Irakban mindenki mást akar

Egymással összeegyeztethetetlennek tűnő érdekek feszülnek egymásnak Irakban és az ország ügyeibe beleszólást követelő országok diplomáciai központjaiban. Egyáltalán nem világos, hogy kik és milyen alapon veszik kezükbe a hatalmat a háború után. Összeállításunkban a legfontosabb erők szándékait és kapcsolataikat foglaltuk össze.

Talabani és Garner örültek egymásnak

Szabályt erősítő kivétel, hogy Garnert Kurdisztánban szívesen fogadták: "Ha visszavonul, építünk neki egy hatalmas gyönyörű házat, ott békében élhet, de nem akarjuk, hogy Irak vezetője maradjon" - ez volt eddig a legbarátságosabb iraki megnyilvánulás Garner irányába. A köszöntés Talabanitól, a két meghatározó kurd erő egyikének vezetőjétől származik.

A kurdok fogadták Irakban a legnagyobb örömmel az amerikai beavatkozást, fegyverrel is segítették a Szaddám elleni harcot. Azonban a hosszú távú amerikai megszállást ők sem fogadják el, és engedékenységük így is kirívó Irakban.

Garner találkozott Talabani mellett a másik kurd pártelnökkel, Barzanival is. A két kurd hatalmasság, akiket az amerikaiak az elmúlt években hadurakból kompromisszumkész politikai vezetőkké szelídítettek, biztosan szerepet kapnak a későbbi rendezésben. Az amerikaiak megállapodtak még a háború előtt a kurdokkal, hogy Irakból Szaddám után föderatív államot hoznak létre.

Kurdisztánban virágeső fogadta Garnert

Az Öböl-háború óta Kurdisztán gyakorlatilag függetlenül működött a bagdadi rezsimtől, és a kurdok nem akarnak sokat engedni ebből az autonómiából. A teljes függetlenség azonban szóba sem jöhet, mert az USA-val szintén szövetséges törökök aggódnak közel húszmilliós, keményen féken tartott kurd kisebbségük miatt. Ezért már jelezték, kikiáltása pillanatában azonnal megtámadnák a független Kurdisztánt. Tulajdonképpen már eddig is be akartak törni biztosítani a terepet, és csak úgy sikerült távol tartani egymástól az USA két fő térségbeli barátját, hogy a kurd harcosok kivonultak a háború vége felé megszállt Kirkuk városából.