George Szirtes: "Az én feladatom a forma biztosítása"

A Londontól mintegy kétórányi vonatútra fekvő kelet-angliai Wymondhamben él a határainkon túli kulturmisszió egyik kulcsfigurája: George Szirtes fordítja angolra többek között Madách Imre, Krúdy Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Márai Sándor, Krasznahorkai László és Orbán Ottó műveit. Nagy-Britanniában azonban mégsem emiatt ismert a neve: a magyar származású, de angol nyelven író költő 2005-ben megkapta a T.S. Eliot-díjat, ami a szigetországban a legrangosabb kitüntetés, amit költőként kapni lehet, gyakorlatilag a Booker-díj megfelelője lírában.

1989-ben hosszabb időt töltött Magyarországon. Kívülállóként hogy látta az akkori eseményeket, milyennek tűnt az ország?
- Erről egy egész könyvet írhatnék, sokszor azt gondolom, hogy meg is teszem majd. 1989. januárjában érkeztem Magyarországra, és már akkor lehetett érezni a változást a levegőben. Nagyon izgalmas volt látni, ahogy az emberek elkezdek figyelni a parlamenti vitákra, számomra különösen, hiszen Haraszti Miklósnál laktam, aki ugye maga is aktív részese volt a parlamenti eseményeknek. Emlékszem március 15-ére, amikor a tömeggel a Petőfi-szoborhoz mentünk, és hogy hallottam, ahogy az emberek aggódnak, hogy valami borzasztó dolog fog történni, hogy hetekre előre kell venni élelmiszert. Mintha mindenki pánikba esett volna, nekem úgy tűnt, főként az foglalkoztatja az embereket, hogy mi történik majd, ha elszabadulnak az indulatok. Én teljesen másként éltem meg ezt, nem értettem, hogy miért érne véget a világ csak azért, mert valaki kérdéseket tesz fel a parlamentben. Persze ezt annak biztos tudatában éreztem, hogy ha mégis valami komoly fordulat következne be, bármikor elhagyhatom az országot. Ez valamennyire frusztráló érzés is volt, mert nem tudtam mit kezdeni az íróbarátaim idegességével - bennem csak az optimizmus volt, hogy ez az okos emberekkel teli ország végre felszabadul az idegen elnyomás alól, végre megalkothatja a saját politikai rendszerét.

Egy helyütt azt írja, hogy Budapest a "bizonytalanság központja". Miért gondolja ezt?
- Sok dologról nem tudom, hogy mit jelent. Az épületeken még mindig ott vannak a második világháború és 1956. golyónyomai, a történelem szinte láthatóvá válik a városban, azonban ezeken a sérüléseken kívül többet nem mutat Budapest a múltból. Ha Londonban sétál az ember, nem találkozik ezzel, pedig ott is volt Blitz. Nagy-Britannia pszichológiai értelemben is biztonságos hely, mivel szigetország. Ezzel szemben Magyarország határai sokkal bizonytalanabbnak tűnnek, nincs olyan földrajzi egység, amely megkérdőjelezhetetlenné teszi őket, maga a nyelv is bizonytalanabb, még az emberek neve is az. Ha beszélünk valakivel Budapesten, hamar kiderülhet, hogy az apjának, vagy a nagyapjának más volt a vezetékneve - mint például az én esetemben - de sok nemzetiség is megjelenik a nevekben, úgy mint Német, Török, Orosz. Mintha a változás légköre folyamatosan ott ülne a városon, és nagyon kevés olyan dolog van, ami előre megjósolható, adottnak vehető, 1989. erre is jó példa. Az emberek idegesek, aggódnak és tele vannak feszültséggel - mindez az én családom történetében is megjelenik, főleg az édesanyám életében. Ez szerintem fontos pszichológiai emblémája az országnak és a városnak.

Gyakran nyilatkozza azt, hogy meggyőződése szerint a költészet mindig helyi gyökerű, erősen regionális kötődésű.
- Visszatérnék az At the Dressing-table Mirror című versre. Abban a versben van egy szoba, abban a szobában van egy tükör, egy kis asztal - ez egy igazi hely, ami létezik ebben a versben. Ha kilépnek ebből a szobából, akkor egy folyosóra jutnék, onnan egy utcára - ennek az utcának is megvan a saját identitása, de ez nem politikai vagy regionális identitás. Ebben maga a nyelv is erősen közrejátszik, hogy honnan származik, honnan árad. A nyelvnek megvan a saját referenciája: az angol bed teljesen más, mint a magyar ágy. Szerintem a költészetemnek fontos része, hogy ilyen értelemben nem magyar, de nem is angol.

Fotó: Kaiser Ottó

T. S. Eliotot tartja számon az egyik első meghatározó irodalmi élményeként. Ugyanakkor a magyar nem jelenik meg idegen nyelvként a költészetében, pedig adott volna az ön számára, hogy több nyelvből építkezve írjon lírát. A Puszta ország-ban fellelhető bábeli nyelvi zűrzavar, nyelvi játék sosem foglalkoztatta költői eszközként?
- Néha megjelennek német francia vagy olasz szavak a verseimben, de a magyar valóban nem jellemző. Nem hiszem, hogy a magyar nyelv hozzáférhető azok számára, akik nem beszélik - nem tudnák kiejteni a szavakat. A Reel-ben szerepel néhány magyar utcanév, és az egyik kritikusom utalt is erre, hogy a költészetemmel a magyar nyelvre is tanítom az olvasóimat, legalábbis a kiejtésre, mert úgy kell kiejteni azokat az utcaneveket, hogy rímeljenek az angol párjukkal. Őszintén egy kicsit művinek is tűnne számomra, hogy így emeljem be a költészetembe a magyar identitásomat, olyan mintha csak azért öltöznék piros-fehér-zöldbe, hogy ezzel hangsúlyozzak valamit. Eliottal pedig nem állítanám párhuzamba magam, ő egy nemzetközi neveltetésű költő, aki angol nyelvterületről szintén angolul beszélő országba költözött. Közben pedig szétesik a világa, A Puszta ország legalábbis számomra annak a lenyomata, hogy a dolgok menthetetlenül darabokra hullnak. Az én költészetem ennek éppen az ellenkezője, én pont hogy összefogni, keretbe illeszteni igyekszem a dolgokat.