálok az amúgy értelmes, okos kisfiamból?

Kérem, válaszoljon, úgy érzem, nagy baj van!

Más gyerekére könnyen mondja az ember, hogy nem baj, ha kitűnő tanuló, legföljebb egy jó kézműves lesz belőle, de a magáénál lehet, hogy pánikba esik, ha nem felel meg a saját elvárásainak. Bizony, sokan akarják a saját gyereküket az önmaguk elrontott élete javított változataként kezelni, vagy, ha maguk elértek valamit, úgy érzik, a gyerek már nem adhatja alább, akár alkalmas és motivált a dologra, akár nem.

Nem könnyű kívülről szemlélni a saját családunkat, de nem is reménytelen. Úgy gondolom, önnek lenne szüksége segítségre, akár egyéni terápiában, akár csoportban - például egy Női Hatékonysági Tréning vagy egy Szülői Hatékonysági Tréning segítene, ami valójában önismereti csoport - hasonló problémákkal küzdő nőknek - de közben számtalan gyakorlati megoldást is nyújt.

Szóval először azt kéne megtalálni, mi az oka ennek a szélsőséges lelkiállapotnak, és megtanulni kezelni, de kicsi az esély, hogy ez egyedül is könnyen menne. Ha egyéni vagy családterapeutát keres, írjon újra. A gyerek nincs végképp elrontva, de sürgős változásra van szükség.