Klímaváltozási születésnapok - van okunk az örömre?

"Csak növeli, ki elfedi a bajt" - írja Illyés Gyula. Különösen így van ez, ha olyan horderejű kérdésről van szó, amit sokan az emberiség jelenlegi legnagyobb kihívásának tartanak: a klímaváltozásról. Van-e klímaváltozás, ha igen, baj-e az és mit lehet tenni a kezelésére? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására, országos és nemzetközi döntések megalapozása céljából 1988. augusztus 31-én, 20 évvel ezelőtt hozták létre a Klímaváltozási Kormányközi Testület (IPCC) nevű nemzetközi szervezetet. A születésnapokon általában örülni szoktak - de vajon ez alkalommal van okunk örülni?

Két évtized elég volt-e arra, hogy az emberiség tanuljon a vészjelzésekből? Amióta az IPCC-t megalapították, kb. 0,4 fokot emelkedett a Föld átlaghőmérséklete. Több mint 10 éve van már az is, hogy Kiotóban a fejlett országok vállalták: nem növelik, sőt csökkentik üvegházhatású gáz kibocsátásaikat. E téren több-kevesebb sikert is tudnak már felmutatni ezek az országok - ugyanakkor az elért kibocsátás-csökkentésnél jóval nagyobb az a kibocsátás-növelés, ami a Kiotói Jegyzőkönyvet alá nem írt fejlődő országokban (elsősorban Kínában, Indiában és Brazíliában) tapasztalható. Kína mára a világ legjelentősebb szén-dioxid kibocsátó országává vált. Az elmúlt évtizedek figyelmeztetései és a klímaváltozás már látható jelei és következményei nem voltak elegek ahhoz, hogy a legtöbb ország vezetője, a vállalatok vezetői, és a 6,5 milliárd ember nagyon is túlnyomó része elgondolkodott volna: a jelenlegi folyamatok folytatódása emberi és társadalmi katasztrófákhoz fog vezetni.

Két évtizeddel az IPCC megalapítása után lehet-e vajon tudni, hogy mit kellene tennünk a nagyobb bajok elkerülésére? Lehetett azt tudni már négy évtizeddel ezelőtt is: tudósok számára ismert, hogy a Földet érő környezeti terhek - köztük a szén-dioxid terhelés - mértékének kiszámítása elvben egyszerű: az egy emberre jutó átlagos fogyasztásnak, az emberek számának, és az egységnyi fogyasztásnak az adott technológiai szinttől függő környezeti terhelésének a szorzata. Ebből következően a Földet érő környezeti terhelés akkor csökken, ha csökken az átlagos fogyasztás nagysága, ha csökken az emberek száma, és ha javítjuk a technológiát, vagyis csökken az egységnyi fogyasztásra (legyen az 1 kg élelmiszer, 1 km megtett út, vagy 1 óra televíziózás) eső környezeti terhelés, pl. szén-dioxid kibocsátás. Fontos azonban megjegyezni, hogy - sokak reménykedésével szemben, akik ez utóbbiban látják a legnagyobb lehetőségeket - a csökkentés hajtóereje mindhárom tényező megfelelő kezelésével érhető csak el, sőt, hosszú távon leginkább az első két tényező megfelelő alakításával. Az egyének számára pedig egyértelműen csakis a fogyasztás csökkentése az egyedüli lehetséges és szükséges módszer.

Két évtized alatt azonban az IPCC lényeges világpolitikai tényezőknek megmutatta, hogy munkája az emberiséget szolgáló hatalmas érték. 2007-ben az IPCC-t a világ egyik legrangosabb kitüntetésével: a Nobel Béke Díjjal tüntették ki. Az IPCC munkájába magyar tudósok is bekapcsolódtak: Faragó Tibor, Jászay Tamás, Nováky Béla, Somogyi Zoltán (e cikk szerzője), Tóth Ferenc, és Ürge-Vorsatz Diana - ők is a kitüntetettek között vannak, és az IPCC közleménye szerint díjazottaknak tekintendők. Erőfeszítéseik eredménye még nemigen látszik meg sem a hőmérséklet növekedésének lassulásában, sem az emberek felfogásában. Egyre többet utazunk, azon mesterkedünk, hogyan lehetne a sí-turizmust megmenteni, újabb és újabb motorsport-versenypályákat építünk, egyre pazarlóbban élünk - és nyaranta egyre több "klímát" kapcsolunk be ...

