Mit tehet a szülő a bántalmazás megelőzése érdekében?

A világon kevés fekete-fehér dolog létezik. Ha a jó-rossz tengelyén osztjuk fel a világot, benne az embereket, akkor egy torz világképet kapunk, amiből hiányoznak a perspektívák. Hiába van szükség árnyalatokra, vannak olyan megkérdőjelezhetetlen, explicit igazságok, ahol nincs helye a maszatolásnak, nézőpontvitáknak és ilyen a gyerekek védelme is. Amikor elméletben beszélünk erről, akkor persze rengeteg a „gyerekek érdekét” zászlón lobogtató érzékeny és egyben harcos kiállás, amikor a gyakorlatban találkozunk a gyerekek sérelmére elkövetett abúzussal, akkor pedig rendre megjelenik a relativizálás. A szülők nehéz helyzetben vannak, ha ki akarnak állni gyermekük mellett, hiába kötelességük megtenni azt, ennek pedig egyrészt mentális okai vannak, másrészt a szülők nagy része eszköztelen, már a megelőzés terén is.

A szülők számára rengeteg módszer, eszköz, divatos irányzat áll rendelkezésre, amelyek segítenek már abban is, hogyan álljanak hozzá ehhez az érzékeny témához. A közösségi média felületein is egyre nagyobb teret uraló „gyerekbiznisznek” köszönhetően úgy tűnhet, hogy már a csapból is ez folyik, ettől aztán elárasztva érezheti magát a szülő, nehéz lehet eligazodni a „legjobb módszerek”, „tuti tippek” és „biztos technikák” posztjai vagy workshopjai között. Egyetlen „tuti módszer” biztosan nem létezik, ha pedig a szülő az összes fejlődéslélektani tankönyvet is elolvasta már, akkor sem biztos, hogy egy érzelmekkel átitatott helyzetben eszébe fognak jutni a tanult technikák. Éppen ezért a gyorstalpaló pszichológiai szemináriumok helyett 

a legfontosabb, amin szülőként dolgozni érdemes, az a kapcsolódás. 

Kapcsolódás a gyerekhez, az ő helyzetéhez, állapotához, érzelmeihez és vele együtt a szülőnek önmagához is, hogy tudja, mik az ő érzékeny pontjai, esetleg gyengeségei, elakadásai, amik gátolni is tudják ezt a folyamatos, elengedésre és visszafogadásra, megtartásra képes kapcsolódást. A kapcsolódás segít abban is, hogy kialakuljon egy olyan családi légkör, amelynek megtartó szövete a biztonság: ebben a légkörben a gyermek belső hangjává tud válni a „csak apa/anya meg ne tudja” helyett a „hívom apát/anyát, mert ők segítenek”, vagyis a szégyen helyett a bizalom hangjai.

A kapcsolódás tanulható és fejleszthető, a kapcsolódásra-és újrakapcsolódásra képes szülő azonban sokszor érthető módon rászorul a mankókra – ilyenkor jönnek jól azok a bizonyos „tuti tippek”. Nem kell nagy ördöngösségre gondolni, a gyermek életkorának megfelelő jellemzőinek és igényeinek ismerete azonban tényleg elsődleges. Innentől kezdve ugyanazon módszerek szinte születéstől tinikorig alkalmazhatóak, csak folyamatosan szem előtt tartva az adott életkor jellemzőit. A testtudatos nevelés már egészen a baba születésétől kezdve elkezdhető, ennek alapja, hogy a gyermek életkorának megfelelő nevén nevezzük a testrészeket, ugyanolyan természetességgel: fontos, hogy ha a gyerek a karunk vagy a lábunk működéséről kérdez, akkor 

hasonló természetességgel tudjunk beszélni a nemi szervek működéséről is.

 A zavarodottságot, szégyenkezést ugyanis megérzi a gyermek, ha pedig tabutémát gyártunk a nemi szervek létezéséből, azzal csak a szégyennek és a titkoknak ágyazunk meg. A titok egyébként is egy kulcskérdés az abúzus prevenció terén: a jó titok – rossz titok közötti különbséget fontos megtanítani már ovis korban a gyereknek, ugyanis a bántalmazók egyik fő módszere, hogy az áldozat „közös titkaként” kezelik az abúzust. Apró, hétköznapi és játékos helyzeteken keresztül lehet beszélni a jó titokról, például egy szülinapi meglepetés kapcsán: ezen példán keresztül érzékelni fogja a gyermek, hogy a jó titok kellemes, feltöltő érzést ad, pontosan látni, hogy mikor van vége és közösen lehet örülni neki. Ugyanígy tanítható a jó-rossz érintés is: 

ha például a gyerek szereti a csikizést, de egy játék során szól, hogy ez már sok, hagyd abba, akkor abban a pillanatban meg kell szüntetni a játékot, verbálisan rá is lehet erősíteni, hogy „jó, hogy szóltál, fontos, hogy szólj, amikor már nem esik jól ez a játék/érintés”. 

Nagyon fontos szempont ebben az esetben a határok, a testintegritás tiszteletben tartása. Ez az evés során is egy jól szemléltethető módszer, így az erőltető és fenyegető „a tányér legyen üres” vagy „az lesz az angyal, aki megeszi az ételt” típusú módszerek mellőzése ezért és persze az étellel való pozitív kapcsolat kialakítása miatt is kerülendő módszerek. 

Fotó: dpa Picture-Alliance via AFP / dpa Picture-Alliance via AFP/PRODUCTION

A kapcsolódáson való munka a prevenció ártalomcsökkentő szempontjából is fontos, vagyis, hogy könnyebben felismerjük azt, ha esetleg már történt valami a gyermekkel. A kapcsolódás kell ahhoz, hogy a szülő jelen tudjon lenni, felismeri vagy inkább elcsendesíti magában az ösztönt, amely csak úgy villogtatja a jelzőcsengőket, gázlángozza-e saját magát, hogy „biztosan rosszul láttam és csak én fújom fel az egészet”. A gyermekek viselkedése sokszor persze félreértést is kelthet az aggódó szülőben: az agresszió jelenléte, viselkedéses megjelenése egy pontig természetes, persze korrigálásra szorul, de egy „verekedős ovis” a legtöbb esetben csak korának megfelelően viselkedik, nem biztos, hogy látta vagy tapasztalta valahol a verekedést. Ugyanez igaz a nemi szervek iránti érdeklődés esetén: ez egy fontos fejlődési állomás, amely határainak megtartásában sokat segíthet a bugyiszabály, de önmagában nem feltétlen jelent rosszat. A jelzőcsengők olyankor biztosan nem riasztanak tévesen, amikor egy gyerek viselkedése hirtelen megváltozik, korábban nem tapasztalt, hirtelen agresszió jellemzi, ami a játékában is megjelenik. 

Jelzőcsengő lehet még a hirtelen bepisilés-bekakilás vagy az olyan szóhasználat, cselekvések a részéről, amit kora alapján nem szabadna tudnia, ismernie. 

Ahhoz, hogy a prevenció jól működjön, elengedhetetlen, hogy a gyermekek által látogatott intézmények és a szülők közötti együttműködés megvalósuljon, hiszen közös a cél és az érdek: a gyermekek védelme. A következő nagy akadály azonban az, amikor ez csak a szavakban jelenik meg.