Nyíri Kristóf

Enciklopédikus tudás a 21. században

III. Mindentudás egyetlen elmében?

A 18. századtól a 20. század utolsó harmadáig terjedő időszak a tudományok fokozódó fragmentálódásának, elkülönülésének, specializációjának jegyében állt. Ám mindvégig hatottak, és az utóbbi évtizedekben felerősödtek, az újraegyesítő nagy elméletek és a résztudományok közötti együttműködés irányába mutató tendenciák is. Ezekre a tendenciákra a Mindentudás Egyeteme eddigi három szemeszterének előadói újra meg újra utaltak. Kroó Norbert 2002 októberében tartott előadásában emlékeztetett arra, hogy a tudomány sokáig többé-kevésbé egységes egészet alkotott, s csak mintegy 150-200 évvel ezelőtt vált szét a fizika és kémia, majd váltak le az élettudományok is; mostanára azonban a fizikai kémia, geofizika, asztrofizika, biofizika vagy a molekuláris biológia megjelenésével, amely területek úgymond a fizika elvein és módszerein alapulnak, új szintézisek jönnek létre. Kroó úgy fogalmazott, hogy "a fizika tudománya a természet leírásának legalapvetőbb, legátfogóbb kísérlete", s hogy "a 20. század eleje óta [...] a fizika a többi természettudomány alapjává vált". Közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez a körülmény a filozófiában az 1930-as évektől kezdve az ún. fizikalizmus álláspontjához és Otto Neurath vezérletével az egységtudomány enciklopédiája programhoz - akkor még túl korai programhoz - vezetett.

Néhány héttel ezelőtt Horváth Zalán tért vissza arra a gondolatra, hogy a fizika elsődleges célja: "egységes módon" megérteni "a természet csodálatos változatosságát". Mint Horváth Zalán sorolta, "minden múltbeli nagy eredmény e cél felé vezető újabb lépés volt: az égi és földi mechanika egyesítése Newton által a 17. században; az elektromosság és mágnesesség Maxwell által kidolgozott elmélete a 19. században; a téridő geometriájának és a gravitáció elméletének egyesítése Einstein által 1905-1916 között", és végül a kémia és az atomfizika kölcsönös közeledése a kvantummechanika kialakulásával az 1920-as években. Az újabb lépés a további egységesítés felé "egy mindenek fölött álló, az egész természetet leíró elmélet, a mindenség és a 'mindentudás' elmélete" felé a részecskefizika ún. Standard Modellje volna, amely "egyesíti az elektromágneses és gyenge kölcsönhatásokat [...] és hasonló módon írja le az erős kölcsönhatásokat". Amiben itt laikusként bizonytalan vagyok, az az, hogy vajon a Standard Modell végső sikere valóban olyan elmélet létrejöttét jelentené-e, amely egyetlen elmében összefogható széles körű tudáshoz vezet, avagy csupán - a mégoly képzett elme számára is - az egységes tudás lehetőségének mindössze elvi garanciáját? Horváth Zalán ama megfogalmazása, amely szerint a Standard Modell kísérleti alapjainak elméleti feldolgozása "észbontó követelmény", mindenképp óvatosságra int.