Robbie Williams: Rudebox
Várakozások: Robbie Williams már régóta "fenyegette" rajongótáborát egy dance albummal, miközben még javában a tavalyi Intensive Care című lemez anyagával turnézott világszerte. A nálunk is sikerrel szereplő angol énekes nem engedett az újjáalakuló Take Thatbe való visszatérés kísértésének sem, és továbbra is saját énekesi pályafutása folytatása mellett kötelezte el magát. A kissé túlzottan is komoly Intensive Care-ről sokan hiányolták Robbie régi énjét, a vidám, önironikus showmant, helyette azonban egy önmarcangoló, magánéleti és alkotói válságok sújtotta szupersztárt kaptak. Nos, az énekes ezúttal kedvezett azoknak, akik így vélekedtek, hiszen a héten megjelenő új album pont ennek az ellentéte. Robbie Williams beváltotta tehát ígéretét, és itt van a dance lemez, rajta eklektikus slágerparádé, és hiába nevezte a The Sun a Rudebox című dalt még nyáron "minden idők legrosszabb kislemezének", a szám a sztár korábbi kislemezeihez hasonlóan világszerte sláger lett, és már csak az volt a kérdés, hogy a döntően középtempós, rádióbarát stadionrockhoz szokott milliós rajongótábor veszi-e majd a lapot.
Eredmény: Ami biztos, hogy Robbie Williams ismét úgy hangzik, mint aki élvezi a lemezkészítést, az Intensive Care egotripjének szinte nyoma sincs, vagy ha igen, az is szórakoztatóbb formában. A Rudebox az azonos című kislemezslágerrel indul, amely leginkább a nyolcvanas évek hiphopját idézi fel (igen, Robbie Williams rappel), és egy Sly & Robbie hangmintát is tartalmaz. Az album meghatározó stílusjegye az elektro, így nem véletlen a Pet Shop Boys feltűnése az albumon, de ugyanúgy a hiphop-producer Mark Ronson és a stúdiómágus William Orbit is hozzáteszik az anyaghoz a magukét. A legjobban sikerült darabok között vannak a The 80's és a The 90's című számok, melyek önéletrajzi elemeket tartalmazó dalok, leginkább Mike Skinner (The Streets) önironikusan énekbeszélős modorában. A nagyrészt pörgős, táncos lemez tartalmaz egy sereg feldolgozást is, melyek közül van jól sikerült, és van teljesen felesleges is. Előbbire példa az új dalszerzőtárs, Stephen Duffy régi slágere, a Kiss Me, az utóbbira pedig Manu Chao és a King Of The Bongo ötlettelen újrahasznosítása. Persze Robbie Williams talán pont bizonyítani szeretné: ő már elért annyit, hogy gyakorlatilag bármi megtehet, akár egy kereskedelmi öngyilkosság is belefér. Ha utóbbi nem is valószínű, az biztos, hogy nem ez lesz az énekes legsikeresebb lemeze, a közönség egy része vélhetően értetlenül fog bámulni maga elé a lemez hallatán.
Kiknek ajánlható: Az biztos, hogy az Angels vagy a No Regrets és más hagyományos popdalok kedvelői csalódni fognak, ugyanakkor biztos lesznek olyanok is, akiknek ez lesz az első Robbie Williams-lemez, amit meghallgatnak.
Olyan, mint: Amikor Robbie Williams jól érzi magát. Feldolgozza kedvenc slágereit, kipróbál egy sereg új stílust, és kész. Aztán könnyen lehet, hogy a következő lemezen a most értetlenkedő fanok visszakapják a régi Robbie-t.
Meat Loaf: Bat Out Of Hell III - The Monster Is Loose
Várakozások: Néhány kisebb, ma már inkább csak lábjegyzetben említhető zenekaros kitérő, a Broadway-en is nagy sikerrel futó musicalben, a Hair-ben és a kultikus Rocky Horror Picture Show című zenés filmben való szereplés után a kamaszkori gúnynevéből jól csengő brandet kovácsoló Marvin Lee Aday, azaz Meat Loaf (a magyar szaksajtóban pedig csak Fasírt) 1977-ben, első lemeze révén lett igazi világsztár. A Hair castingján megismert ifjú komponista, Jim Steinman által írt, és prog. rock zenebohóc Todd Rundgren produceri segédlétével felvett Bat Out of Hell, bár eredetileg egy, a klasszikus Pán Péter sztorit feldolgozó musicalnek szánták, végül a hetvenes évek egyik legeredetibb és legnagyobb példányszámban elkelt poplemeze lett. A bombasztikus rock opera és musical hatásokat nagyívű és hatásvadász stadionrockkal keverő, ugyanakkor a Rocky Horror Picture Show szándékoltan minden jóízlést mellőző, extravagáns és (ön)gúnyos szellemi és zenei örökségéből is bőségesen merítő album gyorsan a csúcsra juttatta Meat Loafot, a nyolcvanas években azonban az anyagi problémákkal és alkoholizmussal küzdő énekes ugyanolyan sebességgel el is tűnt a közönség szeme elől. Az ebben a korszakban készült, kevéssé jelentékeny lemezek utáni újjászületést a kilencvenes évek hozták el, elsősorban a szintén Jim Steinmannal készült Bat Out of Hell második része, melynek révén - főként az I'd Do Anything For Love című zongorás, patetikus balladának köszönhetően - Meat Loaf ismét az első vonalban találta magát.
Eredmény: Az azóta inkább a filmes karrierjét egyengető, és mindösszesen csak két, nem túl izgalmas sorlemezzel jelentkező Meat Loaf majd' harminc évvel az első és tizenhárom évvel a második után végül elkészítette a harmadik részt is, ezúttal viszont Jim Steinman aktív közreműködése nélkül. Ugyan az album gerincét továbbra is az ő régi dalai és daltöredékei alkotják - melyek nagy része egyébként egy soha el nem készült Batman musical maradéka - az album egésze mégis sokkal inkább Desmond Child sztárproducer és egy ügyes dalszerzői team közös munkájának eredménye, akik bár mindent megtesznek azért, hogy az új Bat... méltó legyen az elődökhöz, a végeredmény annyira mégsem meggyőző. Elsősorban nem is a túlzott érzelgősséggel, vagy a néhol dagályosságba átcsapó szimfonikus, filmzenés hangszereléssel van a gond, hiszen ezek ugyanúgy hozzátartoznak Meat Loafhoz, mint egykor a zsabós ing, hanem inkább az igazán kiemelkedő dalok hiányoznak a lemezről. Sokat elárul, hogy a legerősebb dal a jó tíz éve Céline Dione által sikerre vitt - szintén Steinman szerzemény - It's All Coming Back To Me Now. Másrészt viszont a riffelős, modern metálos keménységű címadó szám kifejezetten jól áll az énekesnek, akárcsak az első lemez világát queenes gitárokkal (Brian May közreműködésével) díszítő Bad For Good, a kicsit egymásba folyó, egy kaptafára készült romantikus balladákat és közönségénekeltetős stadionrock lufikat pedig kellőképpen feldobja az a bizonyos, jellegzetes énekhang.
Kiknek ajánlható: Leginkább a régi rajongóknál és musicalek kedvelőinél találhat célba.
Olyan mint: Mint eddig; újdonságot inkább csak a korszerűbb és néhol keményebb, metálosabb megszólalás jelent.