A francia kapcsolat - Peugeot 504

Nemigen lehet olyan hetvenes évekbeli francia filmet látni, amelyben ne bukkanna fel a Peugeot 504-es. Habár sosem osztottak rá főszerepet, mégis vonzza a néző tekintetét. Egy hazánkba került példányt mutatunk be.

A próbakör alatt a "jobb 1"-ből az autó büszke tulajdonosa, Szigyártó László segített tanácsaival. Ő már gyerekkorában ismerte ezt a kocsit, ugyanis a nagybátyja volt a jármű első tulajdonosa. A Franciaországban orvosként dolgozó nagybácsi 1973. május 14-én vette át új 504-esét egy marseille-i szalonban. A kétállásos átadóban egy másik 504-es parkolt mellette, az akkori elnök, Georges Pompidou privát autója. Laci nagybátyja Algériába is magával vitte a Peugeot-t, majd 1976-ban hazatért Magyarországra.

Természetesen gondosan karbantartotta a kocsit, és vigyázott rá. Csupán egyszer kerülte el a figyelmét, hogy a 62-es villamos épp arra jön, amerre ő kanyarodik, de szerencsére nem lett belőle komoly baj. Egy kis lakatosmunka és javítófényezés után úgy nézett ki az autó, mint a baleset előtt. Szakértő szemek is csak hosszas vizsgálódás után fedezhetik fel a javítás nyomait a Peugeot egyik oldalán.

Laci a családdal gyakran utazott benne a Balatonra, és volt alkalma tapasztalni, hogy az autó teljes terheléssel is képes tartani a 160-as utazótempót. Nem is csoda, hogy szinte családtagként kezelték a Peugeot-t, amely huszonhat évig hűen szolgálta őket, s csak a kopó alkatrészeket kellett rajta cserélni. Tulajdonosa egészségének megromlása miatt 1999-ben garázsba költözött az 504-es, és 2004 júniusában, gazdájának halála után került elő újból. Elvileg Laci másik nagybátyja volt a kocsi örököse, de látta, hogy unokaöccse komolyan gondolja a felújítást, és lemondott az autóról.

Néhány kopó alkatrész cseréjén és némi tisztításon kívül nem sok munka kellett, és mehetett is az 504-es a Mozaik utcába vizsgázni, ahol műszakilag teljesen kifogástalannak ítélték. A minősítő bizottság is csupán az - egyébként jó állapotú - motortér kifényezéséhez és a - gyárilag kezeletlen felületű - lengőkarok lefestéséhez ragaszkodott. Amint ezek is megvoltak, felkerülhetett az OT-s rendszám a kocsira. Számos kiegészítője is megvan még a francia gépnek: a gyári izzókészlet, a korabeli olajoskanna, a legfigyelemreméltóbb azonban az, hogy a felniken még ugyanazok a gumik feszülnek, amelyeken a kocsi kigördült a szalonból.

Laci kíváncsiságból utánajárt, és a gumin található gyártási számkódok alapján a Michelin importőrénél megerősítették, hogy az abroncsok valóban egyidősek a 217 ezer kilométert futott autóval. Ezt az adatot hallva magam is megvizslattam közelebbről a kerekeket. Mindenhol elég tisztességes profilmélységgel bírnak az abroncsok, sőt sehol sem kopott egyenetlenül a futófelület, ami a kerekek tökéletes beállítását jelzi.

Egy eminens naplója

Az 504-est 1968. szeptember 12-én mutatták be a szakma képviselőinek, majd a közönség is megtekinthette a Párizsi Autószalonon. Az első verzió a négyajtós Berline volt 82 lóerős, 1796 cm3-es, karburátoros benzinmotorral, négyfokozatú váltóval, amelynek a kapcsolókarja a kormányoszlopon volt. A kocsit kívánságra - a padlón lévő előválasztó karral szerelt - háromfokozatú ZF automatikus váltóval is szállították. Ugyancsak kezdettől lehetett rendelni Kugelfischer befecskendezőt az 1,8-as motorhoz, amellyel a teljesítmény 97 lóerőre emelkedett. Mindegyik kivitelhez alapáron járt a négy tárcsafék és a tetőablak.

Az 1969-es Genfi Autószalonon két újabb karosszériaváltozat, a Coupé és a Cabrio mutatkozott be. 1970-ben új erőforrást kapott az 504-es. Az eredeti alapmotor furatát 4 mm-rel megnövelték, így az XN2 kóddal jelölt blokk összlökettérfogata 1971 cm3-re nőtt, teljesítménye karburátorral 93, befecskendezővel pedig 104 lóerő lett. A karburátoros kétliteres neve GL lett, a befecskendezős változatot az Injection helyett TI elnevezés jelölte. 1971-ben megjelent az első - XD 90 kóddal jelölt - dízelmotor is a kínálatban. A 2112 cm3-es gázolajos 65 lóerőt préselt ki magából 4500-as fordulatszámon. Hasonlóan fontos újdonságot jelentett a kombi megjelenése, amely igavonónak készült: a szedán független felfüggesztése helyett merev tengely került hátra, s három változatban lehetett megvásárolni.

1973-ban új alapmodell jelent meg: a fapados L jelzésű kivitelből száműzték a tetőablakot, a hátsó tárcsafékek helyére dobfékek kerültek, és a műszerfala is egyszerűbb volt a többi változaténál. A benzinesek közül csak az 1796 köbcentis karburátoros blokkal lehetett megvásárolni, majd megjelent a palettán az XD 4.88 jelű, 1948 cm3-es dízelmotor is, ezzel szintén rendelhető volt az új alapmodell, amely ez esetben az LD jelzést kapta.

A soros módosítás 1975-ben következett: H4-es fényszórók és süllyesztett kilincsek növelték az 504-es kényelmét, és eljött a kormányváltás ideje: az L kivételével új volán került a kocsiba. Hogy az L változat vásárlói se búslakodjanak, a kardánalagútra költözött a váltókar, de csak a benzinesnél.

1978-ban kezdődött az 504-es hattyúdala: fekete műanyag műszerfalat kapott az alapmodell, amelynek nevéből eltűnt az L jelzés. 1979-ben megjelent az utódmodell, az 505-ös, és ezzel párhuzamosan egy színezett üvegekkel, könnyűfém keréktárcsával, metálfényezéssel feldobott, "Last Edition" fantázianevű limitált szériával kifutott a TI verzió. 1982-ben leállították az exportot, majd 1983 augusztusában az európai gyártást is.

A Peugeot dél-amerikai és afrikai gyáregységeiben még majd két évtizeden keresztül készítették a modellt az ottani piacokra, ahol továbbra is nagy sikere volt a strapabíró, elnyűhetetlen 504-esnek. A típus sikerét jelzi, hogy csak Franciaországban több mint 3 millió példányt gyártottak és adtak el belőle Európa-szerte. Sajnos nem áll rendelkezésre adat arról, hogy az Argentínában 1999-ig, Nigériában mind a mai napig folyó gyártás során hány példány készült el, de tény, hogy a francia cég egyik legnagyobb sikertörténete volt az 504-es.

(Veterán Autó és Motor)