Hajdu Szabolcs: Magamon kezdek el először röhögni

Hajdu Szabolcs Off Hollywood című új filmjében egy rendezőnő különösen stresszes napjának bemutatásával fest ijesztően pontos képet a magyar társadalom kollektív depressziójáról. Elszívtunk egy doboz cigit a Fehér tenyér és a Macerás ügyek rendezőjével, aki közben elmesélte, milyen gondolatokkal nyugtatja le magát elalvás előtt, miért képtelen reklámokat rendezni, és, hogy filmjének főhőse miért fut úgy, mint James Bond. Azt is megtudtuk tőle, hogy a Filmszemle néhány napja alatt többet hazudik egy magyar filmes, mint egész évben, valamint, hogy ha közben nem öregedett volna ki a szerepből, saját maga játszotta volna Petőfi Sándort abban az életrajzi filmben, amit már jópár éve próbál megcsinálni. Javasoljuk a kedves olvasónak, hogy huppanjon bele egy kényelmes fotelbe a laptoppal, mert Szabolcsnak volt mondanivalója bőven.

- A filmkészítésről szóló filmeknek is megvan a hagyománya. Te melyiket tartod ezek közül a leghitelesebbnek?

- Nem csak a filmkészítésről szóló filmek között, hanem általában a 20. századi filmtörténet legnagyobb filmjének tartom a 8 és fel-et. A filmek filmjének tartom. 10-15 évvel ezelőtt láttam először, azóta többször újranéztem, egyre több rétegét fedeztem föl, főleg azóta, hogy én is gyakorló filmkészítő lettem. Ott van egy többszörös Oscar-díjas filmrendező, egész Olaszország a lábai előtt hever, Giulietta Massinának visszaadják a táskáját a tolvajok, annyira népszerű a legalsóbb társadalmi rétegekben is. Erre Fellini megcsinál egy filmet gyakorlatilag saját magáról, és azt látod, hogy egy saját kétségei között vergődő, hót bizonytalan emberről van szó. Egy frusztrált, neurotikus, egyáltalán nem vicces paliról. Utána persze megnéztem róla dokumentumfilmeket is, és kiderült, hogy valóban ilyen. Az interjúkban ezt az embert egy pillanatig nem látod felszabadultnak. Folyamatosan feszeng, frusztrált, még a díjkiosztókon is, amikor azt gondolnád, hogy boldog, akkor is menekül mindenki elől. Meg van az Amerikai éjszaka is, amit én annyira nem szerettem, legalábbis Fellinihez képest bohóckodásnak tűnt. Most hirtelen más nem nagyon jut eszembe, ami ebben a közegben játszódik.

- Amikor pár éve egy interjúban megemlítetted pont a 8 és fel-et és az Amerikai éjszaká-t, akkor azt mondtad, hogy ha te forgatnál ilyen filmet, akkor biztos nem rendezőről, hanem egy első asszisztensről vagy egy gyártásvezetőről szólna. De mégis rendező a főszereplőd...

- Ennél a filmnél is felmerült, hogy nem egy rendezőt teszünk a középpontba, hanem egy, első asszisztenst, aki olyan pozícióban van, hogy nála találkozik minden. A gyártásvezető is egy ilyen pozícióban van, ahol nagyon sok ember megfordul körülötte, és egy nagyon izgalmas karakter. De nem találtam volna eléggé etikusnak azt, hogy elkezdek rajta szórakozni. Én magamon akartam kezdeni a sort. Az utolsó pillanatig etikáztam ezen, de közben rájöttem arra, hogy ha már elkezdek ironizálni, akkor ne a másikon ironizáljak. Ugyanúgy benne van a gyártásvezető, a producer, a színész, mindenki, és elég nagy szerepet kapnak benne. Mert nem csak feltűnnek, hanem rendes szereplőjévé válnak a filmnek.

- Azt mondtad egyszer, hogy minden filmedben van egy olyan rész, ami csak azért maradt benne, mert látványos vagy benne van egy jó színészi gesztus, de közben az egész filmet szem előtt tartva dugulást okoz. Ebben a filmben melyik jelenetet érzed ilyennek?

