Sétahajó - Chrysler Grand Voyager 2.8 CRD teszt

Mikor beleültem a szerkesztőség előtt, még viccelődtünk. Hatalmas bálnatest, kormányra szerelt váltó, hajókormány. A budai szűk utcákban aztán már csak gyűlölködtem. Elátkoztam mindent: metróépítkezést, szabálytalanul parkoló, az utcákba belógó autókat, magamat, hogy ilyen hülyeségre vetemedtem ezzel a döggel. Este - már megnyugodva - hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a cimborákat, és tízkor elmentünk Egerszalókra fürödni. Ekkor állt össze a kép.

Primitív, merev tengelyes futóműve, zajos dízelmotorja és az Arisztotelésznél is többet gondolkodó automata okán vezethetőség terén nem tör a kategóriában etalonnak számító Ford Galaxy babérjaira a Voyager. A Grand nálunk csak a 2.8-as dízellel és a hozzá párosított 4 fokozatú automatával rendelhető, mert a gyengécske, 3,3 literes, V6-os benzines mértéktelen étvágyát az öreg kontinensen nem tolerálják. A Mercedes-eredetű, közös nyomócsöves dízel 150 lóereje viszont minden pillanatban kellemetlenül hangosan toporog a dobhártyánkon, míg a váltó néha maga sem tudja, hogy éppen hogy is kontrollálja a 360 Nm-t. Kicsit jártasabbaknak talán gyengécske is lehet a köbcenti/teljesítmény viszony, de a valóságban a hajtáslánc az autó karakteréhez tökéletesen illeszkedő menetdinamikával tudja mozgatni a nagy testet. Ez nem versenyautó, sőt autónak is csak azért nevezzük, mert négy kereke és motorja van. A Grand Voyager inkább utazó kapszula, autó és utasai igazán csak a városból kiszakadva érzik magukat jól. Autópályán 130 körül békésen ellegelészik, amíg az üzemanyagból futja, ez az igazi terepe a kocsinak. Ilyenkor a tempomat, a CD-tár, külön klimatizált zónák, a kényelmes ülések és a beszélgetések mindig meghozzák az utazás élvezetét.