Bankok menthetik meg környezetünket

A klímaváltozással kapcsolatos hozzáállás igencsak megváltozott az elmúlt években, de a leghatározottabban talán az üzletembereké. A legutóbbi időkig az üzleti élet hajlamos volt bizonytalan és hárító álláspontot magáévá tenni a klímaváltozásról; napjainkban azonban a pénzvilág már óriási forrásokat csoportosít át a nemrég még csak magányos környezetvédők által hangoztatott célokra.

Amint az olyan óriásvállalatok is pénzt tesznek a tisztább technológiákba, mint a General Electric vagy a BP, a költségek és árak szinte azonnal látványosan esni kezdenek. Például 1 watt villamosenergia-kapacitás ára napelemmel előállítva az 1970-es években még 20 dollár körül alakult, hogy aztán 2004-re 2,7 dollárra essen (noha azóta a szilíciumhiány, amelyet a túlságosan bőkező német támogatás nyomán hirtelen fellendült kereslet okozott, már ismét emelkedő költségeket eredményezett). A szélerőművek által termelt villamosenergia ára az 1970-es évek kilowattóránkénti 2 dolláros áráról napjainkra 5-8 centre esett, míg a széntüzelésű erőművek ugyanennyi kapacitást 2-4 centért állítanak elő.

Az üzleti szféra újsütetű rajongását a tiszta energia iránt azonban egyelőre még csak egy törékeny kis zöld palántához hasonlítja az Economist. Növekedését több minden is visszavetheti. Az olajárak esetleges meredek csökkenése például aláaknázhatja a jelenleg még költségesebb tiszta technológiákba való befektetéseket. De a nagyobb kockázat politikai jellegű. Az üzleti élet jelenleg elsősorban azért invesztál a fosszilis energiaforrások alternatíváinak fejlesztésébe, mert számítanak rá, hogy a szén-dioxid-kibocsátást a jövőben szigorúan korlátozni fogják. Ha a kormányok nem tesznek további lépéseket a kibocsátás csökkentése érdekében, ezek a befektetések végül elsorvadhatnak.

Számolt hatások

A kormányok számára a legjobb út ahhoz, hogy bátorítsák a tisztább energiaforrásokba való befektetéseket az, ha a szennyezőket szén-dioxid-kibocsátási díj fizetésére kötelezik a kibocsátás arányában. A klímaváltozás kormányközi bizottsága szerint (IPCC), amely az ENSZ égisze alatt működik, egy 20 és 50 dollár közötti tonnánkénti szén-dioxid kibocsátási díj már képes lenne a biztonságos szinten stabilizálni a szén-dioxid-koncentrációt az évszázad végére. Egy 50 dollár körüli ár mintegy 15 százalékkal emelné az Egyesült Államokban a benzin árát, és mintegy 35 százalékkal emelné a villamos energia árát. Az IPCC szerint a biztonságos koncentráció stabilizálása miatt évente mindössze 0,1 százalékkal lenne kisebb a globális gazdasági növekedés, vagyis az áldozat vállalhatónak tűnik.

A szén-dioxid-kibocsátásra adó formájában és kvótakereskedelmi rendszerben lehet díjat terhelni. Az USA még nem döntötte el, hogy milyen formában követi Európát. Az adójellegű terhelés mellett szól, hogy fix tételként a társaságok könnyebben kalkulálhatnak vele befektetési terveiknél; persze, a gazdasági élet és a politika erős ellenérzésekkel viseltetik az "adó" szó iránt. A kvótarendszer nehézségét az jelenti, hogy a díjat olyan szinten kell megállapítani, amely képes hatást gyakorolni a kereskedelmi döntésekre. Az európai rendszerben azonban az árak eleinte túlzottan ingadozóak és alacsonyak voltak ahhoz, hogy a befektetési példát érdemben terjessze. Európa ezért szigorított rendszerén, és ez a szén-dioxid-kibocsátás árát olyan szintre emelte, amelyik már képes pozitív változásokat beindítani. A jövő évre például már 23-25 euró egységenként (tonnánként) a szén-dioxid-kvóta tőzsdei ára.