- Úgy érzem, hogy ez a legkevésbé ilyen filmem. Akármilyen kis kamaradráma, az eddigi filmjeimhez képest a legtisztábbnak érzem ilyen szempontból, hogy a megfelelő bátorsággal hagytam ki belőle jeleneteket és rengeteg szöveget. Ebben elég kevés olyan öncélú dolog van, mint mondjuk a Macerás ügyek-ben vagy a Fehér tenyér-ben, amiket egyszerűen nem akartam kihagyni. Itt megtartottam az arányokat, minden egységes annyi ideig, amíg interaktívan tudom figyelni az egészet, viszonylag szabadon hagyva az ember gondolatait. És a futás részét biztos fogják majd kritizálni, hogy túl hosszú, abban az a szörnyű, hogy az olyan hosszú, és nem általános filmes konvenciók alapján működik.

- Ha nem bánod, akkor elmondom, hogy melyik az a jelenet, amit egy kicsit öncélúnak éreztem a filmben. A futás után még egyszer visszajön a gyártásvezető és színész beszélgetése a pénzről, pedig addigra már teljesen átmentünk a lány a történetébe.

- Elég mélyre megy a dolog a futással. Tehát eléggé besűrűsödik. Azt akartam, hogy a végére valamennyire nyerjük vissza az egésznek a derűjét. Másrészt a futás előtt teljesen máshogy nézed az ilyen típusú jeleneteket mint a futás után. Egyszerűen szánalmasabb és pitiánerebb az egész, és látod, hogy borzalmas, hogy ezzel kínlódunk. Az azért van ott a végén, hogy legyen még egy dolog, ami értelmezze az egészet visszafelé is. Tehát egy ilyen jelenetet, amit végigröhögtünk a futásig, utána ez már máshogy mulatságos. És azt mondja, hogy az élet ugyanúgy zajlik tovább. Kaphat az ember egy idegösszeomlást, még akár meg is halhat, ettől sok minden nem fog változni. Újra föl kell venni a kesztyűt, mindezekkel a tapasztalatokkal. Vagy újrakezdi a filmezést, vagy pedig azt mondja, hogy bocs, átpályázok valami másik szakmára, mert nem éri meg.

Nézz még több képet Hajdu Szabolcsról!

- Ez az élet megy tovább érzés már a film nyitójelenetében is megjelenik...

- Igen. Három olyan pont van, ami nagyon kitágítja szerintem. Az első, ami egyébként a filmjeim közül az egyik kedvenc filmkezdésem most. Van egy pali, aki ott összeesik, és megyünk tovább egy másikkal. Várossal kezdünk, várossal végzünk, tehát ezekkel a képekkel általánosítjuk a problémát. És van maga a futás a Nyugati fölött, és mögötte időnként atmoszférákban nagyon-nagyon erőteljesen bejön a város, aztán kimegy. A Nyugati és az aluljáró valahogy úgy van mutatva, ahogy én filmen nem nagyon láttam még Budapestet.

- Ezeket a jeleneteket útlezárások nélkül vettétek fel?

- Igen, gerilla módszerrel, világítás nélkül. Az operatőr Nagy András valamilyen nagyon érzékeny nyersanyagot választott. Egyetlen egy aksis lámpát használtunk, amivel a világosító háttal futott ugyanabban a tempóban, ahogy Orsolya futott.

- Gondolom, lassabban futott Orsolya, mint az látszik...

- Nem, teljes erőből. Most képzeld el, a világosító egy lámpával a kezében fut mellette előre, de hátrafele nézve. Volt is olyan, hogy nekicsattantunk egy oszlopnak stábostul, mindenestül. Mindenki amarra nézett, és durr! Ott álltak a megállóban az emberek és nézték, hogy mi történik. Orsolyára is azért adtuk ezt az ezüst ruhát, hogy ezekben a sötét éjszakai jelenetekben legyen fényvisszaverő felület. Ha egy fekete estélyit adunk rá, akkor semmi nem látszik az egészből. Tudtuk azt, hogy nem lesz lehetőségünk világítani.

- Egyben vettétek fel a futást?

