A nagyszájú énekesnők hete

Miközben még sokan csak most fedezik fel Lily Allent, van rajta kívül még egy sereg fiatal brit énekes-dalszerzőnő, akik rafináltan csomagolják a nyomdafestéket nem mindig tűrő mondanivalójukat popos vagy éppen dzsesszes köntösbe. Így a Feminemnek is becézett Lady Sovereign, vagy a vagány soulénekesnő, Amy Winehouse vélhetően lemezek százezreit adja majd el a következő hetekben, de Nellie McKay-t sem kell majd félteni. De nem csak nők vannak a világon: visszatért minden idők egyik legfontosabb rockbandája, a Who, és újra próbára teszi a hallásunkat a Deftones is. Lemezajánló.

The Who: Endless Wire

Várakozások: Az, hogy a hatvanas évek, sőt mit több, a rocktörténelem egyik legfontosabb és legnagyobb hatású zenekara, a Who majd' negyedszázadnyi szünet után végre új soralbummal jelentkezik, mindenképpen figyelemreméltó, még annak fényében is, hogy az eredeti dobos, Keith Moon halála után készült utolsó két lemez iránymutatónak, vagy legalább izgalmasnak már korántsem nevezhető. Persze, a Who-életmüben ez a kis vargabetű igazán elhanyagolható; ami valóban számít, az a punktól a britpopig számtalan stílust előtételező gitárhangzás, az elsőrangú kislemezek (köztük a nemzedéki himnusz My Generation) és az addig soha nem látott intenzív színpadi jelenlét a hatvanas, illetve a jó ízléssel és okosan megkomponált stadionrock a hetvenes évek Who terméséből. Azt pedig szintén ne felejtsük el, hogy a gitáros-dalszerző Pete Townshend a játékán kívül öltözködésével is divatot teremtett, neki köszönhetjük ugyanis, hogy a brit zászló máig igen keresett kiegészítő és jellegzetes pop-art jelkép.

Eredmény: Az Endless Wire nem egy boldog korszak lenyomata; négy évvel ezelőtt a basszusgitáros, John Entwistle is elhunyt, az ilyenformán tragikusan megfogyatkozott - a gitáros mellett, már csak Roger Daltrey az énekes maradt meg az alapító tagok közül - és menthetetlenül megöregedett zenekar vélhetően már nem fog újabb zenei forradalmat indukálni 2006-ban, de már az is egy kisebb szenzáció, hogy az új lemez egyáltalán megjelent. Főleg, ha még azt is hozzászámoljuk, hogy Townshend pedofilbotrányba keveredett pár éve, a személyi számítógépén talált illegális képekkel összefüggésben. Az összkép ennek ellenére nem is annyira lehangoló, és bár a lemez az eredeti szándék szerint két részre tagolható - kilenc hagyományos dal, és utána egy mini-rock opera, Wire and Glass címmel - nincs lényegi különbség az Endless Wire első és második fele között. Többnyire kicsit öreges, biztonsági stadionrock számok és finom folkos, countrys lassulások váltják egymást, ugyan kiugró pillanatok nélkül, de profin és szívvel. A rockopera narratívája pedig nehezen bogozható ki Townshend novellájának ismerete nélkül (The Boy Who Heard Music, ennek alapján íródott a Wire and Glass), de hát ez a legkevesebb.

Kiknek ajánlható: Azoknak, akik a Tommy-korszak utáni érett, felnőtt Who-hangzást preferálják.

Olyan mint: Pete Townshend máig az egyik legkarakteresebb világú dalszerző és gitárhős, nem is lenne ildomos máshoz hasonlítani.

Deftones: Saturday Night Wrist

Várakozások: A Deftones a napjainkra már lecsengett nu-metal hullám egyik nagy túlélője. Az, hogy még most is itt vannak és sikeresebbek mint valaha, köszönhető egyfelől annak, hogy soha nem tettek szert olyan elképesztő népszerüségre, mint mondjuk a Korn vagy a Limp Bizkit (így nem is csúszott ki a lábuk alól idejekorán a talaj), másrészt pedig, mindig is jóval "progresszívebbek" voltak, mint pályatársaik többsége, így juthattak el odáig, hogy ez, a stílusában egykor vezető zenekar, ma már a legkevésbé sem nevezhető nu-metalnak. Az átalakulás valahol az ezredfordulós White Pony lemezzel kezdődött, az addig a "Korn kistestvérének" elkönyvelt zenekar ezidőtájt kezdett el finoman kísérletezgetni és új területeket felfedezni, ez a tendencia pedig a 2003-as cím nélküli lemezen is folytatódott, hogy végül az idei, Saturday Night Wrist-en teljesedjen ki igazán.

Eredmény: A metálos gyökerek persze az új lemezen is kimutathatóak, de a megszólalás, ha néhol mégoly kemény és harapós is, kevéssé rokonítható a kurrens metálbandák brutalitásával; legtöbbször a My Bloody Valentine-tól kölcsönvett és formára alakított, egybefüggő, éterien zajos gitárfüggöny a jellemző, de van itt instrumentális poszt-rock (az ígéretes címü u,u,d,d,l,r,l,r,a,b,selct,start) és minimál-elektronika (Pink Cellphone) is. Ez utóbbi egyébként a lemez - és a Deftones eddigi munkásságának - legmeglepőbb darabja, ennek ellenére mégis müködik. Chino Moreno énekstílusa pedig továbbra is gyakran túlcsorduló és affektáló, viszont amíg a régebbi lemezeken ez inkább volt nehezen szokható és modoros, addig az új albumon sokkal inkább a helyére kerül.

Kiknek ajánlható: A rajongóknak, akik lemezről-lemezre követték a Deftones fejlődését, nyílván nem kell különösebb ajánlólevél, így elősorban azoknak, akik még a bő nadrágokba és mackófelsőkbe öltözött, trendlovagló zenekarra emlékeznek. Ők vélhetően alaposan - és talán kellemesen - meg fognak lepődni.

Olyan mint: Egyre nehezebben behatárolható, talán a shoegaze-metal lenne a helyes megfejtés.