Odacsap a lurkóknak a ovis Mátrix

A gyerekeket szimpatikus életszemléletre tanítgatja, a felnőtteket pedig végtelenül szórakoztatja a minden korosztálynak, és egyáltalán nem csak a régi idők nyolcbites számítógépes játékain felnőtteknek szóló animációs film. Animált Alien-film, gyerek-Mátrix és alternatív Toy Story egyben: ez a Rontó Ralph.

Ralph élete igen nehéz: az emberek átmennek az utca túloldalára, ha szembejön velük, nem ismerik, de tudatlanul is megvetik őt, a bulikra nem kap meghívást, viszont naponta megalázzák és a sárba lökik. Mindezt pusztán csak azért, mert abban az ősrégi, nyolcbites videójátékban, amiben számkivetve, a szemétdombon él, a rosszfiú szerepét írták rá a programozók: péklapát-ökleivel újra meg újra szétzúzza a párpixelnyi lakók takaros kis házikóját, hogy Javító Felixnek, a játék főhősének legyen mit megjavítania csodakalapácsával.

Hangozzék ez bármilyen komolytalanul, és legyen szó valóban egy jópofa és vicces háromdés animációs filmről, a Rontó Ralph a felszín alatt a létező talán legfontosabb üzenetét szeretné a maga gyengéd ökleivel beleverni a nézői gyerekfejekbe: hogy esélyt kell adni a megbélyegzetteknek is, és hogy nem szabad egy-egy, talán nem is valós tulajdonság miatt kipécézni és kikészíteni valakit.

A videójáték-szereplők éjszakai, azaz játékteremzárástól a reggeli nyitásig zajló életéről szóló film mindezt nem csak az Anonim Rosszfiúk önsegítő csoportjába járó, saját megvetettségébe harminc év után belefáradó főszereplő, Rontó Ralph példáján keresztül szemlélteti. Ralph ugyanis, miután átszökik saját játékából egy másikba, onnan meg véletlenül, nem kis galibát okozva ezzel az egész játékteremben, megint egy másikba, összefut a Sugar Rush nevű autóversenyzős játék cukorkákból és csokiból összegyúrt világának hozzá hasonló számkivetettjével, a programhibás és ezért lenézett, vadóc Vanellope-val, hogy ketten mutassák meg, milyen szomorú, ámde emberséggel teli a stigmatizáltak élete.

A film főszereplőinek otthonául szolgáló három játék ugyan nem létezik, csak a film promóciójának részeként készíti el őket a Disney, de Ralph mellett felbukkan egy tucatnyi valódi, kőkorszaki játék szereplőgárdája, a Pac-Mantől a Street Fighteren át Super Marioig, valóságos mennyországaként mindazoknak, akik jó húsz éve ezek miatt a játékok miatt hazudták azt minden nap az iskolában, hogy a kutya tépte szét a házi feladatot.

A Rontó Ralph-nak nem csak az alapötlete és a sajátos univerzuma magával ragadó, ahol a különféle játékok karakterei a hosszabbítóban található, pályaudvarszerű Játékközpontban találkoznak, hogy esténként beugorjanak inni egyet a Tapper nevű játékba, vagy ismerkedjenek a többiekkel, esetleg a Pac-Manből ellopott cseresznyékkel segítsék ki a koldulókat (akiknek már leselejtezték a játékgépét). Nem is csak a rendkívül sokszínű vizualitása nyűgöz le, a legrégebbi játékok nyolcbites világát idéző darabos mozgásával, szögletes megjelenésével, meg az újabbak valósághű grafikájával, na és a kettő közti kontraszttal (Javító Félixet például lenyűgözi a lövöldözős játék őrmesternőjének kidolgozott textúrája - amit a nő csak egy rossz bóknak tart). És nem is csak a rengeteg felnőtteknek szóló kiszólás igazán jópofa - mint a rossz felbontású DJ-ként megidézett Skrillex a maga filmen kívül is tényleg nyolcbites zenéjével. Meg az olyan mémekre való utalások, mint a kóla és a Mentos robbanással járó találkozása; vagy a Mátrix, az Alien-filmek és a Toy Story megidézése (a programozott és átprogramozható valósággal, a Sugar Rush ragacsföldjére egy másik játékból átszökő vérrovarok tojásainak tengerével, meg a játékok titkos életének bemutatásával).

De maga a sztori is viccesebb, összetettebb, okosabb és fordulatosabb, mint egy átlagos animációs filmé (sőt, mint sok hollywoodi, felnőtteknek szóló filmé). Amikor már úgy tűnne, hogy nem lesz másról szó, mint hogy egy cukorautóverseny révén sikerül-e megszereznie Ralphnak és Vanellope-nak a vágyott aranyérmet, hamar kiderül, hogy a tét valójában nem más, mint a kislány élete. Aztán meg hamarosan újra kiderül, hogy a valódi kérdés az, miért is "pixlexiás", azaz programhibás az apró cukormókus - mindig pont azelőtt, hogy akár felnőttfejjel is unalmassá válna a cselekmény.

Ráadásul nem csak a poénok bevállalósabbak, mint általában (az egyik pozitív szereplő, ha csak viccből is, egy ponton mindenki megdöbbenésére simán benyögi, hogy kivégeztetné az összes ellenfelét), de a szereplők egyes döntéseinek tétjei is sokkal súlyosabbak és összetettebbek, mint ahogyan az megszokott. A Rontó Ralph készítői egyébként sem nézik hülyének a gyerekközönségüket: saját univerzumuk szabályait - mint például, hogy a saját játékában mindenki következmény nélkül meghalhat, de más játékban a game over visszavonhatatlan - nem rágják a néző szájába, de azért tesznek róla, hogy mindenki számára érthetőek legyenek. Giccsnek meg nyoma sincs; van viszont összetört szívű pixellány, halálosan depressziós szemétdomblakó meg esküvőn meggyilkolt vőlegény. Nem is baj, hadd tudja meg idejekorán minden lurkó, hogy az élet nem fenékig tejfel, hiába állít mást a Minimax.

Egyébként is, legalább minden jó, ha a vége happy end, szóval könnyű a játékgépek lakóinak - bezzeg a hazai nézők! Nincs az a filmvégi feloldás, ami megszabadítaná őket a magyar szinkrontól. A magyar stáb ugyanis tökéletesen semmibe vette az alkotók szándékait, ami a hangsávot illeti, és például az eredetileg kifejezetten mélyhangú Vanellope sipítóan magas hangon vinnyogva, a férfias hangú őrmesternő nőies hangon mondja fel a sokszor félrefordított, kínosan hiteltelen szókincset használó, a legtöbb poént át nem adó, csak igazán ritkán találékony magyar szöveget.

Szegény magyarokon kívül még a tudatos energiagazdálkodásért kampányoló zöldek verhetik a fejüket a falba. A film kettes számú tanulsága ugyanis az, hogy a játékgépeket semmiképp sem szabad kihúzni a konnektorból, különben eljön az éjsötét, nyolcbites armageddon.