- Egy éjszaka alatt vettük föl az egészet, és például azt a hosszú részt, amikor az aluljáróban fut, csak kétszer tudtuk felvenni, mert annyira volt lehetőség. És sok részletét meg egyszer-kétszer, szóval nem nagyon ismételtük.

- Rohadt nehéz lehetett neki ezt megcsinálni.

- Nagyon durva, és ráadásul januári mínuszban nyomtuk. És abban a ruhában...

- De a cipője legalább normális volt?

- Egy normálisabbnak mondható cipőben volt. De edzett rá előtte már pár hónappal elkezdett napi 6-7 kilométereket futni.

- Mindenki megjegyezte, hogy milyen szépen fut.

- Azt kidolgozta, mert ő eredetileg nem így fut. Valami James Bond-filmet nézett meg, hogy ott hogy futnak. Van egy futó tartás, ami nagyon összefogja a testet, és James Bond szokott úgy futni. Orsolya futás közben amúgy szanaszét csapkodja a kezeit, tehát gyakorlatilag ezt a futást ő megtanulta.

- Van az a momentum, amikor a felüljárón fut és elölről veszitek, ahogy beugrik a járdára, és azon röhögtek az emberek, mert annyira akciófilmes volt.

-Igen, vannak benne ilyenek, mert amikor ilyen állapotban van az ember egyszerre olyan, mintha egy akciófilmben is lenne. Egyfajta sokkos állapot alakul ki, nem véletlenül van benne a filmben.

- Mennyire reális egy idegösszeomlásnál az, ahogy a hangokat hallja ebben a jelenetben?

- Erről pszichiáterek nagyon sokat tudnának beszélni. Egy ilyen pánikrohamnál mindenféle fantomhangokat hall az ember, azért is érzi úgy, hogy meg fog halni. A szívedet a torkodban vagy a talpadban érzed, vagy teljesen elveszíted az érzékelésedet, mintha nem is lenne lábad. Nem érzed magad alatt a talajt például. Azok az állapotok is ilyenek, amikor kicsit túlszívja magát az ember. Felerősödnek az érzékek és átalakulnak. Például nagyon érdekes szerintem a taxis jelenet, amikor az ablaktörlőnek a hangja kezd el nagyon alattomos módon átalakulni. Elvileg az egy bíztató hang, azt jelzi, hogy megyünk a kórház felé. Itt vagyunk, és nincs probléma. Ám egyszer csak pontosan ez a hang kérdőjelezi meg az egész valószerűségét. Ez változik át, és lesz belőle valami iszonyat.

Nézz még több képet Hajdu Szabolcsról!

- Ennek a filmnek is sok címvariációja volt, mielőtt az Off Hollywood mellett döntöttél. Korábban pedig nyilatkoztad, hogy a Fehér tenyér címével sem voltál megelégedve. Nehezen találod meg a megfelelő címet?

- Nagyon nehéz megtalálni a megfelelőt. Azt, hogy miről szól egy film, még a rendező sem látja sok esetben pontosan. Vannak mindenféle benyomásai, homályos elképzelései, de a rendező számára nagyon sok mindenről szól egyszerre, és nagyjából azt kéne megfogalmazni, amiről alapvetően szól. Próbálnak sok esetben a műfajára vonatkozólag adni egy címet, vagy egyszerűbb esetekben a főhőst nevezik meg. Fellini a 8 és fél-lel annyira nem tudta, hogy most mit csinált, hogy azért hívta így, mert az volt egyszerűen a nyolc és feledik filmje. Az Off Hollywood egyszerre határozza meg a film műfaját, (Cassavetes filmjeit hívták egyébként off-Hollywood filmeknek), hogy ez egy ilyen low-budget alkotás, és közben utal Magyarországtól távoli struktúrára, amire egyébként sokan vágyakoznak, de ha belecsöppennének, akkor valószínűleg annyira már nem tetszene nekik.

- Mert csak a pozitívumaira vágyakoznak, a kötöttségeire már nem annyira...