Két évtized múlva vajon nem azon fogunk-e keseregni, hogy miért nem próbáltuk a mezőgazdaság jövőjét megoldani, a vízhiányokat megelőzni, a forróság miatti emberhalálozást, a trópusi betegségek és kártevők terjedését megakadályozni? Ahhoz, hogy ne gondoljunk majd vissza keserűen a mai napra, az eddigieknél sokkal intenzívebben kellene a megoldásokon gondolkodni. Nagyságrendekkel több pénzt kellene kutatásra és technológiai fejlesztésekre szánni. Emellett nagyságrendekkel kellene fokozni a kutatás és fejlesztés hatékonyságát, legalábbis hazánkban. Természetesen nem elegendő, hogy a klímaváltozást az IPCC-re hagyjuk - a lehető legszélesebb értelemben vett összefogásra, a társadalom minden rétegét átható programok kidolgozására van szükség. A klímaváltozás olyan komoly probléma, hogy nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy ne mindenki véleményét fontoljuk meg. Szükséges komolyan venni a ma még mindig szkeptikusok véleményét is. Így pl. komolyan kellene kezelni Bjorn Lomborgnak, a "szkeptikus környezetvédőnek" azt a gondolatát, hogy venni kell a bátorságot, és fontossági sorrendbe kellene állítani az emberiség előtt álló megoldandó feladatokat is. Mennyire fontos az élelmiszer ellátás, az egészségügy, a nyersanyagforrások kimerülése - és mennyire fontos a klímaváltozás? Csak egy ilyen sorrend alapján lehet megfelelő erőforrásokat biztosítani a feladatok megfelelő kezelésére. Hasonló vonatkozik természetesen az egyes országok, önkormányzatok és vállalatok döntéshozóira is: minden szinten komolyan meg kell vizsgálni, hogyan kellene akadályozni a klímaváltozást, és hogyan lehetne hozzá alkalmazkodni.

Egy évtizednyi haladékunk talán még mindig van. A legújabb klíma-előrejelzés szerint a globális felmelegedést a következő évtizedben ellensúlyozzák majd a klímarendszerben megmutatkozó természetes "hűtési" folyamatok. A klímaváltozás hatásai azonban hosszú távúak. Ne egy-egy hűvösebb nyári napból induljunk ki! A globális felmelegedés egy trend, amely egymás utáni évek időjárásából alakul, s amelyet a jelenlegi hozzáállással nem áll hatalmunkban feltartóztatni. Tíz év múlva a "hűtés" leáll, és a globális felmelegedés az eddigieknél is intenzívebb lesz. Emellett bármilyen intézkedés - pl. erdőtelepítés - hatásai csak évekkel, évtizedekkel később jelentkeznek. Ezért már ma is az eddigieknél sokkal többet lehetne és kellene tenni a klímaváltozás ellen, és a hatások mérséklésére: az alkalmazkodásra. Ha nem tesszük meg azt, amit már ma is láthatóan meg kell tenni, akkor nemcsak közvetlenül a klímaváltozástól fogunk szenvedni, hanem éppen az olyan háborúk kitörése várható, amelyek megakadályozására tett erőfeszítéseiért kapott az IPCC 2007-ben Béke Nobel-díjat. Már ég a klímabomba gyújtózsinórja - ideje eloltani!

Írta: Somogyi Zoltán, az Erdészeti Tudományos Intézet tudományos igazgatója, aki az IPCC egyik tudósaként 2007-ben Nobel Békedíjban részesült.