Velence: Az álmélkodás az elborzadás előfutára

A Filmklub beugró tudósítója megnézte, hogyan nyomoz a most csak kicsit elcsúnyított Charlize Theron, megismerkedett Ken Loach szívtelenre emancipálódott fejvadászcsajával és nevetgélt Kitano Takeshi legújabb agymenésén.

Ahogy azt korábban már írtuk egy összeállításban, a velencei messze a leginkább közönségbarát filmfesztivál az összes közül, nem kell újságírónak lenni ahhoz, hogy bejusson az ember a vetítésekre és nagyon könnyen a sztárok közelébe lehet jutni. Kedves útitársamat, Danyi Orsolyát hidegen hagyják a sztárok, de hosszas unszolásomra hajlandó volt megosztani a benyomásait három olyan filmről, amit itt látott a fesztiválon. Orsi szövege nyelvi gazdagság és gondolati mélység tekintetében a porban hagyja az én (Varga Ferenc) tudósításaimat, de ez csak azért van, mert én külkert végeztem, ő pedig minimum valami esztétikaszakot, valamint jelentősen okosabb nálam. Át is adom neki a szót.

Mit tegyen az ember, ha egyszer lenyilatkozta: gengszterfilmet márpedig soha többé! Ebből a problémából indul ki a Kantoku banzai!, Kitano Takeshi új filmje. Vagyis csak indulna, ugyanis Kitano sehogy sem találja a megfelelő forgatókönyvet, hiába próbál végig stábjával a horrortól a ninjafilmen át a legkülönfélébb romantikus giccsekig legalább egy tucatot. A zsánerfilmek egyoldalúságát, sablonosságát kifigurázó jelenetekről nehéz eldönteni: a néha valóban szellemes kis stílusparódiák szándékosan sikerültek-e maguk is kissé felszínesre? Végül Kitano egy saját verziójú Függetlenség napja mellett teszi le a voksot, s talán a világot fenyegető katasztrófa hatására egyúttal számot vet az életével is, igaz, egy pillanatra sem veszíti el jellegzetes humorát. Mindeközben sorra előbújnak kedvenc karakterei, motívumai és "Takeshi csodaországává" változtatják a vásznat. A cselekményt behálózó, saját és más ismert filmekből vett utalások, idézetek valódi filmes fejtörővé állnak össze, amelyek jó párszor hálás nevetést váltottak ki a velencei közönségből.

Kiszolgáltatott, még kiszolgáltatottabb...

A Velencei Biennálé északi pavilonjának címét kölcsön véve "Welfare - Fare Well" felkiáltással adhatjuk át magunkat Ken Loach legújabb filmjének (It's A Free World...). A Felkavar a szél után Loach kortárs témához nyúlt: a bevándorlókból álló olcsó és képzetlen munkaerő helyzetéről nyújt pontos látleletet. A történet elején a csinos és bevállalós Angie Lengyelországban vesz részt toborzó körúton egy fejvadász cég munkatársaként. Miután megalázó körülmények között kirúgják, úgy dönt, elég tapasztalata van már, hogy ne legyen többé alkalmazott, és saját ügynökséget alapít barátnőjével. A kezdeti nehézségeket apróbb "kihágásokkal" hidalja át, és az üzlet hamarosan beindul. Egy-egy filantróp felbuzdulást leszámítva minden erkölcsi aggályát felfüggesztve dolgozik saját boldogulásán, s tetteivel a kiszolgáltatottság végtelen spirálját hozza létre.

Jelenet az It's a Free World... című filmből, középen Kierston Wareing

Loach Angie sorsán keresztül azonban a női szerepek 21. századi átalakulását is érzékenyen szemlélteti. A női önmegvalósítást kíméletlen mókuskerékként mutatja be, miközben Angie itt is kitaposott úton jár: egyre inkább elhanyagolja szeretteit, visszaél a pozíciója biztosította hatalommal és kezdi összekeverni az eszközt a végcéllal. "Meglátjátok, pár év múlva már mindent a nők csinálnak, a férfiak pedig teljesen fölöslegesek lesznek" - állapítja meg egyik barátja. Loach ismét árnyalt, érzékeny, az elesettek iránt nyíltan empatikus mozit forgatott, de a Még egy csók-kal ellentétben ezúttal elmarad a film végéről a feloldás, még egy halvány kis mosoly sem jut.

"Ma háború van..."

Ahogyan a Velencei Biennálét, kiváltképp annak Arsenale-beli tematikus kiállítását megszállta a háborúktól és terrorizmustól terhes aktuálpolitika, úgy a vetítővásznakra is jutott idén a katonásdiból. Ezt a vonalat képviseli Brian De Palma Redacted-je mellett az In the Valley of Elah is, Paul Haggis filmje.

Charlize Theron és Tommy Lee Jones az In the Valley of Elah című filmben

Tommy Lee Jones egy nyugalmazott katonát játszik, akinek fia, miután hazatér az iraki szolgálatból, eltűnik a támaszpontról. Az apa, megelégelve a hatóságok nemtörődömségét, saját nyomozásba kezd, s mind a civil, mind a katonai nyomozókat megszégyenítő profizmussal göngyölíti fel az ügyet. A nézőben már a film elején halvány balsejtelem motoszkál, látva hogyan huppannak bele unalomig ismert sablonjaikba a neves hollywoodi színészek: Susan Sarandon örökösen kisírt szemű, aggódó roncs anyát, Tommy Lee Jones bornírtan kötelességtudó, mégis tiszteletreméltó, hazafias katonát alakít. A nyomozásban Charlize Theron segíti, aki dacolva külső adottságaival, ismét karakterszerepet vállalt. Kár, hogy a gyermekét egyedül nevelő nyomozónő vértelen figurája nem adott számára valódi játékteret. Az egykori háborús hős a film folyamán fokozatosan szembesül azzal, hogy "Irakban minden teljesen más", s felül kell vizsgálnia világképét. Ám hiába az amerikai katonák által elkövetett borzalmak bemutatása, a háborús hősökben létrejött visszafordíthatatlan lelki torzulások beismerése, a rutin megfojtja Haggis filmjét és hiányérzetet hagy a nézőben.

Danyi Orsolya
Velence, Olaszország