- Igen, és igaz, hogy Magyarországon játszódik, de Amerikában vagy Franciaországban is ugyanígy készülnek az ilyen jellegű filmek. Csak Magyarországon tűnik úgy, hogy itt minden rossz. Nagyon sok külföldi rendezővel beszélgettem az utóbbi időben, és ha belegondolsz abba, hogy mondjuk Greenaway nagyon-nagyon kevés pénzből videóra forgatja a filmjeit, vagy David Lynch most már az interneten nyomja a saját kis dolgait. Vagy például Coppolán nagyon meglepődtem. Azt gondolná az ember, hogy van néhány kivételezett Hollywoodban, akiben feltétel nélkül megbíznak, de egy interjúban nyilatkozta, hogy ő a saját borászatának a bevételeiből finanszírozza a filmjeit.

- Furcsa, hogy valaki azt mondta erre a filmre, hogy nagyon magyar, én meg pont azt éreztem, hogy teljesen univerzális.

- Igen, szerintem is. Ez egyébként meglepő, hogy külföldön van egy-két ember, aki már látta, és értik, érzik. Azért gondolom én is, hogy ez máshol is így mehet. Meglátjuk, hogy átmegy-e a határokon túlra.

- Mondtad, hogy nagyon nyitott vagy arra, hogy belekerüljön a filmjeidbe az, ami éppen történik veled. Amikor visszatekintesz a korábbi filmjeidre, érzed azt, hogy szívesen változtatnál rajtuk?

- Nem, én annak a híve vagyok, hogy mindennek első lendületből kell megszületnie. Nem vagyok egy remekmű-hajszoló illető, mert úgy gondolom, hogy nem lehet tudatosan remekművet készíteni. Arra szabad csak törekedni, hogy minél jobb legyen egy film, de az, hogy nagyon-nagyon tökéletes legyen a film, szerintem egy csomó véletlenen múlik. Emiatt nem is nagyon szoktam például pótforgatni sem. Hanem úgy nézem, hogy ez vagyok én most, ennyit tudok, még egy picit lehetne rajta javítani, de azt már nem érdemes, mert attól a film lényegileg sokat nem fog változni. Ezeket a filmeket én úgy nézem végig, mintha nem is az én filmjeim lennének, hanem egy embernek a filmjei, aki tíz évvel ezelőtt élt, abban az időben. Azóta nagyon sok minden történt velem, és alapvetően még a hibái is szórakoztatnak. Egy huszonnemtomhányéves figura csinálta, ugyanúgy hívják, mint engem, és nagyon hasonlóan gondolkozik, mint én most, de egy csomó mindent másképp látunk. Persze vannak azonosságok is, mert ha megnézem a Macerás ügyek-et, egy csomó részre azt mondom, hogy hú de jó! Például a Zsolis mutatós jelenet, azt nagyon bírom. De nem sajnálom, hogy nem úgy van, ahogy most megcsinálnám. Soha nem nyúlnék hozzá semmihez, mert hitelesen mutatják, hogy akkor milyen voltam, és számomra is tanulságos, hogy hogy változik az ember évről évre, és hogy változik körülötte a világ évről évre. Ezek elég pontos lenyomatok.

A Zsolis-mutatós jelenet a Macerás ügyek-ben

- Sok ismerősömnek nem tetszett, hogy a Macerás ügyek végén megölted a főhőst. Azzal a döntéseddel most is egyetértesz?

- Az például egy eltérés a jelenlegi gondolkodásomhoz képest. A mostani filmmel kapcsolatban is folyamatosan felmerül beszélgetéseken, hogy eszembejutott-e az, hogy öngyilkos legyen a főhős. Ezek felmerültek, csak úgy éreztem, hogy nem hiteles, nem tartozik ide. Le lehetne úgy is zárni, de a dolgok nem így történnek. A Macerás ügyek-ben a film befejezése, a meseszerűsége, az a kép a fával nagyon megragadott, emiatt tettem bele. Most úgy érzem, nem illik oda, de a nyelvezetébe valahogy mégis illik, beletartozik abba a kicsit szakrális, meseszerű világba. Szerintem a történetben valamilyen másfajta végkifejletet kellett volna keresni, és úgy eljutni ehhez a szálhoz újra, nem egy halállal, de akkor ezt másképp gondoltam.

- Biztos azért, mert akkor sok újhullámos filmet néztél, és azokban mindig meghal a végén a főhős.

- Ja, lehet.