Erre a diadalra emlékeztet minket a déli harangszó

A magyar lovasság legázolta a törökök megingott hadrendjét

1456. július 22-én a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. A győzelem 555. évfordulója alkalmából, 2011. július 4-én az Országgyűlés július 22-ét a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.

A déli vidékek védelmét Hunyadi János szervezte meg

A 13. század végén megszilárduló oszmán-török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi seregére mértek vereséget.

Hódításukat mintegy fél évszázadra megakasztotta az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vereség, de az újjászervezett birodalom a 15. század közepétől már a Magyar Királyságot is közvetlenül fenyegette.

Hunyadi János, a legendás törökverő hadvezér 17. századi portréja Forrás: Wikimedia Commons

A déli vidékek védelmét az 1440-es években Hunyadi János szervezte meg, aki hadisikerei révén báró, szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett, s minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi az oligarchák támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, és 1453-ban lemondott a kormányzóságról. Ugyanebben az évben II. Mehmed szultán bevette az ezeréves Bizánci Birodalom szívét, Konstantinápolyt, és Európa felé fordult. 1454-ben végleg annektálta Szerbiát.

„...az ellenség ... erőben s létszámban megnövekedve, elmúlt győzelmeinek szerencséjétől dölyfösen és dicsőségittasan szerfölött nagy erőre kapott. A gyűlöletes Mohamed ugyanis, a törökök mostani vezére, aki hallatlan kegyetlenségével túltesz valamennyi elődjén, miután elfoglalta az említett királyi várost, megfertőzte szentélyeit, rabságot, halált, szolgaságot s egyéb csapásokat zúdított az emberiség legnemesebb nemzetére, majd a közelmúlt napokban elvette Rácország földjét, Magyarország koronájának ősi birtokát, városait fölgyújtván, népeit pedig részint leöldösvén, részint bosszulatlanul sanyarú szolgaságba hajtván: most újabb csapásra készül emelni „a fegyvert, melyről a vért nem mosta le még ima" , s rettentő bosszút lihegve, cinkosaival együtt egy keresztény hadjárat kifőzésén jár az esze, abban az alávaló meggyőződésben, hogy nem csupán Magyarországot, hanem az egész nemes keresztény világot a maga uralma alá gyűrheti. Mi több, akkora őrültségre ragadtatta magát, hogy szinte világuralomra tart igényt!" – írta Vitéz János leveleiben és politikai beszédében, amit a frankfurti birodalmi gyűlésen adott elő 1454. szeptember–októberben.

II. Mehmed 70 ezres haderőt vont össze Nándorfehérvár bevételére Forrás: Wikimedia Commons

II. Mehmed szultán 1456 májusában százezres haddal indult a Magyar Királyság kulcsának tartott, az ország belseje felé felvonulási útvonalat biztosító Nándorfehérvár ellen. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a Duna és a Száva összefolyásánál épült várat a török már 1440-ben megostromolta, de akkor kudarcot vallott.

A törökök július 21-én indították meg a döntő rohamot

A hírre Európában keresztes hadjáratot hirdettek, de seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok Kapisztrán János magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi pedig zsoldossereg élén sietett a várparancsnok, Szilágyi Mihály megsegítésére.

Így a törökkel csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán János keresztesei és Kórógyi János macsói bán csekély serege.

Szilágyi Mihály védte Nándorfehérvárt II. Mehmed felvonuló csapataival szemben Forrás: Wikimedia Commons

Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött. A törökök a félkörben körülvett várat a Duna és a Száva közötti síkságról ágyúzták, komoly károkat okozva a falakban, és kétszáz összeláncolt hajóval teljes szélességében lezárták a Dunát Zimonynál, a vár fölött. Július 14-én Kapisztrán és Hunyadi flottája áttörte a hajózárat, így megnyílt az út a felmentő sereg előtt a szorongatott várba. Hunyadi saját serege élén a védőkhöz csatlakozott, a keresztesek a Száva bal partján ütöttek tábort.

A törökök július 21-én indították meg a döntő rohamot a szinte teljesen rommá lőtt vár ellen, öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat, és már a belső várat ostromolták.

A magyar lovasság legázolta a törökök megingott hadrendjét Forrás: Origo

Másnap a Száva bal partjáról átkelő keresztesek, élükön a hetvenéves Kapisztránnal támadásba lendültek, miközben Hunyadi a várból kitörve a török ágyúkat foglalta el, majd együttesen szétszórták az ostromlók derékhadát. A török sereg felszerelését hátrahagyva menekült, a szultán pedig egyes feljegyzések szerint a kudarc miatt véget akart vetni életének.

A déli harangszó a végveszélyt hirdette

A győzelem után a török terjeszkedés hét évtizedre megtorpant, a délvidéki erősséget csak 1521-ben tudta bevenni I. Szulejmán szultán. A nándorfehérvári diadal emlékére vezette be 1457-ben III. Kallixtusz pápa az Úr színeváltozása ünnepet augusztus 6-ra, a győzelmi hír vételének időpontjára.

A közhiedelemmel ellentétben viszont a déli harangozást még az ütközet előtt rendelte el könyörgésként a török támadás miatt, és csak a győzelem után változtatta a hálaadás harangszavává.

Nem a nándorfehérvári ütközet a déli harangszó apropója Forrás: Flickr / harmishhk

De mi is történt pontosan? A beszámolók szerint a pápa 1456 tavaszán már tisztában volt azzal, hogy a nyugati uralkodóktól egyetlen katonát sem remélhet, ugyanekkor Magyarországról riasztó hírek érkeztek a török hadsereg méreteiről, és arról, hogy Hunyadi János hajlandó békét kötni és ezt a sereget Itália felé átengedni. A pápa nem tudta, hogy a hírek valótlanok, és ebben a helyzetben és végső kétségbeesésében égi segítségért fohászkodott:

1456. június 29-én – három héttel a nándorfehérvári csata előtt – kiadta a Bulla orationum névre hallgató imabulláját, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között, tehát valamikor „déltájban", háromszor kongassák meg a harangokat, „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak".

A déli harangszó tehát – ekkor még – nem a diadalt, hanem a végveszélyt, a keresztes eszme végső csődjét hirdette.

A katonai diadalt nem sikerült kiaknázni: a keresztes had felbomlott, a csata után kitört pestisnek Hunyadi és Kapisztrán is áldozatául esett.

(MTVA Sajtóarchívum)