A cinikus lázadó, aki filmekre cserélte a családi vagyont

Két filmnek (Mi történt Baby Jane-nel?, A piszkos tizenkettő) köszönhette a világhírt, de jóval több, méltatlanul keveset emlegetett kiváló darabot, és egy lassan feledésbe merülő remekművet (Csókolj halálosan) forgatott. Robert Aldrich az egyik legtermékenyebb amerikai filmes volt, három évtized alatt mintegy harminc nagyjátékfilmet rendezett. Szélsőséges indulatokban tobzódó és végtelenül cinikus, sokszor tabudöntögető víziókat, amelyeket legtöbbször arra a gondolatra fűzött fel, miszerint a jó és a rossz között vergődő ember ki van szolgáltatva a környezetének, erőszakos lázadása a körülmények ellen pedig szükségszerű, de legalábbis logikus következmény.

A Szodoma és Gomora finoman szólva mélypont volt Aldrich pályáján, leginkább a megélhetésért vállalt iparos munka, esetleg szerény minőségű próbálkozás az épp divatos bibliai filmek műfajában, mindenesetre totális tévedés az életműben. Következő – ezúttal ismét producerként is jegyzett – filmje viszont szerelemből született. Aldrich mindenképp filmet akart készíteni Henry Farrell 1960-ban megjelent suspense regényéből, a Mi történt Baby Jane-nel?-ből. A forgatókönyvet Lukas Hellerrel íratta meg, szikárra húzatva a cselekményt, teret hagyva a valóságban is rivális két színésznő, Bette Davis és Joan Crawford „eszelősen” gyűlölködő játékának. A sötét thrillert Aldrich horrorelemekkel és fekete humorral fűszerezte meg, miközben a két, egykor szebb napokat látott színésztestvér egymásrautaltságából (egyikük fizikailag, a másik anyagilag függ nővérétől) eredő konfliktusdrámába nem kevés álomgyári kritikát is szőtt. Nemcsak azt mutatja meg, miféle gonoszságot képes szülni az irigység, de azt is, hogyan teszi tönkre pszichésen a sztáripar a színészeket – ráadásul mindezt duplán: a két színésznővel önmaguk groteszk karikatúráját játszatta el.

Mi történt Baby Jane-nel? (Bette Davis és Joan Crawford) Forrás: AFP

Legnagyobb sikere, és egyúttal legismertebb alkotása mégsem ez (a méltatlanul gyakorta Hitchcock-utánzatnak bélyegzett) film volt, hanem az öt évvel később készült A piszkos tizenkettő. A forgatókönyvet Lukas Heller (olyan remek filmeket készítettek együtt mint A Főnix útja [1965] vagy a Megsemmisítését elrendelem [1970]) és Nunnally Johnson írta E.M. Nathanson azonos című regényéből – amelynek megfilmesítési jogait Aldrich már a megjelenés (1965) előtt megpróbálta megszerezni, de végül az MGM csapott le rá, így a rendező kénytelen volt lemondani a kreatív producerkedéssel járó nagyobb szabadságról.

Robert Aldrich A piszkos tizenkettő forgatásán mutatja meg Lee Marvinnak, hogyan kell megrúgni John Cassavetest Forrás: Getty Images

A második világháborús bestseller adaptációja így is az ő elképzeléseinek megfelelően történt: a forgatókönyv mellőzi a vaskos regény pedagógiáját és lebilincselő pszichológiai mélységét, a 600 oldalas művet úgy tömöríti, hogy a cselekmény alig változik, de karakterei sokkal kevésbé mocskosak. Ráadásul, míg a regényben felkérik Reisman századost, hogy toborozzon tucatnyi, súlyos vétség miatt halálbüntetésre váró vagy évtizedes börtönbüntetését töltő katonai fogolyból csapatot, azzal a kísérleti céllal, hogy vajon az állattá vedlett egyénből embert lehet-e még faragni, addig a filmben a folyamatosan függelemsértő tiszt maga is büntetésből kapja a feladatot. És szó sincs humánus kísérletről, csupán azért van szükség az elítéltekre, mert értékes katonákat nem akarnak veszélyeztetni egy eszement küldetés (a náci vezérkar likvidálása) érdekében. Aldrichnál tehát a piszkos tucat többnyire megtévedt amerikai hősökből áll, akik nem csupán saját rossz döntéseik, de az azokat alakító körülmények áldozatai is. A rendezőt persze nem is a katonafaragás pszichológiája izgatta, de még csak nem is a halálos küldetés akciójelenetei: filmjének középpontjában az egymás megbecsülésén alapuló valódi csapatszellem és az emberre eszközként tekintő, elvágólagos fegyelemre alapozó „rendszer” összecsapása áll, ami Reisman százados (Lee Marvin) és Breed ezredes (Robert Ryan) embereinek közös hadgyakorlatában csúcsosodik ki.

A szigor és az egyéni értékekre alapozó csapatszellem összecsapásának tükrében a hetvenes évek legjobb Aldrich-filmje, a Hajrá, fegyencváros! A piszkos tizenkettő remake-je. A helyszín ezúttal a georgiai állami fegyintézet, ahová Paul Crewe (Burt Reynolds) egykori amerikaifutball-sztár ittas vezetésért, kocsilopásért és a rendőrökkel szembeni ellenállásért került, és ahol a sportrajongó igazgató „ráveszi” a bundázás miatt kiugrott focistát, hogy szervezzen csapatot az elítéltekből, akiktől természetesen azt várják, hogy veszítsenek a fegyőrök elleni (nagy téttel fogadott) meccsen.

A többször remake-elt (Gépállat S.C., Csontdaráló) film több ponton is hasonlóságot mutat Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című focifilmjével, noha állítólag Aldrich filmjéhez Albert S. Rudy szállította az „eredeti” történetet. Amiben kétségkívül eredeti a Hajrá, fegyencváros! az Aldrich látásmódja, ahogyan a börtönfilmet a sportfilmmel ötvözi, a nyers erőszakot a férfi lélektannal elegyíti, s mindezt az amerikai rendszerkritika jegyében (a hetvenes években több „rendszerkritikus” filmet készített: pl. Ulzana portyája [1972], Twilight's Last Gleaming [1977]).

Nem hiszem, hogy lenne annál izgalmasabb, mint musicalt rendezni, tele csupa izgalmas nővel. Csak senki nem akarja nekem adni ezt a munkát

– nyilatkozta Aldrich a hetvenes években.

Utolsó filmje, ha nem is musical volt, de tele volt „izgalmas” nővel: a ...minden márvány (1981) című komédia egy női pankrátoredző (Peter Falk) és csapatának csábos tagjai kalandjait regélte el, nem túl eredeti módon.

Aldrich mindig akkor volt elemében, ha olyan filmet készíthetett, amelyben az egyén igyekszik felülkerekedni önmagán és a körülményein. A hazájában jelentősebb filmes díjat nem nyerő (a Hajrá, fegyencváros! például Golden Globe-ot kapott, de annak nem ő volt a producere, A piszkos tizenkettő a hangkulisszáért kapott Oscart stb.) Aldrich mindig igyekezett felülkerekedni a körülményein, és újabb saját ötletből filmet varázsolni. Az amerikai rendezők céhe kétszer jelölte a szervezet rendezői elismerésére (Mi történt Baby Jane-nel? és A piszkos tizenkettő), de végül szakmai érdemei miatt (és ebbe beletartozik a szakma érdekképviselete is) a céh vezetésével bízták meg (1975 és 1979 között). 1983-ban halt meg, veseelégtelenségben.